Az 1947/48. tanévben Sopron maga is tankerületi központ lett, azaz saját főigazgatót kapott Kneif Tibor személyében. Addig Sopron a Szombathelyi Tankerületi Főigazgatósághoz tartozott. Az új főigazgató, aki egyébként nagyon derék, kedves ember volt, bár tudott nagyon szigorú is lenni, nekem azt a megbízást adta, hogy 1948 húsvétja táján két napon át tartsak Eszterházán továbbképző előadásokat általános iskolai tanerők részére olyan beosztással, hogy az egyik napon 10 órán át fizikai, a másik napon 10 órán át kémiai kísérleteket mutassak be, kiegészítve módszertani és didaktikai vonatkozásokkal. Nyomtatott brossurát is kaptam, amely részletesen előírta, hogy körülbelül miről legyen szó.
Nagy sebtében összeszedtem – a főiskolai kémiai tanszékétől is támogatva és kiegészítve – több fontosabb anyagot, valamint magammal vittem egynéhány fizikai eszközt is: így lejtőt, hozzá fémgolyót, üvegcsöveket stb. A vegyi anyagokat egy kézi kosárba rakva vittem a karomon. Ámde miféléket? Kénsav, sósav, salétromsav, marólúg stb., tehát csupa olyan anyagot, amelyeket a kifüggesztett, vasúti hirdetmény szerint „kizártak a forgalomból”. Ha például a tömény kénsavat tartalmazó edény eltörik, akkor kocsi fémalkotórészeit is feloldja az abból kifolyó sav, nemcsak a kocsi faanyagát szenesíti el. E sav másik neve „vitriol”, és utóbbi nevén félelmetessége még jobban ismeretes. Hozzá hasonlóan a többi „ördögi” sav és lúg is igen veszedelmes anyag. Érthető volt tehát, hogy az egész Sopron-Eszterháza közötti utazás alatt nagyon izgatott voltam, és szememet sem mertem levenni a veszedelmes kézi kosárról. Tehát az állomásokon ki sem néztem, hiszen egyébként ismertem az utat és az összes állomásokat, ahogyan azok egymásután következtek: Sopron-Balf-Fertőboz-Nagycenk-Pinnye- Eszterháza. Az egész út mindössze 24 kilométer.
Egy velem szemben ülő parasztember és menyecske beszélgetéséből kivettem, hogy azok is Eszterházára utaznak., Az ötödik állomáson „Tehát, most már Eszterháza” - mondta és leszállt az említett parasztpár. Én meg utánuk. De ahogy lefelé lépek a kocsi lépcsőjén, az egyik üvegcsövem nekilendül és nagy csörömpöléssel a sínek közzé csúszik. Mihelyt leértem a földre, be akartam nyúlni a sínek közé az üvegcsőért. Magam sem tudtam, hogy milyen veszélyben forogtam. De ettől „őrangyalom megmentett” a kalauz személyében, aki rám szólt: „Vigyázzon, azonnal indul a vonat!” „Hogyan? – mondtam – Hiszen, ez Eszterháza, ahol legalább öt percig áll a vonat.” „Csakhogy ez még nem Eszterháza – válaszolta a kalauz – hanem egy új állomás, amely csak most nyílt meg a minap, mert ezen túl itt, a hegykői majornál is megállunk”. Azzal a kalauz fellépett a kocsi lépcsőjére, és a vonat máris megindult. Ha a kalauz nem szól rám, akár a nyakamat is szeghettem volna egy „hitvány” üvegcsőért. A vonat elrobogott. Utána az üvegcsövet felvettem a földről és körülnéztem.
Valóban az állomás közepén ott állt a tábla: „Hegykő”. Az állomás épületén túl egy út vezetett észak felé a Fertő tóhoz, az út mellett a keleti oldalon a majorság és még keletebbre egy erdő. Megtudtam, hogy Eszterháza még további 6 kilométer. De íme, itt állt a paraszt pár is. Nekik támadtam: „Maguk azt mondták Eszterházára utaznak?” „Igen” – felelték – „oda igyekszünk. De roppant szél van, ezért itt szálltunk le. Innen Eszterházát bár hosszabb, de kellemesebb úton érjük el az erdőn át. Ha az állomásáig mentünk volna, onnan egyenesen a széllel szemben kellett volna mennünk, és a szél által felkavart vörös port is szembe kapjuk, így pedig csak oldalról, és az erdő is véd”. Együtt mentem tehát velük az erdőn át. Az erdőn túl balra feltűnt Fertőszéplak község kéttornyú temploma, majd tovább, kb. 2 kilométer gyaloglás után beértem Eszterházára. (Itt tudtam meg, hogy engem Eszterháza állomásán hintóval vártak, persze hiába.) Jó kedvű tanító hallgatóim erről másnap több rajzot is készítettek és akasztottak ki a folyosón: „Dér tanár a vegyszeres kosárral a karján és a fizikai eszközökkel a hóna alatt”.
Úgy a fizikai, mint a kémiai előadásaim nagy sikerrel, élénk tetszés mellett zajlottak le. „Salétromot” az eszterházi patikában „sikerült” szereznem, de az valami más anyag volt, nem salétrom, mert az azzal végzett kísérletek nem jártak eredménnyel. Gyengén ment még a széndioxid előállítása szódából, ecettel való leöntés útján, ennek oka azonban az volt, hogy az ecet híg, „hig-ecet”, azaz „háborús ecet” volt.
Víg, jókedvű társaság volt az előadásaimat hallgató tanítók társasága. Egy részük kántor volt valamikor, zenész természetűek, valamennyien jól és szépen éneketek. A szünetekben zengett a zongora, szállt az ének. Több – nekem tetsző – dalt meg is tanultam tőlük. Így a következő szövegű népdalt:
"Mindenkinek azt ajánlom,
Szerelemnél jobb az álom,
Mert az álom nyugalom,
A szerelem szívfájdalom.
Ha meghalok, csillag leszek
Minden este nálad leszek,
Beragyogok ablakidon,
Őrködöm az álmaidon.”
Éjjel egy szobában aludtam Kelényi Ferenc jó barátommal, egy soproni oktatási osztálybeli tisztviselővel. Mégpedig az eszterházi volt hercegi kastély jobboldali szárnyának egyik földszinti szobájában. Egyszer csak ara ébredek, hogy hallom, világosan hallom az éneket: „Mindenkinek azt ajánlom, Szerelemnél jobb az álom, Mert az álom nyugodalom, A szerelem szívfájdalom”. Női hangok. Távolból hallatszik, de nem az ablakunk alól, hanem az ellenkező oldalról. Felrántom az ajtót. És íme, a sötét folyosón elszórtan ott a női kar, az én kedves tanítónő hallgatóim. Szerenádot adtak nekünk. Még néhány dalt elénekeltek – mi is velük énekeltünk – azután távoztak. Majd csend és reggelig nyugodt alvás következett.
Az Esterházy-kastély a második világháború utáni időben, 1948-ban vandál pusztítás nyomait mutatta. A kastélyt teljesen kifosztották. A termek szép mennyezeti és fali gipszdomborműveit (stukkóit) nagyrészt leverték, az aranyozott angyalszobrok kettétörve feküdtek a földön. A padlózatot sok helyen feltépték, és némelyik ilyen üreget egyenesen WC-nek használták. A földszinti termeken meglátszott, hogy azokban nemrégiben lovak voltak beszállásolva. Évek – évtizedek – múlva azután sor került a szép kastély és az azt körülvevő park restaurálására. Természetesen nem mindent lehetett pótolni, ami elpusztult. A helyreállított épület egyik szárnyában kertészeti tanintézetet, a másik szárnyában kertészeti kutató állomást helyeztek el. A középső fő része most idegenforgalmi attrakció: Haydn szobra, eredeti zongorája, kéziratai. Mária Terézia lakosztálya stb.
Sopronba hazafelé utazván az eszterházi állomáson szálltam fel a vonatra. Itt találkoztam Kneif Tibor főigazgatóval, aki azt mondta: „Nagyszerűen sikerült. Gratulálok.” – s azzal kezet fogtunk.
A 20 tanfolyami óráért kifizetett munkadíjból azután egy új öltönyt csináltattam magamnak, mert már az a veszély fenyegetett, hogy semmilyen rendes ruhám nem lesz.
Szép emlékű, tudós tanárunk! Mindig élvezettel olvasom egyszerű, lényegre-törő de mégis megható leírásait.
Szomorú dolog jutott az eszembe. A hatvanas években jó sorsom elsodort "Karlsbad"-ba, a mai "Karlovy-Vari" ba. Cseh (akkor még Csehszlovák) állami bányavállalat üdülőjében a vacsoránál észrevettük, hogy a damaszt abroszon egy ismert egykori arisztokrata család neve és címere van. Később az ezüst(!) "esszzájgon" is ugyanezt fedeztük fel, nem beszélve a szőnyegekről, meg a bútorokról..... Vendéglátóink nem értették a csodálkozásunkat, -"Persze, azoké volt, de államosítottuk"- szólt a felvilágosítás.
Eszterházán 45-ben nem sok puskalövés volt, de a csirkék a falusi udvarokon sokáig kínai porceláncsészéből ittak....