Európából Ázsiába

Egy darab tűzifából sakkfigurákat faragok és L. zászlóssal órákon át sakkozunk. Valahonnan, az egyik hátizsákból könyv kerül elő: Leonyid Andrejev „Vörös kacaj" című műve német nyelven. Ennek alapján németórákat kezdek adni egy magyar hadnagynak. Én magam oroszt tanulok. Nyelvkönyvem az állomásnevek. Ezekből állítom össze a ciril abc-t, s így csakhamar megtanulok olvasni. Nyelvmestereim az árusok az állomásokon, akiktől a legszükségesebb kifejezéseket lesem el.

Február 16-án vonatunk átgördül a hatalmas Volga-hídon. Huszonnégy méternyi mélységben, vastag jégpáncél alatt folyik orosz regényolvasmányaim folyama, a Volga. Hátán hajók helyett most csilingelő trojkák és lovasok haladnak széles, kitaposott jég-országutakon Szizrámból Szamarába. Szamarában a szláv nemzetiségű hadifoglyokat kiszállították, köztük pártfogómat, a repülőfőhadnagyot is. Mi, többiek megyünk tovább a titokzatos Szibériába…

***

Már Európa szélén robog velünk a vonat. Vagyonom 12 kopejka és a tetvek légiói. Ha gyapjúszvetteremet magam elé teszem, szinte hullámzani kezd, és majdhogy tovább nem mászik. Egy ideig búsan nézem, aztán nehéz szívvel kihajítom ezt a legmelegebb ruhadarabomat a fehér pusztaságba, mert más megoldást nem tudok.

Február 19-én vonatunk Ufában áll. Este van. Elértük az irdatlan rónaság keleti szélét. Újra hegyek ágaskodnak a síkságból, és kilométerről kilométerre nőnek. Közeledünk az Uralhoz. Egykedvűségünk leolvad rólunk. Felpezsdít a változatosabb táj, az új: a tatár falvak minarétja, a Bjela folyó kanyargó völgye, és most, este, a hegynek kapaszkodó Ufa házainak fénye. Vonatunk, lihegve kapaszkodik, a hegyek tornyosulnak, a vagonablak előtt sziklafalak suhannak el. Az Ural folyó szűk völgyében vagyunk,már Zlato-Usztban állunk. Szívünket valami szorongás préseli: búcsút kell vennünk szülőföldrészünktől, Európától. A magas kőobeliszk, amely a két kontinens határát jelzi, feltűnik a kanyarban. Az első kocsik már Ázsiában vannak, és most, most mi is átgördültünk.

Ázsia! Az érzések és gondolatok kavarognak bennünk. Az ősidőkbe, a mondák, legendák világába merülünk. A kezdet mítosza leng körül, és az emberiség bölcsődalát halljuk. Szívünk a torkunkban lüktet. A határsorompó, amely most mögöttünk bezárul, vajon megnyílik még valaha előttünk? Vagy láncainkat végig kell cipelnünk egész Ázsián, hogy csak a Nagy Óceánban találjuk meg újra a szabadságot? Vagy örökre búcsúznunk kell mindattól, ami ebben a szóban, Európa, foglaltatik?

Ólomszürke felhők lógnak az első ázsiai állomásépület felett. Minden sötétebbnek, fenyegetőbbnek, reménytelenebbnek látszik. A peronon fogoly katonaorvosok álldogálnak, és azzal a bágyadt örömmel üdvözölnek bennünket, amellyel az elítéltek köszöntik új sorstársaikat. Fakó arcukon már ott van Szibéria pecsétje. Ők már tudják, mi vár reánk, s ezért abban a különös, együttérzésből és brutalitásból kevert hangnemben szólnak hozzánk, amely a letört, reményt vesztett emberek hangneme. Elmondják, hogy üres kézzel harcolnak a kérlelhetetlen falánkságú ellenség, a flekktifusz ellen. A földbarakkokról beszélnek, ahol a foglyok rothadt szalmán, lámpafény, pokrócok, fehérnemű és gyógyszerek nélkül vergődnek a delíriumban és a megváltó halálra várnak. Először halljuk Novo-Nikolajevszk város nevét, benne a „temető-barakkok"-ét, melyekben élők és holtak együtt hevernek. Egy ilyen barakk 1100 lakójából mindössze 70 maradt életben...

Szibéria rettenetes lidércként nehezedik ránk. Lopva egymásra tekintünk, és keressük a jelet a bajtárs arcán. Vannak, akik már most feladják a küzdelmet. Behúzzák a nyakukat, és várják a végzet csapását. Mások összeszorítják fogaikat, és az akaraterő utolsó cseppjéig harcra készek. Ezekhez tartozom én is. Csak a tetvek ne volnának. Számuk óráról-órára nő, és minden csípésben a flekktifusz lakik. Kramer, a medikus, már lázas. Mellettem fekszik, hallom, hogy verődnek össze fogai. Másik szomszédom, a német medikus, Kurt, szédülésről panaszkodik. A többiek lopva a pulzusukat vizsgálják, és szepegve hallgatnak.