Fernweh

Keresés az archívumban

Helyszín
Irodalom címkék
Mű szerzője és címe:

Sopron, 1945. december 14.
Kedves Mihály!

Ma kaptam meg válaszodat első levelemre. Tengerentúlról érkezett levelek mindig izgalomba hoznak és azt a sóvárgást váltják ki belőlem, amire nincsen magyar szó. Németül „Fernweh"-nek nevezik. Az a távol utáni vágy a testi és lelki internáltság éveiben sokszor fájdalmasabb gyötrelemmé növekedett bennem, mint valamikor, a szibériai hat esztendő alatt a honvágy.

Akkor csak hadifogoly voltam, aki húsz-egynéhány évével még remélhette, hogy egyszer majdcsak viszontlátja a háború pusztításaitól megkímélt hazát, várost és családot és még kiheverheti a kalandot. Most, az első világháború lényegesen kibővített második kiadásában nem hadifogoly voltam, hanem egy tébolyda épeszű foglya.

Azon a szeptember 1-én, 1939-ben, amikor a rádióban felcsattant Hitler hisztérikus hangja, hogy bejelentse a háborút, minden idegszálam halálos biztonsággal tudta, hogy Európa, az európai szellem, az emberiesség, az emberi méltóság és mi valamennyien a megtébolyodott történelem feneketlen nyomorúságába zuhanunk. Felvillant előttem az ismét barlanglakóvá lett ember képe, amint husánggal a kezében, rühes testét kaparva, elindul erdei búvóhelyéről a hajdani város romjai felé, hogy az elvadult kertekben nyulat fogjon vagy egy marék gyümölcsöt szerezzen ótvaros gyerekei számára. De estefelé, amikor hazalopakodik egy agyonvert macskával és néhány férges almával, még valamit rejteget rongyai alatt: Platon Dialógusait, melyeket a gimnázium romjai között talált.

Amit akkor éreztem, ki is mondottam, hogy „a végén barlanglakók leszünk". S ez be is következett. A soproni erdők tele vannak barlangokkal, fedezékekkel, amelyeket tavaly ilyenkor vájtak törvényszéki bírák és postatisztek, egyetemi tanárok és gyári munkások a földbe, hogy a bombázások alatt azokban húzódjanak meg. A romváros is valósággá lett, csupán a husángviselet nem vált még általánossá, de már kezd ez is divatba jönni, bár még nem macskákra vadásznak vele, hanem olyan emberekre, akiknek még megvan a télikabátjuk.

Szóval: megjött a leveled és vele együtt a „Fernweh" is. A boríték szokatlan formája, a tarka bélyeg, a papíros textúrája víziókat ébresztett. Láttalak, amint írod a sorokat az árnyékos szoba mélyén, míg odakünn harsog a fény és az öböl vízét simára vasalja a hőség. Láttalak, amint talpig fehérben belecsúsztattad a levelet a postaládába. Láttam a „Camoes" postahajót, amint elhagyja a kikötőt és a trópusi csillagok alatt nekivág az Atlanti-óceánnak. Annyi esztendő után újra hallottam a hajógép csöndes dohogását, a hajóbarázda susogó zenéjét, éreztem azt a panteisztikus mámort, melyet a hegyormok magánya és a végtelen óceán ád. A nevem azon a levélen testet öltött, utassá vált és a hajókorlátnak dőlve, annyi mocsárnak, sárnak, kénköves pöfögésnek látványa után a tenger tiszta és örök tükre fölé hajolt.

Köszönöm Mihály a barátságnak leveledből áradó sugarait. Sikeresen feszegetik a sűrű sötétséget, melybe az események beleágyaztak. Minden ilyen levél egy-egy fényből kovácsolt csákány, mert rést vág a romok alá temetett pincébe. Jólesik szavaid férfias gyásza a szánalom suta vigasztalása helyett. A szánalom lealacsonyít. Mi, akik az afrikai hadjárat győzelmi harsonái idején és Sztálingrád ostromakor is tudtuk, hogy a gőg, erőszak és emberietlenség el fog bukni, nem szánalmat érdemlünk azért, mert nyitott szemmel sodródtunk a pusztulás felé, hanem férfias együttérzést. Szánalmat talán csak azért, mert nem volt erőnk vagy bátorságunk megállítani az őrület kerekét.

A háború ránk csapta a börtönajtót, de ugyanakkor felhúzta az emberben lakó bestia előtt a védőrácsot. A fenevadak először csak tétován somfordáltak ki az arénába, amikor látták, hogy az őrök eldobták az idomító ostort, sőt biztatják őket, hogy „Rajta! Törjetek, zúzzatok, marjatok és faljatok! Vége a sápkóros Szellem és az elaggott Erkölcs porkolábságának. Éljen az Erőszak, a Jogfosztás, az Irgalmatlanság sátáni Hármassága!" – akkor a fenevadak kitátották bűzös torkukat és ugrásra lendültek.

Nem a bombázások és a fegyveres harcok, nem az anyagi pusztítások voltak ennek a korszaknak legszörnyűbb élményei, hanem a szabad, alkotó Szellemnek meggyalázása, a szellemi javak szervezett megsemmisítése, a Szellem ragyogó képviselőinek lemészárlása, a hazugságnak és aljasságnak korlátlan garázdálkodása.

Ez volt az a szú-sereg, amely az emberiség legnemesebb bútordarabjának: az európai kultúrának gyönyörű intarziái mögött addig őrölt, amíg összeroskadó szitává őrölte.

Vajon az a keleti világszemlélet, melynek árnyéka most borul mind sűrűbben reánk, vajon meghozza-e a tisztulást, melyet hirdet? Születésének idején három évig ott éltem a vajúdó szobában, 1934-ben egy keleti utazásomon újra láttam kamaszkorában. Most itt van nálunk. Mit fog hozni számunkra?

Az egyik napon nagy légiharc volt Ágfalva felett. Erős látcsövem közel hozta a küzdelem minden fázisát. Hol egy német vadászgép bukott alá, hosszú gyászfátyolt vonva maga mögött, hol egy Spitfíre-t hagyott el legénysége ejtőernyőkkel. Délután szólt a telefon. A Nagycenken állomásozó huszárok arra kértek, jönnék ki hozzájuk elfogott amerikai repülőket kihallgatni.

Az autó a Széchenyi-kastély egyik szérűje előtt állott meg. Bent, a szérű mélyén, nyolc amerikai fiú állt zsebre dugott kézzel, rágógumit majszolva, riadt, gyanakvó tekintettel. Négy tiszt és négy altiszt, csupa szálas, jóképű legény.

Az angol köszöntésre felragyogott a szemük, és be sem várva az őrnagy által feltett kérdéseket, ők kezdtek kérdésekkel ostromolni, hogy hol vannak, melyik országban, Magyarországon vagy Németországban, hogy kiadják-e őket a németeknek, és hogy a genfi egyezmény alapján kezelik-e majd őket. Megnyugtattam őket, megemlítve, hogy én is voltam hadifogoly, tehát megértem sorsukat.

A jegyzőkönyvvezetőnek nem volt sok dolga, mert – hivatkozással katonai esküjükre – nevükön és azonossági számukon kívül más adatot nem adtak meg. Tagadták, hogy polgári lakosságra dobták volna bombáikat. Ők katonák, nem gyilkosok.

A huszároknak szemmel láthatólag tetszettek a fiúk, s már-már valami magyar-amerikai barátkozás fejlődött ki, amikor egy magas rangú törzstiszt érkezését jelentették. Az illető szemüveges, savanyúképű valaki volt, aki minket egyetlen pillantásra sem érdemesített, ellenben az amerikaiakat olyan gyűlölettel szemlélte, mintha undorító fenevadak lettek volna. Egy ideig némán tűnődött, aztán fojtott hangon odaszólt az őrnagynak:

– Mért nem intéztétek el őket útközben? Most már nem lehet velük semmit sem csinálni!

Az őrnagy nem felelt, de most már az ő szemében lobbant fel az undor szikrája, amint a savanyúarcúra nézett. Később, október 15-e után, amikor a lapok a nyilas miniszterek fényképeit közölték, Beregfy-Berger honvédelmi miniszter görényarcában a nagycenki törzstiszt epés vonásait véltem felfedezni.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

Comments

Friedrich Rezső | 2017. november 20. 13:41

Micsoda zseniális írás, lenyűgöző hasonlatok, költői képek...imádom minden sorát!

A bejegyzés létrehozása: 2017. november 20.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.