A szomorú lengyel falvak között is a legszomorúbb Mihalowka. Meredek falú völgykatlan mélyén és lejtőin gubbasztanak a sárkunyhók, bennük apró termetű, ijedt szemű asszonyok, vakaródzó aggastyánok és félmeztelen, maszatos gyerekek bújnak meg. A legnagyobb nyomorúság, amit el lehet képzelni.
Szolgálatban vagyok és taposom a sarat a katlan fenekén gőzölgő tábori konyhák és a fájdalmasan fel-felnyerítö tüzérlovak között. Az ágyúk fent, a dombtető árnyékában vannak, a tisztek és a legénység, az őrség kivételével, a kunyhókban keresett menedéket, mert a még ügyetlenül épített fedezékekbe becsurog az eső.
Apró parasztszekerek időről-időre sebesülteket hoznak onnan elölről, ahonnan tompa ágyúdörgés hallatszik, éjjel meg nagy tüzek festik vörösre az eget. A szekerekből vér csöpög, a vizes szalmán rázódó sebesültek kórusban üvöltenek a kíntól.
De más fajta betegeink is vannak. Az ötödik ütegben reggel három tüzér esett össze – kolerában! Minket, pótütegbelieket még odahaza beoltottak kolera ellen is, de a többi üteg védtelen, akárcsak ezek a barlanglakó, nyomorúságos parasztok körülöttünk.
Az ambulancia mellett egyre szaporodnak a betegek. Sárga és szürke arccal feküsznek a szitáló esőben a hordágyakon, a tábori konyhák gőze és az éhes kóbor kutyák között. Időnként egynek-egynek fennakad a szeme és leesik az álla – meghalt...
A viskókban is sorban hullanak a gyerekek, asszonyok, vének. Amíg a katonaszakács a tűzhely előtt a tésztát gyúrja, és mellette a bús fiatal asszony a gerendáról lelógó kosárban a csecsemőt ringatja, addig hátul a kemencepadkán a nagypapát a koleragörcs facsarja.
Szinte megváltás, amikor a kozák felderítők nyomán megszólalnak az ellenséges ágyúk, vijjognak a srapnelek, és az alattomos járvány helyett a gyors pusztulást ígérő katonahalál parittyakövei zúgnak és pukkannak felettünk.
A fogatok között ülök, kétszáz lépésnyire az ágyúk mögött, egy sekély földteknőben, és várom a jelet, hogy a hatos fogatokkal előrerugtassak az ágyukért, ha az orosz tüzérség rátalál az ütegünkre, és szélsebesen állást kell változtatni a gránáttűzben. A kesztyűmet foltozom és fütyörészek, mert el szeretném hitetni magammal, hogy nem félek.
Nappal valamennyien hősök vagyunk, rettenthetetlen harcosok. Ám éjszaka, amikor az emlékezés és a vágy puha szárnyain hazalendülünk, akkor a széljárta sátorlap alatt, vagy a fedezék nyirkos hidegében a hősökből riadt gyerekek lesznek, akik az álom kábulatában visszasírják magukat az anyjuk ölébe.
- Mama...mama... – nyögi mellettem Vili és felzokog.
Az egész fészekalja önkéntes megmozdul, zörög a szalma, sóhajok kelnek és valahol a Kárpátok felett találkoznak az anyai ágyból felénk szálló sóhajokkal.
***
Valahányszor elmegyek mostanában Sopronban a temetőben Vili sírköve mellett, ezt a felzokogást hallom. Nagynevű ügyvéd lett belőle, de 68 éves korában, karácsony estéjén dróttal felakasztotta magát, mert idegei nem bírták elviselni az új életformát.
Megjött a tél, sivít a fagyos szél, -8 °C. Pótütegünket feloszlatták, kiárusították. Minden ütegparancsnok vihetett belőle, ami a saját ütegéből hiányzott. A végén megmaradt egy jó meg egy rossz ágyú, s néhány ember, köztük én is. Amíg a többiek elől hadakoznak, addig mi hátul várjuk, mikor lesz valakiből hősi halott, hogy a helyére lépjünk.
Az állatorvossal este felé kiállunk egy dombtetőre, és míg kelet felé Jangorod lángol és félelmetes robajjal folyik a harc, addig mi a lengyel naplementében gyönyörködünk. Vékony hólepel borítja a szelíd ívelésű dombokból komponált tájat, mely felett ma még szomorkás mazurkák zenéje leng, de holnap talán már egy Chopin polonaise lovasrohamának dübörgése fogja az eget verni. A dombokon magas, zilált koronájú, sok vihart kiállott fenyők válnak ki élesen a rózsa- és narancsszínű alkonyati ég kárpitjából. Alattunk az út mellett néhány száz muszka fogoly ballag a lenyugvó nap felé, magán az úton pedig véres sebesültekkel, fagyott kezű és lábú honvédekkel és kolerásokkal megrakott szekereket húznak a kis bozontos, lengyel lovak. Félelmetes Verescsagin-kép az országút, végigvibrál rajta egy elnyújtott, szinte állatias jajgatás, felette károgó varjak keringenek... Sötétedik. A természetben is, az emberi szívekben is.
***
A harmadik ütegben egyetlen gránát hat altisztet megölt. Hatunknak azonnal indulni kell Golaczowyba, egy leégett, feldúlt faluba. Csak az iskola maradt épen, itt van a tiszti étkezde, s a sarokban egy rozoga, rozsdás zongora áll.
[Hauptmann] Franz von Furtenbach ütegparancsnoknak, egy negyven év körüli, kissé fanyar agglegénynek a parancsvivője leszek. Megengedi, hogy a tisztekkel alhassam és velük étkezzem. Óriási kedvezmény! Ha többen lennénk önkéntesek, szó sem lehetne róla. Rögtön hozzák is a vacsorát, zsíros stercet aszalt szilvával. Újra tányérból eszem.
Vacsora után egy bécsi zászlós odaül a zongorához és a Mondschein-szonátát játssza. Hallgatjuk áhítattal, s nekem összeszorul a torkom a meghatottságtól, hogy ismét meleg baráti környezetben embernek érezhetem magam, Beethoven zenéje mellett. A hangulat mind emelkedettebb lesz, már engem ültetnek a zongorához, és zeng felváltva a magyar nóta és a bécsi operett-dal. Senki sem gondol arra, hogy a templom, amely mellett az iskola és benne a zongora áll, aznap már három találatot kapott.
Elalvás előtt szomszédommal, Hackmüller Fritz linzi zászlóssal még soká beszélgetünk halkan. Egymás szájából kapkodjuk izgatottságunkban mondanivalónkat zenéről, könyvekről, művészetről. Dürer...Rilke...Klimt...Zweig... A kultúrember áttörte a háború reá hengeredett terhét, ahogy a gyöngyvirág tűhegyesre sodort levele is átdöfi a reá nehezedő lombréteget.
***
Új lovam van. Koromfekete, szép állat, Geisha a neve, és tényleg van benne valami a japán geishák bájából. Ösztöne nemegyszer megszégyeníti az eszemet. Nélküle talán belefulladtam volna a lengyel éjszakák sötétjébe.
százados