Az élet első évtizedén innen voltunk még, minden nap - mint egy jól vezetett cirkusz - új és legújabb attrakciókkal kápráztatott. Azt a tudást, amit az iskola kanalazott belénk, megadással nyeltük, mint a csukamáj olajat, de annál lelkesebben gyarapítottuk gyakorlati tudásunkat foglyul ejtett cserebogarakon, selyemhernyókon, színes hátú csigákon, melyeknek lelőhelye a Kossuth Lajos utcai Haller-villa kerítéssarka volt. Általában a természettudományok vonzottak bennünket, s ezért vizsgák után, amikor hazajött a {hadapródiskolából} Nagy Pisti, és a házbeli lányok kellően elbámészkodtak uniformisán, fent a padlásbejáratnál vagy lent a pincesor vékony fénynyaláboktól átszőtt magányában tátott szájjal hallgattuk Pisti meghökkentő előadásait a gyerekszülés és előzményei tárgyköréből, körítve a fiúinternátusok szókincsének bőkezű terjesztésével.
Nem nagyon értettük, amit hallottunk, de mégis valahogyan a paradicsomból kiűzöttek bűntudata nehezedett reánk, és Micike hirtelen beszüntette gyanútlan tornamutatványait a porolón, mert gyanút fogott, hogy más a fiú és más a leány. Ha mostanában találkozom vele az utcán, a hatalmas térfogatú sokszoros nagymamának arcában az élet minden titkát, kínját megismert ember enciánkék szempárja emlékeztet közös gyerekkorunkra.
Ez a {Hosszú sor} 14. számú egyemeletes sarokbérház az Osztrák-Magyar Monarchia népegyvelegének parányi mása volt. Akkoriban még nem akasztották ki a lépcsőházban a lakók névjegyzékét, de ha lett volna ilyen, az idegen aligha tudta volna a nevekből megállapítani milyen nemzetiségű.
A latin nevű házmester-szobafestő, Félix Johann, „poncichter" volt. Felette az emeleten a Nibelung-szőke és kék szemű Eberhard-család lakott és tagjainak germán külsejét a legízesebb magyar beszéddel cáfolta meg. Velük ellentétben a kövér Károlyi néni és két agglegény fia csak németül beszélt egymással, míg elözvegyült húguk, Brzobohátyné és két gyermeke, ropogós nevük dacára, egy szót sem tudtak szlovákul. A fiatal orvos, dr. Scheffer Oszkár, 48-as függetlenségi, tehát piros-fehér-zöld volt, viszont a soproni háziezred cseh karmestere vezénylő pálcája hegyéig [schwarz-gelb] volt. Pöttschacheréktól ritkán lehetett magyar szót hallani, Wanisch Adolfék ellenben annyira magyarnak érezték magukat, mintha legalább Wesselényi lett volna a nevük. Nagyék, a kis kadét családja, székelyek voltak, a két öreg kisasszony meg hátul az udvarban, kiknek nevét sem tudtuk, mert mindenki csak „kanári kisasszonyoknak" nevezte őket, a szobájukat betöltő énekes madarak után, talán azt sem tudták, hogy Magyarországon élnek.
Volt aztán még egy [partáj] - Petovárék. Petovár! Ez a zengő név gőgös mássalhangzóival és érces magánhangzóival felgyújtotta kusza olvasmányokon kitenyésztett képzeletemet. Petovár úrban várurak, mégpedig cseh rablólovagok késői leszármazottját láttam, feleségében pedig valami [Báthory Erzsébetet], s cseppet sem csodálkoztam volna, ha egy napon azt hallom, hogy rajtakapták, amint a ház magyar, német és horvát cselédlányai valamelyikének vérében fürdött. Fantáziámat nem zavarta, hogy Petovárék ajtaján lévő névjegy szerint a rablólovag „nyug.pénzügyi iktató", neje, Báthory Erzsébet pedig „Modistin", vagyis nőikalap-készítő.
Rádió, televízió, lemezjátszó és mozi nélkül sem unatkoztunk egy pillanatig sem. Délelőtt 8—10-ig, délután 2-4-ig az iskolában ültünk, a leckével egy óra alatt kényelmesen elkészültünk, a nap többi része a mienk volt
Már maga a kilátás a lakás ablakaiból az utcára volt olyan érdekes, mint ma nem egyszer a televíziós ernyő.
Kora reggel tülökszóval összeszedték a tehénpásztorok a gazdapolgár-házakból a teheneket és borjakat és kihajtották őket az Angerre legelni, ahonnan estefelé tértek vissza, megakasztva a villamos- és kocsiközlekedést. A borjak vidáman ugrándoztak, a tehenek ringó tőggyel meg-megálltak a kapuk előtt, amíg fel nem ismerték az igazit, és boldog bőgéssel befordulhattak az istállójuk felé.
A {Délivasút} [„indóházához"] a vonatok érkezésekor kirobogott néhány elegáns [„gumirádler"], a skótkockás takaróval leterített bakon pepitanadrágosan, keménykalaposan, a száj szegletben a [virzsiniával] Babka Sáni meg a többi, bécsi mintára kipomádézott fiákeros. A fényes szőrű, ragyogóan felszerszámozott lovak ügetését még nem zavarták az automobilok lóerői, de nem mert velük versenyt futni a század első éve óta csilingelő, {sárgakocsis soproni villamos} sem.
Nyári napokon többször is megjelent az utcában két tűzoltó, a kétkerekű talyigára feltekert víztömlővel, melyet bekapcsoltak a [hydránsba] és nagy szakértelemmel és nem kevés kajánsággal, magasan ívelő sugárral locsolni kezdték az úttestet és a járdát, ahol a hölgyek aggodalmasan felhúzták három centivel a hosszú szoknyát, nehogy a szétfreccsenő cseppek kárt tegyenek toalettjükben. Az utcagyerekek, (ma már kiveszőben lévő vidám fajta), akiknek nem volt mit félteniök, úgy táncoltak a vízsugár előtt, mint a granadai arénában a torero a bika előtt, és örömük akkor volt teljes, ha a tűzoltó telibe találta egyik pajtásukat.
Télen viszont a lámpagyújtogatót volt jó nézni, amint az esti szürkületben sorra fel-lobbantotta a gázkandelábereket és a hideg, sárgászöld fényernyő szétterült a havas járdán.
Fekete-sárga, a Habsburg címer és a császári zászló színei.
lakó, bérlő
Báthory Erzsébet (1560-1614), Nádasdy Ferenc felesége. 1610-ben perbe fogták állítólagos kegyetlenkedései miatt. Legendák terjedtek el arról, hogy fiatalsága megőrzésére fiatal lányok vérében fürdött.
Vasútállomás, szorosabb értelemben az az épület, ahonnan a gőzmozdonyok indulnak.
Gumikerekekkel ellátott személyszállító lovaskocsi, konflis, vagy fiáker, a korabeli taxi. Előbbi egy lovas, utóbbit két ló húzza.
szivarfajta
vízelzáró csap