Sopron, 1945. november 21.
Kedves Mihály!
A feladat, melynek magját belém vetetted, már gyökeret vert és felfelé törve már leveleket kezd hajtani.
Nem lesz szabályos növény, de a talaj, melyből táplálkoznia kell, az sem gondosan megforgatott, kevert és szitált talaj. Nem kertész készítette elő, hanem egy kerge dilettáns: – a mai európai élet. … Attól tartok, hogy valami torz kaktuszfajta lesz belőle, de úgy gondolom, hogy számodra, a biológus számára az ilyen szemölcsös, szúrós, hol szomorú, hol titokzatos növény, amely a leglehetetlenebb pontokon görbül és elkanyarodik, de végül mégis valami egészet alkot, érdekesebb lesz a szabályos növényeknél, melyek lelkiismeretes megfontoltsággal helyezik el leveleiket.
Ma délután moziban voltam. Nagy esemény a mi letarolt életünkben, hogy ismét odaülhetünk a mesélő vászon elé és – ha a villanyáram ki nem apad – két órára megszökhetünk magunk elől. A mozik számunkra most gyógyintézetek, sötét kórházak, ahol illúziókúrával gyógyítanak bennünket. Évekig csak irányított filmeket láttunk, olyanokat, melyekből kilógott a sarkantyús lóláb, vagy melyeknek faji felsőbbségétől és körített bárgyúságától gyomorfekélyt lehetett kapni, néha agytumort is. A tömeg, sajnos, bírta őket s így nem csodálkozom, hogy most Charles Laughton vagy Muni legmegrendítőbb jeleneteinél vihog.
A mai filmben Paul Muni egy orvos tragédiáját élte le előttünk. Egy szívszorítóan jó, nemes és naiv embernek a sorsát, aki annyira jó és tiszta, hogy a társadalom, mint nem közéje valót, nyugodt lelkiismerettel az akasztófára küldheti. A happy end elmaradt, az orvost tényleg kivégezték.
Amikor újra kiléptem az őszi szürkületben úszó valóságba, éreztem, hogy nincsen megrázóbb élmény egy jó ember látványánál. Ez az egyetlen, amin még el tudok érzékenyülni. Mintha valami meleg emberi tenyér simult volna a szívem köré enyhe szorítással, úgy mentem haza a romok között, búsan és boldogan. Búsan, mert a szeretettel színültig telt ember oly ritka és oly védtelen a szeretetlenekkel szemben, boldogan, mert Muni elhitette velem, hogy a jó még bukásában is erősebb a gonosznál.
Ez a hit ma legalább olyan fontos, mint a kenyér, mert a lélek éhenhalása kínosabb a test elsorvadásánál. Már pedig mi ott tartunk, hogy Krisztus, Buddha, Assisi Ferenc és a szeretet többi hirdetői hiába éltek. De hiába éltek az összes költők, írók, bölcsek, művészek is: – az ember, mint tömeg, javíthatatlan és megválthatatlan. Ha a tízezer holdas soproni erdő minden fájából keresztfát ácsolnának és mindegyikre egy Megváltót szegeznének – hiába tarolnák le az erdőt: az emberben élő bestia legfeljebb viszkető hátát dörzsölné a keresztfához.
Ilyen sötét gondolatok születnek az európai sötétségben, melynek mélyén megvakulunk és igazságtalanok leszünk a mégis és mindenek ellenére is mindenütt jelenlévő jóság iránt. Ha nem akadna néha egy-egy Muni, aki erre emlékeztetne, akkor elkeseredett lelkünk dohos, patkányos pincévé válna.
Azt írtam feljebb, hogy „haza" mentem. Igenis a sors különös kegyéből még van otthonom. A legtöbb ember ma csak a „szállására" megy, ahol sokadmagával meghúzódik, mert az otthonából csak egy halom tégla maradt.
A katasztrófa utáni első időben az otthon elvesztésének fájdalmát elnyomta az életben maradás öröme. Ma, amikor már tudjuk, hogy életben maradni nem is olyan nagy öröm, ma mély árkokat szánt arcunkba az otthontalanság. Sok, tavaly még fiatal ember, öreg emberré lett. Ha most hazatérhetnél, azt hinnéd az ismerősök láttán, hogy nem tizenkét, hanem harminc évig voltál távol. Az emberek testsúlya átlag tizenöt kilóval csökkent. Ezzel szemben a lélek gyarapodása bánatban és szenvedésben megmérhetetlen, mert a bánatnak és szenvedésnek nincsen mértékegysége. Ideje volna egy ilyen mértéket feltalálni: egy dolormétert vagy dolortonnát. A második világháború költségeinek összege eltörpülne a dolortonnák számoszlopaival szemben. A befektetett tőke még sohasem halmozott fel ilyen kín-hegyeket és szenvedés-hegyláncokat.
Az én legényotthonomat mintha valami bűvös kör védte volna a bombák és a fosztogatók ellen. Hálószobám ablakából lelátok a négyszáz méternyire fekvő pályaudvarra, a bombatámadások egyik fő célpontjára. Az első Sopronra hullott bomba tőlem a harmadik házat vetette szét, egy másik a negyediket. Jobbra-balra a párhuzamos utcák romokban hevernek. Száz és száz bombatölcsér van egy kilométer körzetben, de a mi kétemeletes házunk falán kívülről alig látszik karcolás. Rengett és táncolt az épület eleget, de a támadások után csak össze kellett söpörni a szobákban az üvegcserepeket, visszakalapálni a kiszakadt ajtótokokat és a kitépett zárakat, feltörölni az ujjnyi port és máris élhettünk tovább víz, gáz, villany és ablaküveg nélkül a következő támadásig.
Akinek ma otthona van, ahová nem folyik be az eső, ahol még együtt vannak a meghitt bútorok, képek, szőnyegek, könyvek, a zongora, – az koplaljon alázattal és dideregjen zokszó nélkül.
Nektek odaát, abban a meleg, gazdag országban, mindez idegen, egzotikus és érthetetlen, mert saját biztonságtok és bőségtek elernyesztette fantáziátokat és már el sem tudjátok képzelni, milyen megalázó harcot vívnak ideát kultúremberek milliói az otthontalanság, éhség, hideg és a szenny ellen, amely nemcsak a kirepedezett kezek ráncaiba ivódik be, hanem a kicserepesedett lélek apró, sajgó repedéseibe is.
Az én otthonom megmaradt. Van hová menekülnöm. Itt, a könyvek, kották, képek közt már sikerül néhány órára megszabadulni attól a lidércnyomástól, amely összeroppantotta a mi világunkat. Nem volt tökéletes világ, sőt! Elaggott, elgonoszodott világ volt, tele álnoksággal, igazságtalansággal, ordító hibákkal, de a mi világunk volt, eddigi életünk sokat szidott, lázadásra tüzelt világa, a második bőrünk volt, amely nélkül kegyetlenül fázni fogunk, amíg új, remélhetőleg jobb bőrt teremtünk magunknak.
Hazafelé menet mindig úgy érzem magam, mintha valami komor baleset-kórház ágysorai között járnék, valamilyen tömegkatasztrófa után. Jobbra-balra szétroncsolt, elgázolt, összetört áldozatok hevernek rongyos hópokróc alatt. Sebesült és sérült itt minden: házak és kertek, az aszfalt és a szegélykövek, a kerítések és a parkpadok, a lehántott kérgű vagy derékba tört utcai fák és a szanaszét heverő járműroncsok. A házak ablakszemei kifolyva merednek az üres házkoponyákból vagy olajospapírral, deszkával befoltozva hályogosan bámulnak maguk elé.
És mindezt meg lehet szokni. A mindennapi gondok tülekedő serege kiszorít az agyból minden más gondolatot.
A gyalogjárón orosz katonák kerékpároznak, az azelőtti gyalogjárón járók pedig az úttest gödrei között húzzák és tolják a kis kézikocsit vagy a talicskát már egy éve, keresztül-kasul a városon, örökös költözködésben, élelemhajszában, vagyonroncs mentésben, tűzifagyűjtésben.
Mindez már szinte természetes. Azt hiszem sokan már összeomlottak volna, ha a szükség szeges korbácsa nem hajszolná őket szüntelenül és időt engedne nekik arra, hogy azokra gondoljanak, akiket elragadott mellőlük a háború valami távoli tömegsírba, vagy nyomtalanul elrabolt az életükből.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva