Ólomlábakon járt az idő, mint a búvár a tenger fenekén. Mi is tengerfenéken éreztük magunkat, az időóceán fenekén, zöld derengésben, suhanó szörnyek, ezer veszély között. A nagy epidémiák ugyan megszűntek, de a halál ott lappangott közöttünk, és ki- kimarkolt néhányat közülünk.
Forró volt az 1916-os nyár. Bágyadtan sóvárogtunk uszoda után és vágyakozva néztük a palánkon túl zöldellő hegyoldalakat. Akármennyire igyekeztünk is minden kis lehetőséget testmozgásra kihasználni – a vérünk csak sűrűsödött, míg aztán kitört egy kínzó furunkulusjárvány. Egyik óráról a másikra a test különböző részein mérges kelevények támadtak, melyeket aztán a kórházban az egy-két szemeszteres orvostanhallgatók gépiesen, érzéstelenítés nélkül felvágtak. A közeli homoksivatagok felől a forró szél homokfelhőket hozott, amiktől még a keléseknél is gyötrelmesebb fülgyulladás-endémia borította el a tábort. Nem volt semmi, ami vigaszt és erőt adhatott volna. A Brusszilov-offenzíva sikere újabb hadifogolytömegekkel árasztotta el Szibériát. Románia hadüzenete még vigasztalanabbá tette a hadi helyzetet. A folyton megújuló és mindig hamisnak bizonyuló békehírek tépték az idegeket.
Egyetlen kapcsolatunk az otthoniakkal, a levél és néha egy-egy csomag, sokszor hónapokra megszakadt. A friss foglyok által hozott hazai újságokat, a Pesti Hírlapot, a Pesti Naplót, órabér ellenében lihegő izgalommal olvastuk, amíg rostokra nem hullottak szét.
***
A hadifogság is a hullám törvényének van alávetve. Voltak benne hullámhegyek, amikor a léleknek szárnyai nőttek, de sokkal több volt benne a sötét és legsötétebb hullámvölgy, amikor minden remény kialudt, amikor az élet az életveszélyek szakadatlan sorának tűnt, és meghalt a remény, hogy valaha haza kerülhetünk. 1916 novemberében I. Ferenc József halálhíre rázta meg a tábort. A monarchikus érzelműeket a Monarchia pusztulásának réme borzongatta, a nemzetiségiek nyíltan ujjongtak, és már a háború végét, s nemzeti önállóságukat látták megvalósulni.
És – mintha most tényleg fordult volna a helyzet. December 12-én IV. Károly és II. Vilmos békeajánlatot tett. A tábor lobogott a reménységtől. De mekkora volt a zuhanás a kétségbeesésbe, amikor az antant a békeajánlatot visszautasította, mire Németország a korlátlan tengeralattjáró-háború bejelentésével a helyzetet végleg elmérgesítette.
Sötét és keserű volt az az 1916-os karácsony. Keserű verssorok tükrözték lelkünk lázongását. A „Karácsonyi ima", mellyel a szentestét ünnepeltem, így kezdődött:
Uram. oly sötét van!
Csak ott, ahol a földre
ráborul
az. ég, a Te nagy
csillagtalan eged –
sátorul
sok sápadt, elfelejtett holtnak –
lobognak vad lángok.
S a karácsonyi éjbe
belesírnak rémes,
sosem hallott átkok,
s elátkoznak Téged...
Uram. oly sötét van!
***
Menekültem a gondolataim elől. Még jobban beleástam magam a tanulásba. Dantét olvastam, és Manzoni Promessi sposi című művét, immár eredetiben. Messze jártam már a spanyolban is, és fogoly török tisztek segítségével belevágtam a török nyelvbe. Agyamat idegen szavak, szabályok, mondatok tömegével dúcoltam alá, hogy be ne horpadjon a külső nyomástól.
Nagyon hatásosnak bizonyult a melankólia rohamai ellen a versfordítás. Ez a művészi munka minden gondolatomat lefoglalta, napokra kitöltött, amíg birkóztam vele, és alázattal igyekeztem az idegen költő érzéseit és gondolatait minél teljesebben átmenteni a magyar nyelvbe. Sokszor napokig kerestem egy szót, s ha megleltem és egy verssorral továbbjutottam, akkor meglegy intett a boldogság.
Öt nyelvből fordítottam, Leopardit, Coppéet, Heinét, Tolsztojt, Byront és még sokakat, hiszen választékom volt, amióta egy tiencsini német asszony jóvoltából, meg a hazulról kapott könyvekből egy tekintélyes könyvtárat állíthattunk fel. De volt már kamarazenekarunk, cigánybandánk is, voltak egyetemi tanárok által vezetett jogi, közgazdasági, filozófiai, művészeti tanfolyamaink, sőt külön tábori pénzünk is volt, melynek csakhamar nagyobb becsülete lett a piaci árusok közt, mint a hivatalos rubelnek.
A legénységi táborban és a déli tiszti táborban már színház is működött. Nekünk még nem volt, de most, amikor a hazatérés újra távoli álommá lett, néhányan elhatároztuk, hogy az új esztendőben megvalósítjuk a színházat is.
Az 1917-es év Raszputyin megöletésével kezdődött, munkászavargásokkal folytatódott, és március 15-én a Kerenszkij-forradalomhoz vezetett. Amikor március 18-án hozzánk is eljutott a cár trónfosztásának és száműzetésének, a forradalomnak a híre, felbolydultak a fogolylelkek. A többség csak a béke lehetőségét látta az eseményekben, a kisebbség azonban a vörös zászlós felvonulásokon és az Internacionálé éneklésén túl egy új világ kezdetét érezte.
***
Sokszor gondoltam azokban a napokban I. Miklós cárra, a családjával együtt Tomszkba deportált és Jekatyerinburgban megölt utolsó Romanovra, akinek szomorú pillantása akkor, 1915 februárjában, a kievi Kroscsatikon néhány pillanatra találkozott az én pillantásommal.
XIII. fejezet