Az öregek sétái felmérői fogyó erőknek. Minden év szűkebbre fogja őket: a hegyekből a közeli erdőbe szorulnak, onnan a szomszéd parkba, aztán már csak az erkély marad.
Akármilyen borús is ez a perspektíva, a jelen még derűs, mert lábaim ‒ hála Istennek és az egész életen át gyakorolt természetjárásnak ‒ még fáradtság és kifulladás nélkül hordozzák a hetvenhárom éves testet.
Az idei ‒ 1966. évi ‒ elázott nyár kárpótlásaként az ősz immár negyedik hete két kézzel szórja a szelíd napfény sárga kincseit. Csurgó aranyban, az őszi kertek boldogító virágpompájában, a krizantémumok minden színárnyalatban virító mosolya között, selymes kék ég alatt járom nap mint nap a lassan gyűlő avart a zöld színeit őrző erdőben.
Ma ‒ 1966. október 21-én ‒ reggel karonfogott az emlékezés és elvezetett oda, ahová a húszas és harmincas években menekültem, valahányszor kiszakíthattam magam a bank és később a gyár unott robotjából.
Sopronban és erdeiben sehol sem tehetek tíz lépést anélkül, hogy az emlékek fel ne áradnának bennem. „Retrospektív”sétáim közben leomlanak az új és újabb épületek, az aszfaltutak visszavedlenek macskaköves úttesté, az autókat fiakkerek és ökrösszekerek váltják fel, ‒ pillanatok alatt felépül körülöttem gyerekkorom Sopronának díszlete, melyben a jelenetek hosszú sora fáradhatatlanul vetíti elém az egykor voltat, az egykor élteket, a ma is élők ifjúkori alakját, köztük saját magam nyurga figuráját is.
De talán sehol sincsen akkora áradó ereje az emlékezésnek, mint a Tómalom környékén. Attól kezdve, hogy mint matrózruhás, karikát hajtó fiúcskát először vittek ki a tóhoz és megfürödhettem a bronzzöld vízben a csiborok és vízipókok közt, végig az ifjúkor vasárnapi fürdőzésein, majd a két világháború között a legényember vérpezsgető kalandjainak színhelyén, egészen addig a napig, amikor Máriámmal együtt először úsztunk a háborútól rommá zúzott strandfürdő vízében ‒ a Tómalom mindig a szürke napok mocsarából kiviruló zöld sziget volt.
Az utóbbi években hűtlenné váltam hozzá, mert hű akartam maradni emlékeimhez. Már két nyár múlt el anélkül, hogy Máriával meglátogattuk volna és öt-hat év azóta, hogy ősszel, színes erdeiben jártunk.
Átengedtük az ifjúságnak, a napra-vízre vágyók sokaságának, a barna combok parádéjának, a napbúra alatt zúgó emberrajok és a tranzisztoros rádiók vad orgiáinak.
Ám ‒ ahogy mondtam ‒ ma karon fogott a vágy és így a kissé fátyolos őszi reggelen útnak indultam.
Már amikor leszálltam az útelágazásnál, a jegenyesor elején a buszból, elfogott az az ujjongó izgalom, amelyet annyiszor ‒ vajon hány százszor? ‒ éreztem, valahányszor közeledtem ehhez a répaföldek, szőlők és szántók hullámverése mögött, erdős dombsor alján megbúvó tóhoz.
Fürödtem én már világhíres strandokon, Riccioneban, Ostendében, a Fekete-tengeren, a Wörthi-tavon, Dalmáciában ‒ a kicsi Tómalom mind legyűrte őket, ahogy erősebb a ragyogó, de hideg dámáknál a szerényebb, de igaz csókú feleség.
Csöndes szépségét csak fokozzák a közös emlékek. Ezekről már többször írtam, így 1936-ban is, amikor különösen nagy volt a barátság köztünk.
Nem tudom megállni, hogy ezt a régen elfelejtett újságcikket ne idézzem s azt ‒ mintegy a hála szócsokrát ‒ át ne nyújtsam a Tómalomnak:
Délutáni eső a Tómalmon
Az eső volt az oka.
A legyezőformájú felhő, amely ebéd után lassan enni kezdte a kék eget a Tómalom felett. A Várhely után elnyelte a Károly-magaslatot, aztán fátylat vont a Bécsi-domb elé, elmosta a Szent Mihály-templom kurucos sziluettjét, végigfutott a termőföldek tarka sávjain és úgy három óra felé már a tóparti gesztenyefák virággyertyáit oltogatta.
Amikor a felhő a délelőtti ragyogást már egyetlen szürke csurgássá változtatta, akkor történt, hogy a szálloda ereszéről leomló vízfátyolon át az emlékező szem hirtelen a híd melletti jegenye mögül előkanyarodó rég elfelejtett, gyermekkori társaskocsit, a megboldogult sárga „Stellwagen”-t pillantotta meg.
Nem úgy jött, ahogy a megboldogultak szoktak jönni: lebegve, sejtelmesen, hanem szolid polgári trappban. És nem is egyedül jött. A felhőkárpit egy parányi résén sugárkéve lövellt elő és ez a glória úgy kísérte, mint reflektor a prímabalerinát. Napfénnyel, színnel, nyári derűvel színültig töltött bűvös körben jött a kocsi az esőn át.
Ugyanaz a két barna húzta, mint valamikor. Az árnyékot adó csíkos vászontető alatt pedig, a hosszú padokon ‒ hát igen! ‒ a hosszú padokon magas gallérok és kemény kalapok közül az akkori apák dús bajusszal és szakállai lengtek az ügetés szelében. Velük szemben a régi fényképalbumok velük kapcsolatos személyei dagadtak a halcsontfűzőben: feleségek, nagyanyák, pártában felejtett nagynénik, szende szüzek. Valamennyien hatalmas cekkereket ringattak a békebeli, semmiféle fogyókúrától még ki nem kezdett öleken.
A cekkerekben dús fodrokba rakott fürdőruházatok mellett nagyszámú kalóriák szunnyadtak mindenféle tápláló eledelekben, mivelhogy a fürdés soványít, a soványság pedig szégyen, mint a szegénység.
A sárga társaskocsi tehát bekanyarodott a mezei útról a tó partjára, és amint a víz szaga megcsapta az orrokat, a gyerekek ‒ békebeli testvérszériák ‒ harsány ujjongásban törtek ki. Mint cserebogarak a megrázott ágról, úgy gurult le a gyerekhad a bakról és a kocsi rejtekeiből, alig hogy a két barna kikötött a nagy gesztenyefa árnyékában.
Árnyék! ‒ Ez volt akkoriban a jelszó. Talán azért, mert azokban az években olyan napos volt az élet, hogy az emberek védekezni kezdtek ellene. Lám, a kiszálló hölgyek, sőt az idősebb urak is, amint a magasszárú cipők földet érnek, sietve kinyitják a „Schattenspender”-t, nehogy a nap parasztbarnára süsse a homlokok úrifehérét.
Földet ért már a legsúlyosabb nagynéni is. Kis kavargás után két részre bomlik a társaság, ám ekkor közbejön valami.
Az oldalpavilonban már jó ideje elkeseredetten küzdött a cigány az elázott délután melankóliájával, azonban a vendégek impregnált kedélyéről lepergett minden: hallgató nóta, csárdás, operett-egyveleg. Csak néhány fegyőr a szomszédos Kőhidáról ütögette a pohara talpával a taktust, ha ismerős volt a nóta.
Végre a cigányok rászánják magukat az elkerülhetetlenre. Összenéznek, aztán a brácsás rezignáltan elcseréli a szaxofonnal, a cimbalmos előhúzza a jazzdobot és ‒ buján, derekát riszálva, fellüktet egy fox. Egycsapásra megváltozik minden: a vendégek felkapják fejüket, mintha nevüket kiáltotta volna valaki, a vállak hullámozni kezdenek, és a szemekben kigyúlnak a vérnek falánk fényei.
De lent, a gesztenyefa alatt a két barna a náthás melódia hallatára hátracsapja a fülét, a régimódi dámák és urak összenéznek, aztán hirtelen kialszik a bűvös kör fénye és a társaskocsi helyén már csak egy lakkos gőgben kéklő Renaultról csurog az esőlé.
Az eső tovább öntözi a terasz virágágyait, a kanárisárga korlátokat és egy bánatos mosónő kitartásával szapulja a piros-fehér asztalokat és székeket. A kis hennaszőke akácfa a pergola előtt sűrűn könnyezik, ám a sötét gesztenyelegények körülötte elégedetten tárják az eső alá nagy levéltenyereiket.
Most egy kecses nyögéssel elapad a fox. A cigány szünetet tart. Újra hallani az eső suhogását és menten peregni kezd a parton a megszakított reszketős film.
Úgy látszik, néhány méterje áldozatul esett a megszakításnak, mert a szakállas urak közben már felvonultak az idősebb dámákkal a fazsindelyes kocsma előtt álló hosszú asztalokhoz, melyeken az uzsonnacsomagok papírjai között már sárgállik a Schwecháti és piroslik a fertőmenti spriccer.
A köztársaság kisebbik része: fiatal mamák, két-három úr és a gyerekek ‒ a soproni fürdősport pionírjai ‒ már a vízre könyöklő kabinokban zajonganak.
De itt … itt, ezen a ponton meg kell állítani a filmet néhány pillanatra, vagy legalábbis le kell lassítani, mert itt már a víz kezdődik, a tómalomi víz, amely változatlanul megmaradt folyékony bársonynak, akár a fazsindelyes kocsma, akár a színpompás szálló tükröződik benne. Ma barnára sült leánycombokat hízeleg körül, valamikor a reá épített kabinok cölöpjeit nyalta egy nagy, jóságos tehén nyugalmával.
Azok az akkori gyerekek már vetkőzés közben a vízben érezték magukat, mert a kabinpadló résein keresztül aranyos zöld visszfényeket remegtetett a testükön az alattuk lévő tó.
Hiába harsonáztak mamák és nénik a korhadt falakon át:
- Tíz percig várni, gyerekek, míg lehűltök!
- Sapkát tegyetek a fejetekre, mert napszúrást kaptok!
- Locsoljátok le a melleteket, mielőtt a vízbe mentek!
Itt már a csiborok parancsoltak, meg a suhanó halfalkák. Itt már a csíkos úszónadrág kötözése közben le kellett hasalni a padlóra és nézni, nézni a réseken át azt az aranyló csodavilágot, ami odalent kitárult. A kaland rejtelmes birodalma tátongott a lábak alatt. És az a generáció talán már ösztönösen érezte, hogy hallatlan kalandok felé sodorja az élet. Meg is kapta a kalandokat hiány nélkül, kegyetlen bőkezűséggel.
Verne „Nautilusa” vén csibornak álcázva bársonyos mélységekbe bukott. Expressz-vízipókok sürgősen szkiffeltek ringó aranyperecek fölött. Áttetsző halifjak bodros akantuszligetekben cikáztak vagy víz alatti fenyőrengetegek ormai fölött gyakorlatoztak szigorú rendben, mint ‒ na igen ‒ mint sok évvel később a légiflották zárt egységei városok tornyai fölött.
Órákig lehetett volna bámulni a bolyhos iszapba pakolt csigák és kagylók bemohosodott türelmét, amint tátongva szívták rejtelmes életükbe a vízbe nyilazó napfényt.
De nem lehetett soká gyönyörködni, mert hirtelen iszapfelhők borultak a mélységekre. A szomszéd kabin lépcsőjéről tejfehér női lábak kezdték kavargatni kis sikítások közt a 22 fokos vizet, a másik oldalon pedig valamelyik néni rémítgette az alvilágot, ahogy a lépcsőn ülve, rutinos mozdulatokkal levegőt pumpált az úszóbugyogó bő ráncai alá, hogy létrehozza az akkori női úszás legfontosabb kellékét ‒ a hólyagot.
Az urak fentről, a fák alól, csöndes iszogatás közben hunyorogva gyönyörködtek a vízen úszó kalapos hattyúkban, amint hátra szegett fejjel, kendőbe csavart nyakkal, szemérmes tempókkal libegtek a vizek fölött és csíkos nadrághólyagjuk hatalmas gömbjén átvilágított a napfény. Ilyenkor kiszáradtak a torkok és az öreg kocsmáros hűvös kőkorsókban újabb „Runde”-kat cipelt fel a nádfedeles pincéből.
Na ‒ és a halak csillagtúrái a bedobott sóskiflivég körül, meg a szitakötők harcos szerelme és a …
Nincs tovább. Vége!
A pavilonban újra felrikolt a mai ember kottába szedett ziláltsága. Hangjától újra becsukódik a csatos fényképalbum bársonyfödele.
Esik az eső a Tómalmon …
A terembe szorult dongó buksi fejével dühödten döngeti a láthatatlan akadályt, amely nem engedi vissza a szabad világba, a sarokpavilonban pedig a szaxofon foxütembe sűríti a Ma filozófiáját:
„Nicsevó, nicsevó,
Így se jó, de úgy se jó ...”
II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva
A kissrácok azért láthatták a kabinok padlóján át a vizet, mert a kabinsor, mint tudjuk, akkor még, cölöpökön állt az úttal práhuzamos partszakaszon...gyönyörű, hangulatos az írás!
Szó szerint "habzsolom" hétfőnként! Kösz!