Riasztó híreket olvasok az amerikai lapokban a közép-európai helyzetről: nyomor, éhség, járványok, teljes bizonytalanság. Egy kártya is érkezik Sopronból Ödenburg (Österreich) keltezéssel. ??? A kérdőjelek rácsa mögött ülünk.
Már elindult a birodalmi németek első hajója, rajta a beteg Saupper, Neugebauer, Pemsli és mások uzsorakamatra pénzt vettek fel és saját költségükre indultak útnak a „Sunku-maru"-val. Pepivel egyedül maradtunk. Az örökös belső nyugtalanság folyton mozgásban tart. Fáradhatatlanul járjuk ezt a zagyva, rongyos, sivár, beteg várost, ezt a gennyel telt kelevényt, a macskaléptű kínaiak, lezüllött orosz értelmiségiek, kóbor kutyák, idegen katonák, elnyűtt hadifoglyok, utcai nők, két lábon járó nemi bajok gyülevész városát, melyben az egyetlen derűs folt a koreaiak fehér öltözete és átlátszó cilindere a benne csücsülő varkoccsal és asszonyaik s gyermekeik ruháinak tarka pasztellszíne.
Pénzünk most van, mert a már elutazottak reánk testálták a részükre érkező pénzeket és csomagokat, így valahogy eltengődünk a szédületes infláció közepette. Már megjelent az új 500.000 rubeles bankjegy, törülköző nagyságú vászonra ragasztva. A fogolytábort elözönlik a koldusok és a gyerekek, akik boldogok, ha a mi silány kosztunk hulladékát megkapják.
Májusban az amerikai újságok egy nyugat-magyarországi népszavazásról írnak, melynek folyamán 331 község Ausztria mellett szavazott és csak négy Magyarország mellett. Osztrák-magyar háború lehetőségét is felvetik. Júniusban, az egyik újságban már megjelenik az új Ausztria térképe, rajta Sopron.
Az egész nyár egyeden vergődés, őrült hintázás egetverő remények és földhöz csapó csalódások, lázak és hideglelések közt. Napokig zuhog az eső. Utána fullasztó hőség, amely elől a Szuj-funra menekülünk.
Június 26-án végre megérkezik Amerikán át a magyar repatriáló bizottság Dell'Adami vezetésével. Kissé megnyugszunk, mert most már nem érezzük magunkat oly elhagyottnak. Megkezdődik az ígérgetések, terminusok és a terminusok elodázásának ideje.
Nem tudom, mitévő legyek. A foglyoknak annál a delegációnál kell jelentkezniük, amely azt az utódállamot képviseli, amelyhez születése vagy lakóhelye szerint tartozik. A felvidékiek a cseheknél, az erdélyiek a románoknál jelentkeznek, többségük hosszú, nehéz lelki harc után. De hol jelentkezzem én? Hová tartozik Sopron? – Senki sem tudja. Az újságok viszont ismételten, mint osztrák várost emlegetik. Várok.
Júliusban az amerikai „Nation"-ban nagy riport jelenik meg a magyarországi fehér terrorról. Mi vár reánk otthon? 48°-os hőségben megkíséreljük kitisztogatni a barakkot, mert már megint kitört a városban a kolera és a tífusz.
Egy idő óta az amerikai YMCA, a Young Meris Christian Association, vagyis a Keresztyén Újak Szövetsége igyekszik helyzetünket elviselhetővé tenni. Reverend Tewessen megható buzgalommal és még több naivitással istápol bennünket. Futball labdákat hoz, meg röplabdákat, nekünk, a koplalástól legyengülteknek. Iskolát akar szervezni az írástudatlanok részére és mérhetetlenül csodálkozik, hogy közöttünk nincsenek analfabéták. De berendez egy kávéházat is, ahol felváltva istentiszteleteket tart és vadnyugati filmeket perget. Kerek, piros arca ragyog az igyekezettől, vastag szemüveg mögött nevet a szeme, belerúg a labdába és harsányan buzdít bennünket: „Cheer up boys! Fel a fejjel, fiúk! …
Egyébként ő telte lehetővé azt is, hogy a magyar operett-együttes meg ezen a gyötrelmes nyáron is előadhatta a János vitézt és az Obsitost, az osztrák szimfonikus zenekar pedig hangversenyeket adhatott a kávéházban.
A derék pap néhány évvel a hazatérés után felkereste egykori gyámolítottjait, s akkor Sopronba is ellátogatott, ahol a Pannónia fehértermében bankett keretében ünnepeltük és nevetve emlékeztünk vissza azokra az időkre, amikor még együtt rúgtuk a labdát a Távol-Keleten és rágtuk a rágógumit. …
***
Július végén közölték velünk, hogy az USA-ban gyűjtött 3 millió dolláron öt szállítóhajót bérelt számunkra az Amerikai Misszió. A hazautazás most már az osztrákok és a magyarok részére is kezdett valósággá válni. Ezért Pepivel nekiláttunk katonaládáink megvasalásához és egy-egy hajószék elkészítéséhez. Mivel pedig én, mint a fogolyújság szerkesztője, működésem jutalmául Rev. Tewessentől egy vég fehér öltönyvásznat kaptam, melyből két nadrág és két trópusi blúz is kitellett, Pepivel szétfejtettünk egy régi nadrágot, annak alapján kiszabtuk körömollóval az új nadrágokat, azután a darabokat szépen összevarrtuk. Csak a zsebekkel volt baj, azokkal alig bírtunk. De végül is együtt volt a trópusi egyenruha, sőt még egy vászonsapkát is csináltattunk, úgyhogy most már csak hajó kellett, hogy indulhassunk.
Augusztus 5-én hallottuk először ezt a nevet: „Nankai-maru". Ez a japán hajó, melyet Dr. Burghardt Breitner kötött le Japánban, arra volt hivatva, hogy az osztrák kórházat és 1500 egészséges osztrákot szeptember első napjaiban hazaszállítson. Magyar hajóról még semmi hír sem hallatszott. A feszültség most már szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. És ekkor bizalmasan azt közölték velem osztrák barátaim, hogy legyek nyugodt, valami módon felcsempésznek a hajóra.
Még egy teljes hónapig tartott a gyötrelmes várakozás. Csak úgy tudtam leküzdeni, hogy belefúrtam magam Kipling Second Jungle Book-jának mesevilágába, esténként pedig csillagászati előadásokat tartottam a barakk előtt az augusztusi éjszaka csillagözöne alatt néhány bajtársnak. A végtelenbe menekültünk, hogy kibírjuk a végtelennek látszó végest.
II. rész, 3. fejezet