Ami ezután következett, az későbbi álmaim vissza-visszatérő lidércévé lett. A falu végén, az utolsó ház agyagfala elé állítottak. Tőlem két lépésnyire az öreg huszár állott, további két-két lépésre a másik két huszár. Utánuk egy Vág-völgyi szlovák 13-as honvéd következett, majd az a 18-as baka, akit Furtenbach kapitány kergetett a fogságba, végül két kaftános, szakállas zsidó, akiket kémeknek tartottak. Velünk szemben, lábhoz tett fegyverrel, egy szakasz orosz gyalogos helyezkedett el. Balra tőlünk a végtelen síkság kezdődött, fehéren, némán. Az este borult le reá, jeges szélrohamokat hajtva maga előtt.
Két gondolat bilincsében vergődtem abban a komor órában. Az elsőnek monomániásan visszatérő tárgya egy meleg, barátságos otthon volt, terített asztallal, könyvekkel, zongorával, duruzsoló kályhával. A második nem is annyira gondolat, mint érzés volt, bal lábam nagyujja, amely a hidegtől őrjítőén fájni kezdett és azzal rémített, hogy lefagy. Ma már hálás vagyok annak az akkori fájdalomnak, mert segítségével kibírtam a farkasszem nézést a halállal remegés nélkül.
Ugyanis hirtelen valami delejes ütés rázta meg dermedt sorunkat. Egymásra meredtünk, s a szlovák, aki megértette a muszka beszédet, rémülten felkiáltott: „Agyonlőnek, mert dum-dum golyót találtak az egyik fogolynál!" Testemet forró hullám borította el, szinte megégette a szívemet és összeforrasztotta a torkomat. Majd minden vér kifutott belőlem és szívem, gyomrom, agyam jégkéregbe fagyott.
A halál órája! Az élet sohasem lehet csábítóbb, gazdagabb, mint mikor az ember huszonegy évével, egészségesen, telve életerővel a vesztőhelyen áll. Minden idegszálam felágaskodott, fellázadt, ordított a legyilkoltatás ellen, aztán az agy rádöbbent, hogy minden hiába. Az emlékezés súlyos, doboló esője zuhogott reám, ám a múlt képei csonka cserepekké hulltak szét, melyek közül szüleim mit sem sejtő arca, egy barát, egy leány pillantása villant felém. Valami vad szédülés szikrázó karikái kezdtek táncolni szemem előtt... az utolsó napiparancs egyik mondata hasított belém: „Az oroszok a cs. és kir. hadsereg hatalmukba esett katonáit agyonlövik és megcsonkítják".
És ekkor, a lelki pánik tombolása közben nagylábujjam hadat üzent a halálfélelemnek, Dávid felvette a harcot Góliáttal és – győzött. Mind élesebben, mind kegyetlenebbül mart a fájdalom lábujjamba, topogni kezdtem... [danse macabre]-re mozdultak lábaim, már nem bírtam visszatalálni sötét gondolataimba, mert csak egyetlen aggodalom töltött el, az, hogy a nagylábujjam le talál fagyni.
Így azután a megkegyelmezést és a kivégzőosztag elvezénylését nem is annyira életem, mind inkább lábujjam megmenekülésének éreztem s boldogan tapostam a havat, hogy mielőbb felmelegedjék, amikor őreink egy roskadozó pajtafélébe hajtottak bennünket.
***
A kunyhó, melyben az éjszakát el kellett töltenünk, nem mindennapi kunyhó volt. Földfeletti és földalatti traktusát nem választotta el egymástól padló. A határt a kettő között csupán néhány keresztberakott lécféle jelezte, s így belépés helyett le kellett feküdni és hason csúszni a kunyhó belseje felé, másképpen az ember a lécek között lezuhant volna a pincébe.
Dehát mi éppen most menekültünk meg a haláltól és veszettül örültünk az életnek. Ezért engedelmesen, sőt tréfálkozva kúsztunk a lécekre és mint a denevérek a padlás tetőgerendáira, reájuk akaszkodtunk. Jó ideig eltartott, amíg a sötét, jeges verem felett elviselhető lebegőhelyzetre találtunk. Egy léc a hátunk alatt, egy másik térdünk hajlatában, testünk, súlyosabb fele a pincében, fejünk a szomszéd ölében. Észveszejtő hideg, rothadt krumpli szaga a mélyből, összezsugorodott gyomor – és mi mégis boldogok voltunk.
Minden mozdulattól megremegett a lécszerkezet, hajlott, hintázott, folyton a lezuhanás veszélye fenyegetett ismeretlen mélységekbe, ám mi tréfálkoztunk és nevettünk. Az egyik lengyel zsidó felsőtestével reám csúszott és melegített, míg hátgerincemet a veremből felfelé döfő hideg dermesztette.
Miután – úgy látszott – elhatároztatott, hogy életben hagynak, gondoskodni kellett arról is, hogy éhen ne haljunk. Így egy füstös istállólámpa fényénél gőzölgő vödör jelent meg felettünk, a denevérszálláson, melyből társaim mindenféle eszközzel, de puszta kézzel is, kezdték kihalászni a fekete kását. A vödör egy ideig ott táncolt a lebegő testek felett, és végül eljutott hozzám is. Szomszédomnak, az öreg huszárnak volt a csizmaszárában egy öreg pléh kanala, s azt barátságosan felkínálta. Ámde undorom a közös edénytől erősebb volt éhségemnél, ezért a vödröt, néhány nehezen legyűrt falat után engedtem tovább vándorolni.
Lesz, aki nem hiszi el, de mi azon az éjszakán mégis aludtunk. 1915. január 31-ének éjszakája volt. A dermesztő hideg s a léc nyomása a nyakamban és a térdhajlatban minduntalan visszarántottak a kábult alvásból a kusza öntudatba. Az emlékezés finom fogaskerekei vigaszt keresve visszaforogtak a múltba és valaha volt báléjszakák fényét és illatát varázsolták a fantasztikus hálószobába. Az az éjszaka volt, amikor a soproni ősi líceum hagyományos diákbálját szokta tartani. És egyszerre csak az emberi denevérek halmaza fölé a Kaszinó nagytermének mennyezete borult. Nehéz bronzcsillárok felfelé a sokszínű freskókra szórták fényüket, lefelé az izgalomtól kigyúlt leányarcocskákra és süldő táncosaikra. Az első parfüm részegítő illata összekeveredett a pajta bűzével, s a halál és az emberi szenvedés sötét háttere előtt fehéren lebegett a parketten, egy keringő dallamára, az ártatlan életöröm. Lidérces álommá lett a jelen, testi valósággá a múlt, melybe az irgalmas álom repített, s már nem tudtam, a térdhajlatba maródó léc mit bizonyít álomnak, mit valóságnak.
***
Végre felvirradt a visszanyert élet első hajnala. Összetörve, csontjaink velejéig megdermedve, másztunk ki pajtánkból. Mint régi élclapok figuráinak szája előtt a mondóka, úgy állott muszka őreink szája előtt egy-egy sűrű párafelhő, benne – mint a villámcsapás – valami ropogós káromkodás. Szinte hallani lehetett a szegletes ciril betűket, ahogy kitódultak a deres szakáll sűrűjéből: „Pa csetüri! - Négyesével felállni, hogy az anyád...! – majd: Pasol! – Indulj!"
Amikor elmentünk a vályogfal előtt, ahol hat pár lábnyom a tegnap este történtekről mesélt, közömbösen súroltam tekintetemmel a jeleket, s csak miután a járástól tagjaink lassanként felmelegedtek és hajlékonnyá váltak, éreztem valami bágyadt örömöt, hogy még mindig a hó felett és nem alatta vagyok. A távolból, a hegyek felől ágyúdörgést görgetett a szellő – ezredem utolsó üdvözletét.
Újra a tegnapi parasztszobába zsúfoltak, ahol három német-orosz tanító Ogyessza környékéről egy bögre forró tea és néhány darab kétszersült gyönyörűségét még azzal igyekezett fokozni, hogy irigykedve beszéltek eljövendő hadifogolysorsomról a Napfényes Krímben.
Amikor délfelé a szokásos hűhóval kitereltek az utcára, a szívem kalapálni kezdett, mert nyolcvan lovas honvéd lépegetett felénk lehajtott fejjel. Élükön – csuklyáját szemébe húzva – Horváth zászlós haladt. Hozzájuk csatlakoztunk és az azonos sorstól sújtottak sajgó örömével üdvözöltük egymást. Már alkonyodott, amikor deres lovaikon fel-alá vágtázó, nagajkát suhogtató kozákok között megindultunk Oroszországnak regényekből ismert, mégis elképzelhetetlen méretű mélységei felé.
Haláltánc