Március 25-én „bételt az idő". A „ma" utolérte a holnapot, a „szivodnya" a „zaftrát". Megkaptam az első gázsit, 50 rubelt, szép rózsaszínű bankókban. Nagy pénz volt ez, a háború első félévében egy font hús 15 kopejkába, 10 tojás, vagy egy font vaj 35-be, egy font kenyér 4 kopejkába került. Csizmát 11 rubelért, inget egy rubelért lehetett kapni. Vége volt a nélkülözésnek! Adósságaimat kifizettem, az áruházban összevásároltam minden szükségeset, többek között rajzfüzetet és gombfestéket és egy nagy lavórt a reggeli lemosakodások céljára. Legfontosabb beszerzésem egy angol-orosz nyelvtan, német-orosz és orosz-német szótár, valamint Gorkij Na dnye (Éjjeli menedékhely) című színműve volt. Ezeket a könyveket mentőöveknek éreztem, velük nem fogok elsüllyedni.
Haladéktalanul nekifeküdtem a nyelvtannak, de vakmerően Gorkijnak is nekivágtam a szótár segítségével. Most már volt célom, tehát erőm is ahhoz, hogy minden nap – néha négyszer is – elmenjek a barakkba, és szembe nézve a folyton növekvő borzalmakkal, segítsek, ha mégoly keveset is. Már nem féltem annyira a tetvektől, a fertőzéstől, hiszen tanulhattam, a tanulás pedig a jövőbe vetett hit.
Pedig a barakkokban a helyzet vigasztalanná kezdett válni. A hullakamra a barakk végében már annyira tele volt, mint a palermói katakombák. Mögötte feküdt az éléskamra, tehát a tífuszhullák között hordták a konyhába a káposztát, kását, krumplit. És ez így lesz, míg tavasszal a földbe sírokat lehet ásni. A „temető-barakkok" előtt a meztelen hullák a szabadban várják a tavaszt, egymásra rakva, mint a fahasábok. Az ember azt hinné, ilyen környezetben mindenkinek meg kell őrülnie. De – legalább is egyelőre – csak kevesen őrülnek meg. Az ember ezt is meg tudja szokni.
Virágvasárnap a Fedorova-fürdőbe rendeltek ki, hogy felügyeljek a földbarakkok civil foglyai felsőruháinak fertőtlenítésére. A fürdő udvarán hó és jég között, komor, szürke ég alatt várom, hogy megérkezzenek a balti államokból és Kelet-Poroszországból elhurcolt civil foglyok. Amikor a menet befordult az udvarra, megállt a szívverésem. Mintha Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij valamelyik regényéből léptek volna ki a sors legmostohább gyermekei. Egymást támogatva, viaszsárga vagy szürke arccal, elvadultan, rongyokba burkoltan öreg emberek, matrónák és – ami a legborzasztóbb volt – apró gyerekek vonszolták magukat. Csak néhány gyermek tartozott anyához, a többi az öreg asszonyok szoknyájába csimpaszkodott. A pusztulás szürke fátyla lebegett a menet felett. Lett, litván értelmiségiek, balti bárók, porosz parasztok és földesurak jöttek el utolsó erejükkel, hogy megszabaduljanak tetveiktől.
Az oroszok úgy gondolták, a foglyok odakünn a szabadban levetik felsőruhájukat és addig várakoznak alsóruhában, míg a felsőt száraz gőzben fertőtlenítik. Az alsónemű kezelése szóba sem került, mert erre nem találtak megoldást. A lényeg az volt, hogy jelenteni lehessen a fertőtlenítés megtörténtét.
Kézzel-lábbal igyekeztem megértetni az oroszokkal, hogy ez nem megoldás, hanem őrültség! Nem lehet kitenni ezeket a betegeket a tüdőgyulladásnak is! Végül a látszat kedvéért néhány felsőkabátot gőzbe raktak és ezzel az ügyet elintézettnek jelentik ki.
Közben cigarettáimat és pénzem egy részét már kiosztottam a szerencsétlenek között, akik inkább csak szemükkel köszönték meg az adományt, mert a szó is nehezükre esett. Aztán úgy, ahogy jöttek, tetűstől, visszavánszorogtak a földbarakkokba. Ma már tudom, ez a jelenet is halvány előjátéka volt csak azoknak a tragédiáknak, melyek az idő méhében vártak arra, hogy az új barbarizmus megindítsa őket.
***
Dragincescutól kölcsönkaptam Victor Hugó Ruy Blas-át. Olvasás közben ért a hír, hogy a szláv nemzetiségű foglyokat a járvány elől a barakkokból kitelepítik a falvakba, és parancsnokoknak velük küldik a kadétokat. A hír valónak bizonyul. Már másnap, nagypénteken, én is megkapom az indulási parancsot. A gondjaimra bízott száz rutén fogoly még aznap elindul egy orosz őrmester vezetésével egy Ob-menti faluba, míg nekem másnap hajnalban kell utánuk indulnom egyedül, illetve Fehér Tamás honvéddel, egy székely fiúval, aki könyörgött, hogy vigyem magammal tiszti legénynek, amit az orosz parancsnok jóváhagyott.
Ezzel új fejezet kezdődött szibériai életemben, és a bűvös henger csillagait most már nem csupa gyászos, komor emlékszilánk képezi, hanem derűsebb, színesebb emlékek is, mint mikor a sötét templom rozettáját némi napfény színezi.