Már túl voltunk mindenen. Gyűrötten, álmosan ültünk a „20 ember vagy 6 ló" feliratú marhakocsi ajtajában, fújtuk a füstöt és a katonanótákat, míg szaladt velünk a vonat a Vág völgyén felfelé. Este tízig tartott tegnap a bevagonírozás és a búcsúzás gyötrelme. Amikor a kaszárnya udvarán felállott az üteg és Koblic kapitány lelkesítő szólamai után a kürt „Imára!" harsogott, szaporákat nyeltünk. Amikor aztán lóháton kiléptettünk a kapun és ott láttuk a szülőket, testvéreket és ismerősöket, akik elkísértek a Déli-vasút rakodó pályaudvaráig, akkor lenyeltük a szívünket és igyekeztünk gondtalan, kemény harcosoknak látszani.
Az én lovam egy magas, szinte emeletes, csontos állat volt, alig lehetett felkapaszkodni rá. Amikor már fent ültem, akkor különösen impozánsnak érezhettem magam. Hogy ez a derék ló, melynek nevét, sajnos, elfelejtettem, eredetileg nem volt ilyen szép fényes barna, hanem fehér, s csak erős hypermangán-bedörzsölésnek köszönhette harci színét, azt a kívülállók nem tudták. Jó, hogy nem láthatták a lengyelországi őszi esők után, amikor csíkozottá lett, mint a zebra, és én szemlesütve ültem rajta a bajtársak csúfolódásai közepette. Szerencsére hamarosan szögbe lépett, lesántult és az ellentétek törvénye értelmében átmenetileg egy általam Nida névre keresztelt, zsákmányolt, apró, bozontos, orosz lovat kaptam, melynek az a [diffamáló] tulajdonsága volt, hogy nyelvét félméternyire kilógatva hordta, amivel talán az emberek és a háború feletti véleményét akarta kifejezésre juttatni.
Node, nagyon előre siettem az eseményekben.
Egyelőre még Bazin körül jártunk, de máris felettébb tisztátalannak éreztük magunkat, mert csak csajkából mosakodhattunk és nem tudtunk mit kezdeni a zsíros menzás edénnyel.
A tájat meleg őszi napfény tette vakítóvá, édesanyám térdmelegítőjét és sálját pedig feleslegessé. Virágos temetők mellett robogtunk el. Mindenszentek ünnepe volt, a halál gondolata úszott a levegőben, mint az ökörnyál, szemben mind sűrűbben jöttek a sebesültszállító vonatok, a hangulat óráról-órára nyomottabbá vált. Hiába igyekeztünk azzal vidítani magunkat, hogy a soproni leányok, Lily, Zenta, Pipi és a többiek milyen odaadással búcsúztattak bennünket virággal és kirántott borjúlábbal a vasúti restiben, majd később a GySEV-pályaudvaron – a felhő a szívünk felett mind nehezebb lett.
Az időjárás is gyászosabbra fordult, minél északabbra kerültünk. Senki sem énekelt már, a vöröskeresztes vonatokat néztük elgondolkozva. Mire másnap este megérkeztünk Krakkóba, már hideg esőben rakodtunk ki. Éjféltájban indult az üteg tovább Krakkón keresztül. A lovak patái csattogtak és csúsztak a sűrű ködtől és esőtől nedves kövezeten, a Mária-templom, a dóm és a Wawel csak sejlett a nedves feketeségtől.
Aztán elmaradtak mögöttünk a házak, a civilizáció, magába ölelt bennünket az örök átok, az ismeretlen végzet ködeibe burkolt háború, és én a nyeregben imbolyogva félálomban elindultam azon az úton, amely egészen a Nagy Óceánig vezetett, sőt azon túl, körül egész Ázsián.
Nem akarom ezt a hat esztendőre terjedő utat részleteiben leírni. Már ezren és ezren köteteket töltöttek meg háborús élményeikkel és a hadifogság keserveivel. De nem bírom megállni, hogy mintegy a magam okulására – egy ideig el ne játsszam a bűvös hengerrel, reá bízva, milyen emlékszilánkokat dob fel a múltból, hogy belőlük tompa fényű csillagokat formáljon.
***
Az első csillagkép figuráit a lengyel késő ősz fakó háttere keretezi. A bágyadt napfény, melynek ferde sugarain tegnap még felizzva siklottak alá a Krakkó mögötti erdők levelei, szétolvadt a leszálló ködben, majd egészen kihunyt a szemerkélő esőben.
Nyirkossá válik minden, még a szív burka is. A szemerkélő esőből ólmos csurgás lesz, amely átrágja magát a legvastagabb kabáton is, egészen a bőrig, becsurog a sapka széléről a nyakba, megdermeszti a kantárszárat tartó kezet, átáztatja a nyerget, befolyik a csizmaszárba. Óráról-órára dagad a sár, mintha szürke tésztáját kovász dagasztaná a dombok között kanyargó úton. Ez az út hirtelen felfelé mutat, egyenesen a szederjes égbe, vagy a végső kétségbeesésbe.
És csakugyan. Amikor az üteg felkapaszkodik a kopár dombhátra, akkor a ziháló lovak gőzfelhőin keresztül olyan látvány tárul elénk, amelytől összekoccannak a fogak.
Ameddig a szem ellát, az alattunk elterülő hullámos táj sárga és szürke egyhangúságában mindenfelé fekete emberkígyók és szekérkaravánok vánszorognak a keleti látóhatártól nyugat felé. A fekete vonalak egyetlen hieroglifává fonódnak össze, de mindnyájan rögtön megértjük, az osztrák – magyar hadsereg visszavonul ..!
Dermedten ereszkedünk le a négyszeresre széttaposott országútra és megyünk... megyünk... – a parancs szerint – szemben az Ivangorod alól visszavonuló Dankl – hadtesttel.
Két napon át tart ez az ellentétes menetelés, kövér lovakkal, új ágyúkkal, jó felszereléssel, a lerongyolódott, piszkos, holtra fáradt visszavonulók között. Találkoztunk a soproni 18-as honvédokkal. Fénytelen szemmel, szinte közömbösen néznek bennünket, csak egyikük, egy tanár nevet ránk keserűen: „Na várjatok csak! Egy hét múlva ti se lesztek különbek nálunk!"
Sár...sár...fekete, barna, szürke sár csillog hályogosan mindenfelé. Itt híg, ott nyúlós, amott szinte megbéklyózza a lovak lábát és elnyeli az ágyúkat... Ahol legsekélyebb a sáróceán, ott libasorban, bokáig, néha térdig vízben gázol a gyalogság... Megroppant derékkal, beesett arccal, lehorgadt fejjel, többnapos szakállal, toprongyosan jönnek...jönnek...tisztek és legénység...lépnek, mint a kíntól részegek, akiknek már minden mindegy, csak lefekhessenek valahol, akárhová...
A szájak némák, csak néha tör a részvétlen ég és a benne lomhán repdeső varjúsereg felé egy-egy fékevesztett káromkodás. Utána megint csak a bakancsok cuppogása és a derékszíjról himbálódzó csajka meg pléhkulacs csörgése hallik. Néha valamelyik elkezd előre dőlni, tesz még néhány lépést, aztán megadással beleheveredik a sárba... A lovak bódult bólogatással vonszolják magukat és felhorkannak, ha az út mentén egy-egy felpuffadt lótetemről felrebbennek az enyészet fekete madarai.
Ránk szakadt a sötétség. Nem látok tovább, csak az előttem baktató ló tomporáig. „Hol vagyok?... Mikor ébredek már fel?" – kérdem magamtól konokul, miközben a nyeregben imbolyogva el-elnyom az álom és a múlt délibábjait rezegteti előttem.
Másnap találkozunk Dankl hadtestparancsnokkal és törzsével. Visszafordítanak északnyugat felé, s most már mi is egyirányban hömpölygünk a nagy árral a sárból gyúrt novemberi tájban, ahol a domboldalakon kiveszett a fű, csak itt-ott gubbaszt egy kis erdő, és a dombtetőn álló magányos tölgy ágain akasztott szökevények vagy kémek hintáznak.
***
Órákig egy nyomorúságos kis lengyel városkában szorongunk, melynek utcáit eltömte a visszavonuló hadsereg. A városka neve Oswiecim. Akkor még egyikünk sem sejthette, hogy milyen gyászos hírhedtségre tesz majd szert ez a hely huszonöt év múlva, egy második világháborúban, amikor már Auschwitz lesz a neve.
***
Végre bágyadtan kitekint a felhőrongyok közül a nap. Fényében látjuk úgy igazán, mivé tett bennünket már ez az első hét, a lengyel sár, az alvás romos istállókban vagy kifosztott majorokban. És mégis, mikor elöl az élen örömteli kiabálás kél, mert az egyik napos domboldalon ott táboroz megtépetten, de látásunktól felvidultan az ezredünk, és viszontlátjuk azokat, akik augusztus első napjaiban büszkén lovagoltak ki a Frigyes-laktanya kapuján, akkor szinte szégyelljük magunkat, mert a harctéri szakállak és kopott mundérok mellett mi csak kinyalt díszkatonák vagyunk. Úgy fogadnak, mint a sokat tapasztalt anyakotlós elmaradt, gyámoltalan csibéit.
Lóról szállva menetelünk tovább ezer kérdés és felelet közt. Az egyiknek, Irén húgom vőlegényének, akinek zászlósi uniformisán már a nagy ezüst vitézségi érem csillog, levelet hoztam.
szégyenletes, becsületvesztő