Fekete színek és a megszálló japán csapatok khaki sárga és vörös uniformisszínei keverik a bűvös henger kővetkező csillagát. Jekatyerinburgban még júliusban kiirtották a volt cárt és egész családját.
Ugyancsak júliusban a forradalmi Oroszország hadat üzent Angliának és szövetségeseinek, augusztus 8-án pedig elkövetkezett a német hadsereg fekete napja és az angol offenzíva. A harc tehát felfokozva dúlt tovább, mi pedig a fogság negyedik évének őszén lehámozott idegekkel és horpadt hassal álltunk a viharban.
És ekkor jött a hír, hogy a cseh légió tőlünk keletre egyesült a Mandzsúriából előtörő Szemjonov atamán fehér hadseregével, tehát egész Szibéria a Csendes óceánig újra fehér uralom alá került. Ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy kikerüljünk abból a közép-ázsiai csapdából, amelyben eddig a nyugatra és keletre tőlünk harcoló vörösök és fehérek frontjai tartottak bennünket. De hogyan?
Még szeptember végén megérkeztek Berezovkára az első japán századok, apró, sárga, lúdtalpú, de fegyelmezett és elszánt emberek, akik sorra kiraktak bennünket kőbarakkjainkból, és beköltöztettek a fabarakkok legelhanyagoltabbjaiba, ahol piszoktól kérges emeletes priccseken összezsúfolva, sötét letargiában vártuk a további fejleményeket. Október azzal telt el, hogy a nap nagy részében a már havas erdőn kóboroltam, (őrzésünkkel újra felhagytak) hiszen a barakk szörnyű zsúfoltságában sem olvasni, sem tanulni nem lehetett.
Amíg minket a szokásos őszi epidémia eléggé megkímélt, és a halottas menetek az ólmos ég alatt nem túl sűrűn szorították össze a szívet, addig a japánokat valami titokzatos betegség kezdte tizedelni. Hiába védekeztek fehér arcmaszkával a kór ellen, a zord Szibéria az enyhe Japán után elviselhetetlen volt sokuk számára. Ezért egyre szaporodtak a halottégető máglyák, melyeknek fekete füstje és émelyítő égő hús szaga ráfeküdt az egész táborra.
***
Vidámabb látvány volt a [Mikádo] születésnapján rendezett nagy katonai díszszemle. Sütött az őszi – illetve itt már a téli – nap, és a nagy, havas téren úgy álltak felsorakozva a sárgaruhás japán gyalogos oszlopok, ütegek és svadronok a tányérsapkák virító vörös szalagjával, mint a szoba padlóján a gyerekek ólomkatona seregei. Villogtak a tisztek szemüvegjei, s amikor éles, magas hangon a vezényszavakat visították, felcsillant szájukban a sok aranyfog.
Esténként a japán legénység a barakkok cementpadlóján rakott tűz körül guggolt és bús, vágyakozó dalokat énekelt a Cseresznyevirág-ünnepről, a krizantémokról s az azokat ápoló lányokról, arról a tengerkék és tavasz-zöld hazáról, amely innen, ebből a dermesztő, halott Szibériából még ezerszerte édesebbnek tűnt, mint amilyen valóban volt.
***
Október utolsó hetében, amikor már keserves munkában, a vállunkon hordtuk be az erdőről a téli tűzifát és kiéhezett testünk reszketett a nehéz törzsek súlya alatt, hirtelen egy reménysugár hasított bele életünkbe. Sürgöny érkezett Vlagyivosztokból, a fehér parancsnokságtól, hogy a berezovkai északi táborból a foglyok azonnal Ruszki-osztrovra – tehát a Vlagyivosztok előtti szigetre – szállítandók.
Az a három, szlávul tudó tiszttársunk, aki a [kommandaturán] dolgozott, kihasználva az orosz parancsnok kételyét, hogy a sürgöny a fogoly vörösökre, vagy mireánk vonatkozik-e, meggyőzte a parancsnokot, hogy az utasítás csakis reánk vonatkozhat.
Lázas tevékenység kezdődött, hiszen arról volt szó, hogy elinduljunk, mielőtt kitudódik, hogy mégis a vörösöket kell elszállítani. Szerencsés körülmények következtében sikerült három napon belül két vonatszerelvényt összeállítani a háború és a forradalmak alatt rokkanttá vált marhakocsikból, és mi nekiálltunk, hogy kikaparjuk belőlük a többhónapos koszt és szemetet, hogy kis Gorkij-kályhákat állítsunk beléjük, használhatóvá tegyük a beépített emeletes priccseket és berendezzük a konyhát az egyik kocsiba.
Az izgalmat még fokozta, hogy a tábor véleménye nem volt egységes. A többség nyugat felé látta a szabadulás útját és őrültségnek tartotta, hogy az ellenkező irányba igyekezzünk. Ők tehát úgy határoztak, hogy maradnak, míg majd megindulhatnak nyugat felé.
Szerencsére a „keletiek" száma nagyjában megfelelt a két szerelvény felvevő képességének. Természetesen a mi csoportunk, a „művészcsoport" egységesen kelet mellett döntött.
S így 1918. november 1-én, halottak napján, négy évvel ama nap után, amikor Sopronból elindultam a harctérre, kizörgött velünk a két nyomorúságos vonat a berezovkai tájból, melynek hegyei között életünk három esztendejének több mint ezer napja és éjszakája feküdt sírjában. De ez a sír behantolatlan marad, mert az emlékek nem engedik betemetni. Partjain azonban nemcsak tüskék és tövisek fognak nőni, hanem virítani fog néhány virág is, - a jó emlékek berezovkai vad azáleái.
II. rész 1. fejezet
A japán császár
parancsnokság