A gyűléseken, pl. a pedagógusok által tartott szakmai gyűléseken is egyesek különösen nagyhangúan, kioktató modorban beszéltek a kommunista tagokkal. Akadtak olyanok is, akik óvatosan kidugták szarvacskáikat, de a legkisebb gyanús jelre vissza-visszahúzódtak. Én magam részéről sem pozitíve, sem negatíve nem nyilatkoztam. Csak nézője voltam az eseményeknek, természetes tehát, hogy a különleges megbízások megszavazásánál én, mint jelölt, szóba sem jöttem.
A riadalmas hírek hallatára a soproni műegyetemi ifjúság köréből is őrséget alakítottak, amely egy főhadnagy vezetése alatt állt. Az őrség tagjai pár napig nem aludtak otthon. Fiam sem, aki csak időnként jött haza napközben egyért-másért.
1956. november 4-én reggel nagy riadalom támadt a városban: „jönnek az orosz tankok”. Híre járt annak is, hogy a város megszállása nem fog simán lezajlani, mert a műegyetemen egy főhadnagy ellenállást szervez. Földi Lőrinc igazgatónak felvetettem azt a gondolatot, hogy az ellenállásról le kellene beszélni a főhadnagyot, mert forradalmi szempontból esztelen, ellenforradalmári szempontból pedig kilátástalan lenne minden ellenállás. Sopron az ország legszélső és ebben az értelemben a legutolsó helye, amelyik meghódol a tankok előtt. Tehát bármely fél szempontjából esztelen az ellenállás. Az eredmény csak az lesz, hogy a várost lebombázzák, de anélkül, hogy az ellenforradalomnak akár egy fikarcnyi haszna is lenne. Lőrinc igazgató azt felelte, hogy nem tanácsos ilyesmibe beavatkozni. Az ilyen gondolattal közeledő kiteszi magát annak, hogy a szenvedély hevében lelövik.
Már reggel sétára indultam a városban. Mindenütt izgatott emberekkel találkoztam. Így szembejött belem Greiner Antal orvos felesége és három fia. Vörös volt az arcuk az izgalomtól és ki volt sírva a szemük. Helyenként veszteglő autóbuszok álltak, és azokba sokan beszálltak. Ezeken a felszálló embereket kivitték valahová külföldre. Így kerültek például Greinerék Kanadába. Hadfaludy Jenő kartárs Kriszta nevű kislánya – jó darabig szüleinek tudták kívül – Svédországba.
Úgy délelőtt 10 óra tájban értem vissza lakásomra. Elújságoltam Hilda mamának, hogy mit láttam, tapasztaltam a városban.
11 óra tájban hazajött az én kedves Zoli fiam. „Csak öt percre jöttem” – mondta – „elbúcsúzni, mert rögtön mennem kell”. Szegény Hilda mamában feltámadt erre az anyai ösztön. „Nem engedem, hogy a fiamat az oroszok ellen vigyék és elessék céltalanul. Közel a határ … vele megyek, és mindenben segítségére leszek. Apuka gyere velünk. Menjünk mind a hárman!” – kiáltozta. Én azonban haboztam. Itt hagyni ezt a jó lakást? „És mi lesz akkor Évikével?” Feleltem röviden átgondolva. Hilda mama erre kijelentette: „Igaz, az Évike. Akkor őrizd a lakást, és adj otthont az Évikének!” Ez volt az egész beszélgetésünk, amely talán öt perc alatt zajlott le. Hilda mama ott állt a konyhában a takaréktűzhely mellett. Már a fején volt barna kalapja. Még egy pokrócot vettek magukhoz. Még egy-egy csókot váltottunk. Utána megindultak a folyosón kifelé. Én két lépéssel hátrébb követtem őket. Gondoltam, hogy mindjárt itt lesznek az oroszok, akiknek érkezését 12 órára várják. Vajon mi lesz akkor? Úgy lesz talán mint 45-ben? Bombázások, lövöldözések? Mintha szívemet tépnék ki, úgy éreztem, amint kikísértem őket. Majd szeretett Hildám és Zoli fiam együtt távoztak. „Ki tudja, mikor látjuk egymást újra, sőt látjuk-e még egymást valaha is.” Ilyen gondolatok keresztezték egymást távozásukkor a felindult lelkemben.
Ők pedig kinyitották a kapu egyik szárnyát és kiléptek az utcára. A következő pillanatban a légvonat bevágta előttem a kaput. És én megzavarodva tüstént visszafordultam a legfelső lépcsőtől. Valahogy úgy jött nekem, mintha az ajtóbevágódás azt jelentené, hogy vége, tovább már nem lehet kísérni őket. Azok pedig mentek feldúlt lélekkel, rogyadozó léptekkel a maguk útjára.
Sötét szomorúság borult rám. Az egyedül-maradtság ridegsége. Éva leányomról sem hallottam már hetek óta semmi hírt. Egész délelőtt ki sem mentem a házból. Hiszen mindjárt itt lesznek az oroszok.
Meg is jöttek. Sopron „bejárata” felől némi kis piff-paffot lehetett hallani. Aztán teljes csend volt. Mint utólag kiderült, a tankok rendben, békésen felsorakoztak a Széchenyi tér déli oldalán.
November 4-e vasárnap volt ez évben. Az iskolai munka tovább folyt. A mikor az igazgatónak bejelentettem, hogy egyedül maradtam, nem tudtam megállni, hogy sírva ne fakadjak. Az igazgató barátságos szavakkal vígasztalt: „Meglátod, jönni fog tőlük mihamar levél. Az pedig ne bántson, hogy nem kísérted őket tovább, ők azt nem vehetik rossz néven, de talán észre sem vették.
Ha már a házastársamnál tartok, megemlítem, hogy bár volt a pincénkben 7 mázsa szenem, abból november 4-e után nem mertem fűteni. Úgy véltem, előfordulhat, hogy a zavaros idők miatt nem tudunk fűtenivalóhoz jutni, és ha Hilda hazatérne, nem lenne szene a fűtéshez-főzéshez. Inkább dideregtem az egyre hidegebbre forduló november hóban, sőt később télen is. Ha nagyon hideg volt a szobában, inkább befeküdtem az ágyba, magamra téve Hilda visszamaradt ágyneműit is.
November 4-én délelőtt az orosz csapatok érkezésének hírére igen sokan elhagyták Sopront. Átmentek a szomszéd Ausztria területére, sokan esetleg még tovább is. Az oroszok bevonulása után orosz katonai parancsnok került a város élére, akit Földi Lőrinc igazgatónk is felkeresett, és beszélt vele a határon túlmentek érdekében. „Ezek nagy része” – úgymond – „nem a hazáját végleg elhagyni kívánó disszidens. Hiszen közülük sokan csak azért mentek át, mert a város 1945-beni ostromához hasonlóan a lövöldözéstől és a bombázástól féltek, emberileg attól ott Ausztriában tartaniok nem kellett, és attól sem, hogy oda is behatolnak a katonai egységek. A határ pedig a várostól mindössze 4-5 kilométerre volt. Ezért arra kérem a parancsnok urat, hogy bánjék kíméletesen a visszatérni óhajtókkal.”
Az orosz parancsnok azt felelte, hogy az illetők helyzetét ő megérti. És valóban az orosz katonaság pár napig a határon visszaengedte minden zaklatás nélkül azokat, akik hazatértek. Vagy két hét múlva azonban már szigorúbban vették. Ekkor már gorombán bántak a visszatérőkkel amiatt, hogy miért nem jöttek hamarább vissza. Még később a határon bejövőket már bekísérték a volt magyar laktanyába, reggelig ott tartották, majd a megkérdezett és bediktált lakásukra vitték és csak azután engedték el, ha bebizonyult, hogy valóban ott volt a lakásuk.
Némi megtorlásról tudunk Sopronban is. Így járt egyik kollégám, aki 1956-ban az októberi gyűléseken igen kihívóan beszélt a kommunistákról, és egy másikuk a „MUK” jelentése: Márciusban Újra Kezdjük mozgalom idején szakállt növesztett, amíg annak eltávolítására fel nem szólították. Mindkettőjüket áthelyezték Sopronból a legközelebbi faluba: Kópházára, vagyis már nem gimnáziumban tanítottak, hanem az ottani általános iskolában. Minden reggel korán kellet kelniük, hogy új állomáshelyükre utazzanak, és délután ugyancsak vonattal jöttek vissza. Ez volt a büntetésük.
1957. február 3-án visszaadta a gondviselés, az én jó sorsom és Hilda mama jó szíve a boldogságomat még 8 esztendőre. Zoli fiam azonban végleg kint maradt.
Újév napján látogatást tettem dr. Stodolni Gyula, a 82 évet is megélt címzetes igazgató kartársnál, akinek bélrákja volt. Nagyon legyengült állapotban találtam. Sokat aludt. Akkor még tudtam vele beszélgetni vagy 10 percig, de közben elaludt, mire én távoztam. Most tavasszal is felkerestem. Minthogy nem akartam zavarni, szándékom csak az volt, hogy beköszönök hozzá. Mikor elmondtam látogatásomnak ezt a célját a beteg ágya mellett tartózkodó, őt ápoló húgának, ez azt felelte: „Már nem zavarja. Már alszik állandóan, nem is ébred fel többé.” A beteg aludt és erőszakosan, hangosan lélegzett.
Pár nap múlva temettük is ezt az egykori igazgató tanártársunkat. Sírjánál én mondtam el a búcsúbeszédet. Többek közt ezt mondtam? „Közel két évtized távlatából úgy tűnik fel előttem képe, mint aki dolgozatfüzet hegyek között ül, és rendületlenül ontja a piros tintás aláhúzásokat. Igazgató Úr – szoktam volt mondogatni – hiszen ez valósággal a Danaidák hordója! Ezzel arra a görög mítoszra céloztam, amely szerint Danaios leányainak az alvilágban büntetésül egy fenék nélküli hordót kellett volna vízzel megtölteniök. De mint minden hasonlat, úgy ez is sántít. Mert hosszú-hosszú évek után, amikor nyugalomba mentél – mégis csak elmaradtak a dolgozatok. Másfelől meg Stodolni Gyula munkája nem volt hiábavaló fáradság. Sok-sok ezer diákot tanított meg a Sopronban különösen hasznos német nyelv ismeretére.”
A zeneegyesületben ez évben csak későn: április havában indultak meg a próbák. Május hóban mégis Beethoven műsort adtunk (Coriolán nyitány, hegedűverseny).