Kell, hogy hálát érezzek a zsidók iránt. Theodor Lessing, Max Brod, Hugó Glaser, Moriz Scheyer, Mohácsi Jenő – hogy csak az ismertebbeket említsem – önzetlenül nyomdafestékhez segítették az ismeretlen nem zsidó írót. Mások lelkes érdeklődésükkel, megértésükkel, fogékonyságukkal és buzdításukkal segítettek. Hálával őrzöm azoknak a pajeszes stary-sambori lengyel-zsidóknak az emlékét is, akik nem törődve a kozákok nagajkájával, lopva kenyeret és kockacukrot dugtak a hadifoglyok zsebébe, és este szalmazsákot csempésztek alám, hogy ne kelljen a szutykos, kemény padlón feküdnöm.
Az általános emberi együttérzésen, az igazságérzeten és az írott s íratlan keresztényi törvényeken felül volt még valami, ami a zsidók gyötrelmeit a saját gyötrelmeimmé tette. Tudod jól, Mihály, hogy volt kit féltenem.
Ismerted őt. Egy-két tájképét magaddal vitted és a könnyű ecsetvonásokból derűs, gyanútlan lényének emléke tekint reád riói lakásod faláról. Igen: emléke, mert már ő sincs. Néhány hónappal a gyűlölet gátszakadása előtt temettük Budapesten. Akkor még emberi módon temethettük koporsóban, koszorúkkal, halotti beszéddel, gyászénekkel. És én azon a ködös, hideg novemberi délelőttön, amikor a kántor szívet tépő éneke közben, a temető ködbe vesző útjain a koporsó után bandukoltam, megköszöntem a sorsnak, hogy emberként engedte meghalni. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy mi vár reá és azokra, akik velem együtt kísérték az utolsó útjára.
De amíg a rákoskeresztúri temetőben megpihenhetett érzékeny lelke, melyben több keresztényi irgalom volt, mint egy templomnyi álkeresztényben, tízszeresen végigszenvedte a még vértelen pogromok öt esztendejét. A „sárga csillagot" már nem érte meg, de annak puszta lehetősége úgy hamvasztotta életerejét, mint a halálos kór, melyet éveken át, egészen haláláig hősiesen titkolt előttem is.
A sárga csillag! Amikor 1944 áprilisában egy embertársam mellén (a mindenki által tisztelt, őszhajú Krausz állomásfőnök mellén) megpillantottam az első sárga csillagot, a szégyenérzet szinte végigperzselte testemet-lelkemet. Mélyen megemeltem kalapomat Krausz bácsi előtt, aki olyan méltósággal viselte a csillagot, mintha magas kitüntetés lett volna.
Csak kevesen tudták ilyen dacosan, szinte kevélyen hordani. A legtöbben meggörnyedtek és megvénültek súlya alatt. Szemlesütve, takargatva cipelték ennek a könnyű szövetdarabkának embertelen terhét. Voltak, akik eszelős tekintettel várták, hogy a lidérc leszálljon mellükről és voltak, akik keserű öngúnnyal emlegették fajuk kitüntető érdemrendjét, a „Pour le Sémit"-et.
A csillag után, a zsidóság legsötétebb hosszúnapjának bejövetelét jelző csillag után, sorban suhantak elő középkori rejtekeikből a denevérek: bőrszárnyú törvények, szőrös tilalmak, karmos jogfosztások és végül a vég kezdete – a gettó.
Amíg a fiatal zsidó férfiak mint munkaszolgálatosok valahol Ukrajnában aknamezőket tisztítottak, addig családjaikat kihajtották otthonaikból és kijelölt gettó házakba zsúfolták össze. Az elhagyott zsidó lakásokba pedig betelepedett egy új, erkölcsbontó fogalom, az „elhagyott zsidó holmi" fogalma.
A kijelölt zsidó-házak számát folyton csökkentették, lakóikat összeköltöztették s ezzel fordított arányban növekedett az elhagyott zsidó holmi mennyisége. Az űzött zsidók minden kiköltöztetéssel soványabbak lettek, a batyuk s a kézikocsin vonszolt ingóságok terjedelme mindig kisebb lett. A Péter-Pál-napja előtti héten már csak az Új utca és a Paprét volt gettó terület. Megkezdődtek a kínzások, az embertelen vallatások elrejtett és elásott kincsek után. Csendőrszuronyok között vitték ki a gyermekeket a szülők sírjához, hogy kiásassák velük az esetleg odarejtett családi ékszert. Át kellett passzírozniuk ujjaik között az árnyékszék szennyét, mert hátha oda dobtak valami értéket. A papréti vallatóban a legszemérmetlenebb altesti motozásnak vetették alá a nőket.
Gyanús lett minden keresztény, akiről zsidó kapcsolatai révén feltehető volt, hogy zsidó vagyontárgyat vett át megőrzés végett. Megindult a feljelentések undorító áradata s nyomában az elhurcolások, internálások sora.
És mindennek végrehajtására akadt ember!
A város valami lélekroncsoló mérgezés görcseiben vonaglott.
Péter-Pál-napra virradó éjszaka egy „különleges célokra kiképzett" csendőrszázad érkezett Sopronba. Körülfogták a gettót, kihajtották a zsidókat a szűk utcába és brutális motozás után kisebb csoportokban elindították őket az új gettóba, Jacobi-féle szivarkapapírgyár felé.
Amikor délután sétára indultam, hogy az erdőn vagy a kertemben enyhülést keressek, a Frankenburg úti vasúti sorompóknál váratlanul szemben találtam magam egy ilyen csoporttal. Halálsápadtan vagy vérvörösre gyúlva, verejtékező arccal vonszolták magukat a szerencsétlenek a tündöklő június végi napfényben, vakon, némán, tébolyultan.
Egyikük elejtett egy kis batyut. Az utána jövő megbotlott benne és elesett. A következő átbukott az elesetten és szintén elvágódott, a harmadik ugyanígy. Meghemperegtek az út porában. Látszott rajtuk, hogy nem is tudják, mi történik velük, de azért kétségbeesetten igyekeztek feltápászkodni és az őrök hajcsár ordítása közben loholtak a többiek után.
Ijesztően elváltozott arcú ismerősök imbolyogtak el mellettem, aki bénultan meredtem a menetre. A betegek között, egy kocsi tetején volt osztálytársam, Lederer Józsi ült üres tekintettel. Nyakában spárgán éjjeliedény lógott.
Éreztem, hogy most tenni kellene valamit: kiáltani vagy a batyut cipelni annak az anyának, akinek szoknyájába három gyerek kapaszkodik, vagy karonfogni a hetvenéves Hernfeld nénit, azt a finom kis dámát, aki mérhetetlen csodálkozással tipeg a sorban és nincsen más poggyásza, csak az elegáns kis kézitáskája.
Nem tettem semmit, csak a ruha alatt elpirultam a talpamig és elrohantam. Ezek az elmulasztott tettek véresre dörzsölték a lelkem, mint a cipőbe szorult kavics a lábat.
Azokban a július elejei napokban, amikor a háromemeletes Jacobi-gyár kékre mázolt ablakai mögött az odazsúfolt zsidóság méhkasként zúgva várta a deportálás óráját, és mellette, az egyetemi diákotthon épülő falai között a faluról behajtott zsidók tanyáztak, azokban a napokban kerti házam árnyas verandáján feldúlt látogatók remegő kezét fogtam, az iszonyat visszfényétől kigyulladt szemekből patakzó könnyeket láttam, és megrendültem attól, amit a reszkető ajkak mondtak. Ide menekültek, a nagy kert rejtett mélyére, homlokukon a rettegés hideg verejtékével, szívükben az aggodalom elviselhetetlen szorításával. Keresztények, akik életüket egy zsidóéhoz kötötték, akik a Gestapo elől elbujdostak, vagy olyanok, akiknek valakije a Jacobi-gyár foglya volt. Itt, a nagy fenyők alatt, kinyílt az ajkuk és a szívük, itt, néhány órára elfelejtették az éjszakák rettegéseit, amikor minden pillanatban a Gestapot várták.
És aztán eljött a nap, amikor a Jacobi-gyár lakóit elindították – hová? – akkor még nem tudta senki.
Forró, tikkasztó nap volt, a pokol előszele.
A Jacobi felé vezető utcákat csendőrkordon zárta le, de azért néhány keresztény családtagnak sikerült a szemközt fekvő nagy kertészeten át a kertészlakásba lopódzani és a lehúzott zsaluk mögül, a földön térdelve végignézni azt, amit kultúrember szeme eddig ebben a városban még nem látott.
Az ablak mögött megbúvók könnyektől nedves zsebkendőjük minduntalan a szájukba gyömöszölték, hogy elfojtsák a feltörő sikolyt, amikor a Jacobi-gyár kapuján egy-egy családtagot az utolsó kis batyuval, és valamelyik pribék csizmaorrának egy jól irányzott rúgásával belódítottak a négyes sorba. Öreg házaspárok – valamikor egy család tisztelettől övezett fejei – egymásba karolva próbálták egymást támogatni, de egy embertelen hang széttépte és búcsú nélkül más-más asztagba parancsolta őket. Fiatal anyák kétségbeesetten rimánkodtak ez csöpp vízért csecsemőjük számára, de víz helyett csak durva röhögést kaptak. A kórházból társzekérre dobálva hozták a nagybetegeket. Az egyik szekéren széttárt karokkal, lelógó lábakkal Emil Schaeffer, a boroszlói egyetemről Sopronba menekült európai hírű művészettörténész feküdt; mellette az öreg Hernfeld néni ült gézbe csavart karokkal, mert felvágta ereit, mint annyi sorstársa, ám az emberi könyörületesség megmentette a kínhalál számára.
Sűrű, aranyló porfelhő feküdt az órákon át várakozó négyes sorok fölött. És minden mellen ott virított a halálos ítélet jele – a sárga csillag.
Késő délután lett, mire az utolsó osztag is elindult a Déli pályaudvar felé, ahol 70-70 embert préseltek egy-egy forróságtól izzó marhavagonba, úgyhogy sem leülni, sem lefeküdni nem lehetett.
Aztán nyögve megindultak a szerelvények az elkárhozottakkal az ismeretlen, de rettenetesnek sejtett cél felé. Minden vagon tetején egy-egy kakastollas csendőr állt szétvetett lábakkal, lövésre kész puskával, az almazöld esti ég háttere előtt. Az állomás előtti téren pedig néhány tucat üres gyermekkocsi – „elhagyott zsidó javak" – hirdette egy embertelen eszme diadalát.
De ez az eszme nem volt megvesztegethetetlen, mert amíg a szegény átlagzsidókat a marhakocsik vitték végzetük felé, addig a zsidó plutokrácia nagyjait milliós váltságdíj lefizetése ellenében a nácik repülőgépen szállították a biztos Svájcba.
Egyetlen zsidó maradt vissza a városban hivatalosan (mert rejtőzők többen voltak): a nyolcvanéves Buchsbaum, 75%-os hadirokkant, akinek megkegyelmeztek, ahogy jókedvű favágók a letarolt hegy gerincén néha meghagynak egy vihartépte szál fenyőt. Titkos adományokból tengődött egy ideig a szegény öreg, aztán csöndesen elkallódott.
A soproni zsidók deportálása után a Jacobi-gyár és a mellette lévő egyetemi diákotthon még nyers, vakolatlan, ajtó- és ablaktalan épülete a vidéki zsidók gyűjtőhelye és siralomháza lett. Naponta érkeztek lihegő, támolygó csoportok csendőrszuronyok között.
- Mit szól ehhez? – kérdezte tőlem az utcasarkon egy idős hölgy, Sopron volt polgármesterének a leánya.
- Megkezdődött a jogfosztás – feleltem, – most már nincsen megállás addig, amíg mi is, valamilyen uralom parancsára, batyuinkkal éppígy fogunk otthont és hazát vesztve valahová támolyogni.
Egyszer Szibériában láttam egy csoport száműzöttet a hóviharban vánszorogni, a láncok ütemes csörgésétől kísérve. Most naponta ugyanez a kép tárult elém, csak a hóvihar helyett a nyári nap perzselte a kárhozottak fejét, lánccsörgés helyett meg a magukkal cipelt vödrök és fazekak doboltak és a gyerekkocsik kerekei nyikorogtak. Falusi boltosok, rabbik, talmudisták, vörösképű zsidó mészárosok, vézna tanítók botladoztak a kimerültségtől, s köztük egy-egy termetes, verejtékező anya lépdelt síró gyerekek körében.
Közben folyt a városban az „elhagyott zsidó holmi" vég nélküli leltározása, számbavétele, beraktározása, átcsoportosítása, kiigénylése, elprédálása. A rablás és lopás magasiskolája volt a tavalyi nyár.
A becsületes emberek elkínzott lélekkel nézték az utolsó motyójukat cipelő zsidó csapatok után és azt gondolták: ezért majd nekünk kell fizetnünk. A széthurcolt bútorok, ágyneműk, családi ereklyék láttán pedig érezték, hogy nemsokára az ő bútoraikat, ágyneműjüket és családi ereklyéiket ugyanígy fogják széthordani idegen kezek.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva