Soproni Szemle 1988. XLII. évfolyam 2. szám / Sopron kulturális élete

A mai világban nagyon ritka művészi pálya elevenedett meg 1987 decembere és 1988 februárja folyamán az Országos Műemléki Felügyelőség székházának aulájában (Budapest). Hat évtized keményen következetes tanulásából, önképzéséből, tapasztalataiból és élményeiből táplálkozó tevékenység gazdag termése tárult fel a látogatók előtt. A rajzok, manuálok, pontos, de egyúttal bravúros szerkesztések, finoman átérzett szobrok, érmek sorát és a műemlékvédelemben eltöltött negyedszázad egyre elmélyültebb tanulmányokban gyökerező helyreállításait egy szerénységében is öntudatos művészlélek életútjának írásos és ábrázolásokkal megvilágított dokumentumai kísérték és értelmezték. Lehet, hogy a felületesebb szemlélő kevéssé vette észre, hogy ez a két, párhuzamosan futó, összetett szólam milyen szervesen felépített, egymással összefüggő és egybecsendülő akkordot zendített meg, a mesterség és művészet szét nem választható harmóniáját Szakál Ernő erre a harmóniára, erre a ma már szinte eltűnt, de a régiek által egyedül elfogadható és megbecsült harmóniára tette fel életét. A mesterségtől a művészetig vezető út minden állomását végigjárta tevékenységének első húsz évében: a kőfaragástól a kitartó szorgalommal telített tehetséggel és lelkesedéssel végzett főiskolai tanulmányokig. Ezt koronázta meg az egyéves római ösztöndíj, amelynek tapasztalatai és felejthetetlen élményei további pályáján is ösztönzést és szilárd alapozást adtak, erre mindig rábízhatta magát. Aligha csodálható, hogy ilyen előzmények után személyisége a műemlékvédelemben találta meg igazi kibontakozási lehetőségét. Adottságai e jelentős kulturális területre predesztinálták, ahol tehetsége a maga teljességében érvényesülhetett. A kőanyagok mélyreható ismerete, kezelésük természetes módjai, a kőmegmunkálás minden fortélyának elméleti szempontjai és az azoknak megfelelő gyakorlati megvalósítások: egyszóval a szükséges mesterségbeli tudás készen állt a legbonyolultabb technikai és művészeti feladatok megoldására. Szabadtéri barokk szobrok, középkori épületplasztikai alkotások sora tesz bizonyságot arról, hogy Szakál Ernő vezetésével, aktív részvételével és kitűnő, a közös munkában egybeforrott munkatársak együttműködésével milyen kiemelkedő konzerválási és restaurálási eredmények születtek századunk harmadik negyedében szerte az országban.

De a röviden jellemzett szakmai felkészültség csak elengedhetetlen alapkövetelmény, amelyből a művészi feladatok kisarjadnak, hiszen magas színvonalú műalkotások megmentése, életük meghosszabbítása, értékeik megtartása a végcél. Ehhez pedig finom művészi érzék és hajdani létrejöttük történeti körülményeinek minél alaposabb ismerete és megértése szükséges. Szakál Ernő azonban még ezeken felül kemény munkával és kiváló ráérzéssel be tudott hatolni a múlt műhelytitkaiba, elfeledett alkotói módszereibe is. Enélkül aligha lett volna képes töredékekből hitelesen rekonstruálni, újra életre hívni középkori szobrokat, kutakat, építészeti tagozatokat. A visegrádi királyi palota díszkútjai – maguk is egyedül állnak a korabeli Európa építészeti plasztikájában a siklósi vár nagyszerű zárterkélye ennek az intuitív, de ugyanakkor tudományos pontossággal bizonyítható képességnek és munkamódszernek köszönhetik azt, hogy faragott kőtöredékek halmazából nem is sejtett színvonalú, ritka megoldású műalkotások születtek újjá, tetemesen gazdagítván nagyon is hiányos középkori kőszobrászatunk képét.
Bámulatos szerencse, hogy a különleges értékű budai szoborlelet kivételesen érdekes és sok nehézséget magában rejtő helyreállítása is Szakál Ernő feladata lett. A többezer töredékből összeállított szobrok a kiegészítés nélküli, szigorú konzerválás bravúros példái. Nem is beszélve arról, hogy a középkori budai szobrászat addig ismert néhány töredékes példányához mintegy 25 újabb, amazoknál sokkal teljesebb szobor vált ismertté s ezáltal ugrásszerűen növekedett a Zsigmond-kori plasztika európai színvonalú hazai termése. A felsoroltak mellett Sopron is büszkén őrzi fiának keze nyomát. A Fabricius-ház pincéjében felállított Kapitóliumi triász (Jupiter, Juno és Minerva) rekonstrukciós helyreállítása más kisebb munkák mellett azonos értékű a korábban említettekkel.
A tablókon ízlésesen elhelyezett rajzok, tanulmányok, szerkesztések vallomását kiegészítették az életpályáról személyes közvetlenséggel beszélő tárgyak, iratok, bizonyítványok, elismerő és kitüntető okmányok (Munkácsy-díj 1969, Munka Érdemrend ezüst fokozata 1972, Magyar műemlékvédelemért érem 1973, Európa-díj 1982, Pro urbe díj Sopron 1985). Közöttük is akad a műemlékvédelmi munkákkal kapcsolatos dokumentum. Ezekből századunk harmadik negyede szobrászati helyreállításainak története bontakozik ki, egy emberöltő sajátos feladataival, küzdelmeivel, tanulságaival és eredményeivel, amelyek főhőse Szakál Ernő. Ő nemcsak restaurált, hanem kutatott is, belemélyedve a középkori szobrászat munkamódszereinek tanulmányozásába, történeti alakulásába. Elméleti és gyakorlati munkásságának minden jelentős eredményét tudományos igénnyel tette közzé remek rajzaival és fényképekkel illusztráltan. Így a rengeteg utazás, helyszíni munka mellett ritka pontossággal tett eleget a minden műemléki munkához tartozó, korszerű követelményeknek, az utána jövők nélkülözhetetlen tanulságára. Szakmai tudása mellett ez az etikus magatartás jellemezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolán töltött sajnos kevés tanári évét, amelynek során megindította a kőszobrász-restaurátor képzést, tartalmi és gyakorlati kereteinek meghatározásával.

A kiállítási terem közepén álló nagy vitrinben kaptak helyet azok a szerszámok, amelyekkel dolgozott: a legközvetlenebb, személyéhez tapadó munkatársak. Ezek mintha azt sugallnák, hogy ez lehetett volna a kiállítás alcíme: „A mesterség dicsérete”, azaz vallomás a ma sokszor háttérbe szoruló, nem is olyan fontosnak tartott mesterség mellett. A kiállítás egyértelmű tanúságot tett erről, de arról is, hogy a jól megalapozott mesterségbeli tudásból, lelkiismeretességből nőhet ki igazán a művészet és ennek az az ága, amely eleink művészi alkotásainak megőrzését, értékeinek hiteles újraélesztését, nemzeti és emberi megbecsülését és becsültetését tűzi ki célként.