Soproni Szemle 1964. XVIII. évfolyam 1. szám / Megemlékezések
Erdőségben járva gyakran találkozunk az őserő pusztításával. A vihar elzúg a hajlékony fácskák mellett és ledönt óriásokat, amelyek még telve vannak lombbal. Megdöbbenve állunk meg egy-egy ilyen életét vesztett hatalmas fa előtt, és megrendülésünkben nem is próbáljuk találgatni, villám sújtotta-e halálra, vagy belső férgek pusztították el.
Ilyen megdöbbenés fogta el a múlt év utolsó heteiben Sopront Mende Gusztáv jónevű festőművész és pedagógus halálhírére.
Mende Gusztáv a régi törzsökös soproni Mühl család sarjadéka volt. Apja, id. Mühl Nándor már nem az ősi foglalkozást, a molnárságot üzte, pék volt a Bécsi utca 18. számú házában, amelynek udvarán galambdúc emlékeztetett az elődök foglalkozására. Az öreg Mühl nagy barátja volt e szelíd madaraknak, rokonlélek, csupa szív és jóság, ugyanúgy felesége, Zethner Zsuzsánna, szintén régi soproni család leszármazottja. Itt nevelkedett a hat csemete, maguk is közismerten kedves gyermekek, akik ügyesen és szorgalmasan segítkeztek apjuknak a napi munkában, fűtötték a kemencét, fát vágtak és kihordták a kész péksüteményt. Az öreg Mühlék mindamellett buzgalommal gondoskodtak róla, hogy a gyermekek ne csak a munka szeretetét tegyék magukévá, hanem mindazt, ami az életet széppé teheti. A Mühl házban otthont nyert a klasszikus zene is; volt családtag, aki több hangszeren is játszott művészien, és amikor a második fiú, Gusztáv, a tanítóképző elvégzése után nagy hajlamot mutatott a festészetre, nagy anyagi áldozattal ugyan, de Pestre kerülhetett és beiratkozhatott az Iparművészeti-, majd Képzőművészeti Főiskolára. Udvardy Géza, Szent-Istvány Gyula, Ujváry Ignác és Simai Imre voltak a tanárai, az utóbbi szobrászatra képezte ki. Soproni bemutatkozása a Képzőművészeti Kör tárlatán 1926-ban történt meg szép sikerrel, hamarosan ismert lett a neve és korán megmutatkozó szervező képességének tere nyílt a kör titkári állásában, amely tisztet 1930-ig viselte. Később alelnök, még később, a felszabadulás után elnök volt. Mint pedagógus az iparitanuló-iskolában lett rajztanár, a felszabadulás után érdemekben gazdag igazgató. Nagy elfoglaltsága mellett is talált azonban időt a festésre; a szobrászatot hamarosan abbahagyta. Saját erejéből az apai ház kertjében emeletes műtermet építtetett magának, gyönyörű, igazán festőnek megfelelő kilátással a városra. 1934-ben megnősült. Lándori Angyal, a felesége szobrász leánya volt, maga is festőművész, rajztanárnő. A házaspár közszeretetben élt.
Mende szorgalmas kiállítója volt a Soproni Képzőművészeti Körnek, de hírneve nem állt meg a város falainál. 1928-ban Szombathelyen elnyerte a Dunántúli Tárlat ezüst érmét, 1929-ben ugyanott két elismerő oklevelet, 1930-ban és 1933-ban Kaposvárott ugyancsak ennek a Dunántúli Tárlatnak ezüst érmeit, 1934-ben Dombovárott kitüntető oklevelet szerzett. Ugyanebben az évben Kismarton művészeti köre szerény első díját, a selyemszalagos babérkoszorút ítélte oda neki. Már a felszabadulás előtt szerepelt a Nemzeti Szalonban, 1959-ben az a kitüntetés érte, hogy néhányadmagával önálló kiállításban mutatkozhatott be a főváros közönségének. Sopronban 1949-ben a múzeum rendezett külön-kiállítást műveiből. 1958-ban a Festőteremben vonultatta fel újabb művei mellett legjellegzetesebb alkotásait a soproni TIT Képzőművészeti Mozg. rendezésében. Ez volt az az alkalom, amikor teljességével számot vethetett szülővárosa előtt majdnem négy évtizedes működéséről. Világosan kitetszett, hogy Mende a legtöbb festészeti technikában otthon van, a temperát ő kedveltette meg kortársaival. A grafikában főleg a linómetszettel foglalkozott, szintén úttörőképpen Sopronban. Nagy általánosságban Mendét a megelőző nemzedék követőjének lehet nevezni annyiból, hogy őt is a természet érdekli és nem azt adja, ahogy ő akarja látni a maga megnyilvánulásaiban, hanem ahogyan az tényleg megnyilatkozik. De itt az új elem: a korábbi nemzedékkel szemben Mendét nem érdekli minden egyes fűszál, minden falevél, minden pórus, hiszen az aprólékosságba belevész a mondanivaló, de érdekli a kiválasztott rész egész hangulata, annak ábrázolásában nem keresi a részletek tökéletes visszaadását, hanem csak a hangulati elemeket. Így alakult ki benne az őt annyira jellemző hangulatos ábrázolás, legyen bár szó tájról vagy emberi alakról. A korszellem diktálta a nagyobbvonalúságot, a sokat mondó szűkszavúságot és ezzel tört utat Mende a soproni festészetben az új felfogásnak.
Hatottak rá más festők is. Gondolkodó művész volt, állandóan keresett és kutatott új utakat. Valóban néha egyazon tárlaton mintha többféle arcot mutatott volna. Legmaradandóbb hatással volt Mendére Aba-Novák művészete. Megállította az a csodálatos készség, amellyel a vidám forgatagokat egyszerre tudta álló képpé és mégis zuhatagos színcsatákká változtatni. Később már nem követte ezt a példát. Emlékeztetett arra a jelenségre, ahogy a nagy Duna is rövid ideig örvénylik, ha valamely más folyó szakad belé és Kék Duna marad akkor is, ha a szőke Tisza árja éri. Mendét érdekelte azoknak a festőknek kísérlete is, akik a képek belső szellemének stilizálásával próbálkoztak, de nem követte őket az úttalan utakon.
A soproni festők hagyományát ő is magáévá tette. A várost minden részletében festette, ezek a képek nagy számmal vannak magánosok birtokában, a tárlatokon keresettek voltak. Főleg azért, mert alkotójuk nem kereste a képeslap-sablont. Nem a pompázatos részletek érdekelték, már a szerényebbeken nevelte látásra a szemét. Korán kialakult szociális érzése arra vitte, hogy aláhúzza a szegény negyedek festői volta mellett azok elhanyagoltságát is. Utolsó éveiben mélyebbre kívánt ásni: a soproni lelket akarta ábrázolni, amilyen nagy képén volt a friss bor áhitatos vizsgálása az arcokon.
Bizonnyal megállta volna a helyét a fővárosban is, bár ott leköti erejét a klikkekkel való harc és az örök torzsalkodás. Sajnos ez utolsó éveiben itt is meghonosodott ez. 1947-ben megszűnt a kereken 50 esztendős Soproni Képzőművészeti Kör, attól fogva nyugtalan a város művészi élete, még Mende Gusztáv nyugtató keze sem tudta megakadályozni az állandó hullámzást, amely hol ide, hol amoda verte a soproni művészet csónakját. Mende törhetetlenül dolgozott a viharban is. Vezette a művészeti szabad iskolát, számos tehetséget karolt fel, pár évvel ezelőtt létesítette a nyári művésztelepet. A művészeti élet új vajúdása is nyilván hozzájárult gyors, betegség meg nem előzte elmúlásához.
Utolsó éveiben sokat foglalkozott művészetelmélettel, több előadása is volt. A zenét nagyon szerette; régebben, távoli lakása ellenére, minden hangversenyen látni lehetett. Igen szerette az irodalmat. Legény korában a műteremben gyülekezett a vele egykorú fiatalság; egyaránt megvitatva a képzőművészet és irodalom kérdéseit. Rendkívül tisztelte a régi mestereket; maga is kicsi, de igen becses képgyűjteménnyel dicsekedhetett. Az volt a terve, hogy ismét egy nagy retrospektív gyűjteménnyel áll ki és megmutatkozik mint műgyűjtő is. A Liszt Ferenc Múzeum 1963-as 82. külön-kiállításának igen értékes darabjai voltak a tulajdonából származó régi és modern képek (Aba-Novák, Szőnyi, Márffy, Koszta).
Igazi népművelő volt. Ahogy restaurálás közben el tudott bíbelődni régi mesterek festési fortélyain, el-eltűnődött tanítványainak megnyilatkozó vagy rejtett készségén és keltegette az egyszerű ipari tanulókban is a szunnyadó tehetséget.
1963. december 14-én temették el. Óriási tömeg kísérte utolsó útján: ritkán lehetett temetésen annyi könnyet látni, mint az övén...