Soproni Szemle 1959. XIII. évfolyam 3. szám / Helytörténet-írásunk időszerű kérdései
(A soproni Liszt Ferenc Múzeum „Erdőberek a soproni festészetben” című különkiállításán, az 1959. május 3-i megnyitón elhangzott beszéd.)
Valahányszor a soproni léleknek valamely alkotásával találkozunk, jóleső érzés fog el bennünket. Érzés, amely egyúttal értékelése is a műnek, mert a velünk egybehangzó mondanivalót és a színvonalat kutatja, vagyis azt, ami hozzáadás, új és haladás is a régihez viszonyítva. Örömmel tölt el bennünket, ha ilyen vonásokra lelünk a látottakban. S hadd mondjam el mindjárt itt, hogy ez az, ami viszont a művészt meggyőzi törekvése helyességéről és új alkotásokra serkenti.
E kiállítás képei soproniasak már a tájjelleg miatt is, amelyet ábrázolnak, de még inkább a meglátás módja miatt, amelyet a soproni magáénak ismer fel. Ennek a meglátásának hagyományai vannak. A hagyomány nem túlságosan régi, mindössze az első világháború körüli időre nyúlik vissza, és igen derék, ma már részben feledésbe merült festők és műkedvelők tevékenységében tükröződik legelőbb. Mert kissé önkényesnek hangzanék a megállapítás, hogy Stark (†1812) vagy Ertl (†1852) képein a helyi művészet jellegzetessége leolvasható volna. De nem túlzás, ha a két Storno Ferenc, vagy Weiss Kornél művészetének beötvöződését látjuk a mai nemzedék művészetébe. E hagyomány mellett az általános magyar hagyomány, a nagybányai művészi látásmód és különösen a szülőföld tájainak szeretetében látom azokat az összetevőket, amelyekre a soproni festészet támaszkodva megalkotja a magyar tájfestészet helyi színezetű változatát.
Szív és szeretet kell ahhoz, hogy a tájék visszaadásában szív és szeretet tükröződjék. Ez pedig a soproni festőben és nézőben egyaránt lobog. Ki tagadná, hogy e képekben nem domborodik ki mindannyiunk érzelme, mellyel hazai tájainkhoz visszanyúlunk?
Akadémikus-e tehát a soproni festészet? Nem. Ez már az eddig mondottak alapján is kizárt. Nem akadémikus pedik ez a piktura a ma élő nemzedék óta. Ennek működése olyan, mintha nem az örökkévalóság részére lezárt, változhatatlant akarnának teremteni. Az akadémikus, iskolás piktura pedig ilyen vitathatlanság igényével lép fel. Mintha festőink nem is teljességében gondolnák át terveiket, nincsenek megváltozhatatlan szándékaik. Művészetük minden irányban változtatható, variálható, tehát fiatal, nem betokosodott. Az alkotások legértékesebb erénye az a jelleg, mintha a rögtönzés lázában, a valóság közvetlen átélésében születtek volna, bár távolról sem hézagos lejegyzések, vázlatos, vagy felületes ábrázolások. Ez adja meg a valódiság, az igazság és az őszinteség jellegét e műveknek. A soproni festészet nem akadémikus, mert új feltételeknek szabadon tartja az utat új távlatok részére. Ha valami óhaj ébredhet fel e művek szemlélése közben, az az lehet, hogy megváltozott életünk távalatai minél láthatóbban jelenjenek már meg a vásznakon.
A legmodernebb művészet is alá van vetve az idők változó felfogásának és avult lesz egyszer a forma is, tartalom is. Így az is, amit ma megilletődve, vagy rajongva szemlélünk. De jaj annak a művészetnek, amely kategórikusan csak a magáénak követeli az igazság kizárólagosságát, a felülmúlhatatlan, a befejezett jelzőket. Ez végcél, amely után felbomlás következik.
Soproni művészeink fiatalos, életerős és hagyományokban gyökerező művészetet gyakorolnak. Ez a művészet hagyományossá fog válni, mert a mai emberek szemléletét is tükrözteti.
A soproni festészetet szabad és kell is bírálnunk, hogy akadémikussá ne váljék. Megállapíthatjuk róla, hogy megújuló, fiatal és állandóan a modernség felé halad. Hozzátehetjük, hogy hűséges művészetbarát közönségünk közreműködésével alakul át új, még időszerűbb Sopron vidéki művészetté és új művészeti hagyománnyá.
Aragonról, a mai hírneves baloldali francia költő-kritikusról írja egy életrajz, hogy a nemzeti művészet híve, de elveti az individalizmust. Nem a maga nevében ír és beszél, hanem a nagyközönség szószólója. A soproni festészet elérkezett a nálunk általános és helyi talajban gyökerező szemlélethez. Művészeink több mint egy emberöltő munkájával individuális művészetükkel elérkeztek a népszerű, sajátos soproni képlátáshoz. Egyéniségük megtartása mellett is több a hasonlóság képeikben, mint a különbözés. Megállapítható, hogy közösen, együttesen alkotják azt a művészi mozaikot, amely helyi színeivel hozzájárul a mai magyar festészethez, és így szervesen illeszkedik hazánk képzőművészetébe, közelebbről a magyar tájképfestészet egészébe. Ennél nagyobb dícséretét nem hangoztathatjuk a magyar vidéki festészetnek.