Soproni Szemle 1994. XLVIII. évfolyam 2. szám / Sopron kulturális élete
A Mühl-család Sopron nevezetes polgárcsaládja volt, a „polgár” szónak abban az értelmében, amely a pontosan és szorgosan végzett munkán kívül mindannak a felismerését és szeretetét is jelentette, ami az életet széppé tette.
Sopron város magisztrátusa Mühl Lőrinc soproni, később bánfalvi molnár három fiának 1738 és 1746 között adott polgárjogot. A Mühl-családnak 12 molnár mesterségű leszármazottja volt. A család házasodások révén rokonságba került a Tiefbrunner-, Trogmayer- és Forster-soproni családokkal, rokoni szálak és a malmok üzemeltetése fűzte a ma is körünkben élő Kárpáti- és Gyimesi-családokhoz is. Mindezeket Horváth Zoltán tavaly megjelent „A soproni és a sopronbánfalvi molnárcsaládok és malmaik története 1767–1950” című, kitűnő könyvéből hámoztam ki.
Mühl Nándor molnár és pékmester Bécsi utca 18. számú házában otthon volt a klasszikus zene, sok családtag több hangszeren játszott művészien. Hat gyermeke közül négy kapcsolódott a képzőművészetekhez. Mühl Gusztáv bátyja, az elsőszülött Nándor a szabadkézi rajzban tűnt ki, öccse, Aladár a sugárözönű színek festőművésze volt, huga, Minci, Horváth Józsefnek, az „akvarell poétájának” volt élete párja.
A családi előtörténet és környezet felelevenítése a megnyitó közönségének nagyobb része előtt talán felesleges volt. A magam részéről fontosnak tartom: mindenki előtt ismert legyen egy művészi hajlamokkal megáldott polgárcsalád példáján, hogy mit takar a soproni „tősgyökeresség” fogalma, melyre ma sokan könnyedén legyintenek, ha hallják.
Mende Gusztáv életútját az emlékkiállítás meghívója röviden bár, de jól ismerteti, a nevezetes kiállítások felsorolásával és a művész technikájának leírásával. Ezért inkább a művészetével kapcsolatban valamennyiünkben felmerülő kérdésekkel foglalkoznék.
Mende Gusztáv: Önarckép (1949)
Mende Gusztáv: Ikva (1954)
Az első kérdés: Mit hozott Mende Gusztáv újat a soproni festészet fejlődésében? Századunk első negyedének festészetében szembetűnik a természethűség. Az a festőnemzedék nem azt adja, ahogyan akarná látni a természetet a maga megnyilvánulásában, hanem ahogyan tényleg megmutatkozik. Mende Gusztávot azonban nem érdekli minden fűszál, minden falevél, de érdekli a kiválasztott rész egész hangulata. Nem keresi tehát a részletek tökéletes megoldását, elődeihez hasonlóan, hanem csak a hangulati elemeket, legyen szó tárgyról, vagy emberi alakról.
A második kérdés minden művész esetében feltehető: Mennyire engedte hatni magára a nagy művészek műveit, azok tanulságait? Mende nem volt újító, mint mostanában sok művészünk, akik a fejükbe veszik, hogy most aztán újítanak. Mégis időnként meglepte a tárlatokat a korábbi irányzataitól eltérő alkotásokkal. Pályafutásában tagadhatatlanul meg-megjelenik idegen hatás. Csatkai Endre egy Mendéről szóló írásában Aba Novák hatását tartja a legmarkánsabbnak. Mende a kísérletezései során sokat tanult, következtetéseket vont le, de sohasem lépte át a közérthetőség határait. Nem lépett túl azon, amit a szépségben a földi lét lezárt határai nyújtottak: színekben, formákban érzékelhető jelenségekben. Végeredményként mindig visszatért önmagához műveiben.
A harmadik kérdés, mit jelentett négy évtizedes munkássága a soproni kortársak számára? Mendének 1926-ban, 27 éves korában kellett eldöntenie, hogy az Iparművészeti Főiskola elvégzése és az életrajzában nem szerepelő bécsi Kunstakademie kurzusa után marad-e művészeti pályán Sopronban, vagy Budapestre távozva bontatkoztatja ki igazán tehetségét.
Mende akkor elfogadta a Thurner Mihály soproni polgármester által felajánlott ipariskolai, rajzszaktanítói állást. Lehetséges, hogy művészi pályája szárnyalásában nem jól döntött, de így szeretett szülővárosában maradhatott. Pedagógiai munkásságát – mely kenyeret biztosított számára – megoszthatta művészi ambíciós terveivel. A tanári pálya mellett szervezte is a város művészeti életét, a Soproni Képzőművészeti Kör titkára-, alelnöke-, majd elnökeként. Megnyugtatóan irányította a város művészeti életének hol kisebb, hol nagyobb mértékben hullámzó csónakját. Ebbéli tevékenységében kiváló eszköze volt eltűnődő, higgadt vitastílusa.
A negyedik kérdés: Mennyiben „soproni” Mende festészete? A választ megkönnyíti, hogy 1959-ben „Van-e soproni jellegű tájképfestés” című kis esszéjében összefoglalja véleményét a festészet helyi színezetű változatáról. Szerinte lényeges, hogy a város szépségei örömmel töltötték el a festőket munkájuk közben. Hangsúlyozza a szív és a szeretet lobogásának fontosságát a munka során. Megállapítja, hogy a soproni festészet nem akadémikus jellegű, nem az örökkévalóság részére lezártat, változtathatatlant akarja megörökíteni. A soproni festészet változtatható és variálható.
Művészete igazolja megállapításait. Mende nem a sablonos képeslap-Sopron után érdeklődött. Már kezdetben is szerény, külszíni részleteken neveli látását a szépre. És amikor a – talán pontosan nem is definiálható – szocialista realizmust kívánják a hivatalos művészetpolitika sematikus szabályozói, akkor az alakos kompozícióival ahhoz a munkához fordul, amelyet valóban ismer. A szüreti munkát, a szőlőművelés szinte minden fázisát feldolgozza. A színek gazdag színskáláját megőrzi és ezeket a képeit is sajátos helyi zamattal tölti fel.
Hadd fejezzem be megnyitómat László Gyula professzornak, a család régi barátjának sírversnek, epitáfiumnak is minősíthető mondataival, melyeket a művész halálának első évfordulója alkalmából rendezett kiállításon, az 1964. évben írt le:
„Nagyon szerettem és becsültem életében és megkönnyeztem holtában. Most is hallom bölcs szavát, amikor ő, ki a látott világ poézisét kereste, bölcsen és melegen védte azokat a sorstársait, kik tőle eltérő úton a belső hangra figyelve, keresték a színt és formát. Ritka mosolya a Mühl-család kedves derűjét árasztotta, töprengése pedig a megismerni akarás szívósságával keltett tiszteletet. Szerettem kissé poncichteres lejtésű magyar beszédét és nemes humanizmusát mások megítélésében. Festményeiből is Sopron hangulata, magatartása sugárzott. Ő az igazak közül való volt, a szépség mindig szomjas sóvárgója.”
Mende Gusztáv 30 éve távozott. Fellapoztam az 1963. december 14-i temetés után megjelent újságot. Szép mondat fejezi be a tudósítást „Óriási tömeg kísérte utolsó útján, ritkán lehetett temetésen annyi könnyet látni, mint az övén.” De mi most feledkezzünk meg az élet múlandóságáról. Tekintsünk emlékkiállításainak vásznaira. Képeiről az ő mindig igaz, őszinte szava szól hozzánk.