Szabó Jenő: Mende Gusztáv és művészete

Keresés az archívumban

Címke
Művész

Soproni Szemle 1972. XXVI. évfolyam 1. szám

„E krónika megírására a tollat régi szándék adja kezembe és az a meggondolás, hogy a mai viharos történelmi időkben, amikor a drámai események egymást követik, családi vagy egyéni vonatkozásban fontos események gyorsan feledésbe merülnek. De írom tanúságképpen önmagamnak is, mert az eseményeket követve, azokból következtetni szeretek és ahhoz mérten cselekedni. Így utólag ellenőrizhetem következtetésem okait, rugóit és az eredményt, vagyis önmagam megismeréséhez jutok.” – írja Mende Gusztáv abban a vaskos, bőrhátú könyvben, ahová már vagy húsz esztendeje jegyezgeti időközönként gondolatait, de 1945. január 25-én új fejezetet nyit a fenti bevezetéssel és utána sorra veszi eddigi élete eseményeit.

Soproni vonás ez a krónikaírás. Hozzásegíti nemcsak Mende Gusztávot önmaga, hanem bennünket is az ő emberi, művészi és soproni arcának megismeréséhez.

Az ember

Maga állapítja meg családjáról, hogy az jellegzetesen kispolgári. A vagyonos nagy- és dédszülőktől hozott magával bizonyos polgári önérzetet és kényesen vigyázott erkölcsi jóhírére. „Apai ágról dédszüleim és azok elődei mind molnárok voltak, innen eredhetett nevük” – írja Mende Gusztáv. Az apai ág felmenői között tényleg gyakori foglalkozás a molnárság. Apai nagyapja, Mühl Sámuel ugyan raktárosként hal meg, de egy ideig ő is gyakorolja a molnárságot, 1861 táján a fertőszentmiklósi malmot bérli, 1828-ban, születésénél két molnár is bábáskodik: apja, Mühl Konrád – Mende Gusztáv dédapja – aki akkoriban a Tómalmot bérli, s a keresztapa, aki szintén Mühl, szintén Sámuel és – szintén molnár. Az apai ükapák egyikéről, Mühl Konrád Jánosról szintén tudjuk, hogy a bánfalvi (Poropatits-féle) malomban volt molnár. A foglalkozás és a néveredet kapcsolata, valamint az, hogy a család az ellenreformáció elől, a 17. század elején jött Württembergből Sopronba, családi szájhagyomány.

Az anyai ág régi és jónevű polgárcsaládba vezet, amelynek ősi fészke a Halász utca 5. szám alatti Zethner Meierhof (major). A nagyapa, Zethner Nándor rokonát, Zethner Zsófiát vette nőül, – tekintettel másodfokú unokatestvéri rokonságukra, diszpenzációval. Ő is, mint elődei, „gazda és polgár”-ként szerepel az anyakönyvekben, városszerte ismert ember, városatya. A kilencvenes években, amikor Ferenc József Sopronba látogat, ő vezeti a fogadására kirendelt lovasbandériumot.

Érdekes, hogy a krónikaíró fiú írásában az apa alakja sokkal markánsabban jelenik meg, mint az anyáé. „Fáradhatatlan szorgalmú, széles kedélyskálájú, minden új dologért lelkesedni tudó, de néha szeszélyes és határozatlan asszony” – írja anyjáról. Apjáról viszont ezt: „Gyermekeiről való gondoskodása valóságos éposz, amelyben a hős mindenét odaadja szeretteiért, sohasem panaszkodik, de ad és ad, amíg csak telik tőle, hogy gyermekeiből az legyen, amire egy nehéz élet robotjában elgémberedett szíve vágyott – életörömmel áldott, boldog ember. Szimbóluma bennem élni fog, amíg élek: bütykös, inas, gémberedett munkás keze, a család munkagépe, amely ha restellett is simogatni, de áldólag felettünk volt mindig.” A kihűlt atyai kéz gipszmintáját ott őrzi műtermében.

Soproni körhinta

Soproni körhinta (1942). Tempera

Az apa haláláig „abszolút példa férfiasságban, tűrni és szenvedni tudásban és végtelen önfeláldozásban.” A fiút apja egy életen át tapasztalt kemény állhatatossága vezeti, amikor élete során, művészete nehéz perceiben sohasem választja a könnyebb megoldást, a járhatóbb utat. A gipszkéz ott a műteremben figyelmeztetője.

Nehéz életű ember volt – írja epitáfiumszerű írásában Mende Gusztávról a barát, László Gyula. Tömör foglalata ez a mondat életének, akár sírkövére is rá lehetne vésni.

Nehéz élete már diákkorában kezdődik. A Bécsi utca 18. számú házban lévő kis pékműhely csak nehezen tartja el a Mühl család hat gyermekét.4(68) A két idősebbnek, Nándornak és Gusztávnak már a polgári iskola elvégzése után helyt kell állnia a műhelyben. „Éjfél után két órakor keltünk fel, a sütemények készítésénél, sütésénél segítettünk. Majd egyikünk két órára lefeküdt és utána öt órakor reggel, a kihordáskor, ismét felkelt. Sok rosszulléttel, ájulással járt ez a keserves munka, úgy látszik, vérszegény is voltam és a meleg sütőszoba levegőjét s apám erős pipafüstjét nem bírtam. Ilyenkor aztán, mielőtt összerogytam, egy szál alsóruhában, amelyre fehér kötény volt kötve, kitántorogtam az udvarra (ha havazott vagy fagyott, akkor is), míg magamhoz nem tértem. Sokszor egy éjszaka többször is egymás után. Ez így ment évekig, a képesítő vizsgákig, sőt még azokon túl is. A tanítójelölt és az érettségiző diák reggel kézikosárral hordta ki a süteményt. Reggel öt órakor kezdtük és hét órára fejeztük be. A Mühl fiúk sok helyt voltak ébresztők és pontos órák hajnalban.” Ne higgyük, hogy e sorok panaszképpen íródtak le: „De megvolt a szépsége és romantikája is az éjszakai munkának: a rövid pihenők csendjében olvashattam is. Különösen lukulluszi örömet adott – ha nem is volt egészséges – a jó, papa-főzte pék-feketekávé és a friss, ropogós kifli vagy sóscipó. Aztán a reggeli napkelte, a városszéli élet éledése, a hajnali csend, a friss levegő, az ismerős és mindig ugyanazokkal az emberekkel való találkozás csupa olyan élmény volt, amely szülőföldem szeretetéhez, lokálpatriotizmusomhoz vezetett.”

Ne feledjük, e sorok 1945-ben íródtak: a kész festő emlékezik vissza. Az a festő, aki még ezután is annyi hajnali órán áll a bécsi utcai kútnál, hogy meglesse és leskiccelje a permetezésre, kötözésre, szüretelésre induló poncichtereket. Talán a zsemlét kihordó kisdiák emlékeit kutatja vázlataiban ...

Az első világháború a nehéz diákságból még nehezebb helyre, a kaszárnyába, majd a harctérre viszi. A tanítóképző harmadik évfolyamából gyorstalpaló vizsgát tesz 1917 tavaszán és ősszel már be is öltöztetik katonának. Megjárja Erdélyt, Belgiumot, alig egy évig viseli a mundért, de csak évek múltán heveri ki a katonaságnál elszenvedett sok lelki sérülést.

Menekülők

Menekülők (1944). Olaj. A soproni Liszt Ferenc Múzeumban.

Tanítói oklevelét a Tanácsköztársaság alatt szerzi meg de mivel „semmiféle más pályára nem vonzódik, csak a festőire” és mert Sopronban ilyen iskola nincs, anyja rábeszélésére az anyagi gondokkal küszködő apa megengedi, hogy felvételét kérje a bécsi festőa kadémián. Bemutatott munkái megtetszenek az egyik professzornak, de a történelem ismét közbeszól – ha közvetve is. A harcterekről ekkor özönlik vissza a polgári életbe a felbomló Monarchia fiatalsága, elárasztva az egyetemeket és akadémiákat. Amikor a professzor megtudja, hogy az előtte tébláboló sovány fiatalembernek biztosítva van kenyere, hiszen tanítói oklevéllel rendelkezik és ráadásul még külföldi is, elutasítja.

Félév késéssel iratkozik be a budapesti Iparművészeti Iskolába. Apja nővére „a munkanélküliség, családi gondok (három gyermek) ellenére” szeretettel fogadja Budapesten ingyenszállásra, amit ő „kifogástalan magaviselettel, az unokatestvérekre gyakorolt jó nevelői hatással” igyekezett meghálálni, no meg segít esténként – éjfélig – a házmesteri kapunyitogató kötelesség teljesítésében.

A csupán kötelességekből álló élet nehéz évei alatt alig néhány világító, meleg folt. Az egyik: első sikeres szereplése a soproni Képzőművészeti Kör kiállításán. A másik: „Öreg néni” című képe szerepel a nonsai világkiállítás magyar részében. Ő maga erről egy iparművészeti folyóirat reprodukciójából szerez tudomást.

Újabb felvételi vizsga, ezúttal a Képzőművészeti Főiskolán. Nem veszik fel – tévedésből. Glatz Oszkár tudomást szerez esetéről és hívatja, mert „végtelenül sajnálja, hogy kibukott, miért nem jelentkezett nála”, ő rögtön felvenné most is szakosztályába, de csak leckekönyv nélkül, mert az utólagos felvételek ideje már lejárt. „Ezt nem tehettem – írja krónikájában – nekem az itt eltöltött időmért valamit végeznem kellett, bizonyítvány nélkül nem tölthettem el egy évet, ezt szüleim nem nézték volna jó szemmel. Azonkívül az Iparművészeti Iskolában már befizettem a keservesen összehozott beíratási díjakat. Így hát maradtam!”

1925 őszén Csók és Bosznay egyaránt felvennék szakosztályukra. Bosznayt választja. Egyidejűleg új szállásra költözik, hogy megszabaduljon a rokoni segítségtől. Egy körúti szabómester három gyermekét tanítja szállás fejében. Rendszeres kosztja nincs, főképpen a hazulról, havonta egyszer-kétszer érkező csomagokból él. A hústalan, majd később Bicsérdy-féle nyerskosztra nemcsak szükségből, hanem meggyőződésből tér át, mert ekkor már aszkézisra hajló egyénisége megtalálta természetének megfelelő, „a helyes légzést, gondolkodást, táplálkozást és tökéletes életmódot” hirdető mazdaznan tant és hívévé szegődik. Amíg lehet, kenyéren és gyümölcsön él, néha két, négy, sőt hat napig is böjtöl. Télen a „szégyenlős szegények” étkeztetési akcióján részesül ebédben. „Mint vegetariánus természetesen a húslevest vagy húsételt – ha nagyritkán volt – nem fogyaszthattam, ilyenkor partnereimmel cseréltem el tésztára (meztelen főtt tésztára vagy vízben főtt gránicára) esetleg főzelékre. ’Dilis’-nek tartottak, hogy a húst üres főzelé kért elcserélem.”

Huszonhét éves, amikor a sors súlyos válaszút elé állítja. Sopron polgármestere, dr. Thurner Mihály ajánlatot tesz neki, hogy jöjjön Sopronba, iparostanuló iskolai tanítónak. Választania kell a biztos kenyér és álmai valóra váltása között. „Szüleimnek tovább nem lehettem terhére. Továbbtanulásomhoz ebben az időben nem volt megfelelő alkalom az anyagi feltételek előteremtésére. Tanítással csak lakásomat tudtam biztosítani. A soproni állás visszautasítása ebben az időben, amikor emberek tízezrei munka nélkül voltak és végzett diplomások évek sora után sem tudtak elhelyezkedni, az önként felkínálkozó ’életre szóló állás’ elszalasztása lett volna. Nem szívesen, de megpályáztam és elnyertem, összes pesti kollégáim irigységére, mert próba-, vagy inségmunkás jelleg nélkül, egyszerre véglegesítve, a polgári iskolai tanárok státuszának X. fizetési osztályába sorolva kezdhettem a pedagógusi pályát.” De a döntés nehéz volt, mert: „amitől irtóztam, az az elméleti tudást adó iskola és a pedagógusi pálya volt mindazóta, hogy művészi hajlamaim kezdtek kibontakozni. És éppen ide kerültem a sors szeszélyéből!”

„Jöttömet nem ünnepelték Sopronban, de már vártak. Munkával, ’önzetlen munkával’ – írja némi öngúnnyal. Az ’önzetlen munka’ (ma társadalmi munkának mondanánk) a Hubertusz vadászlak művészi dekorációja, amelynek megvalósítására ekkor szervezi meg a soproni művésztársadalmat dr. Heimler Károly, a város agilis főjegyzője, a Városszépítő Egyesület elnöke. Mende Gusztáv belekapcsolódik a munkába, tevékenykedik a Képzőművészeti Körben is, melynek csakhamar titkára lesz, és ezzel már nyakig benne van a város művészi és társadalmi életében.

Új bor

Új bor (1956). Olaj. Mühl Nándor (Sopron) tulajdona

Másfél olyan évtized következik most, amikor Mende Gusztáv iskolai munkáján kívül csak a festésnek él. Mintha nehéz élete megenyhült volna. De ez csak látszat. A vidéki élet langyos nyugalma mögött önmagával viaskodik. Hiába épül meg műterme (tégláit első Sopronban kiállított aktképének árából veszi), aztán olaszos reminiszcenciájú villája a város legszebb kilátású helyén (nem véletlen, hogy alig néhány lépésnyire van tőle Heimler Károly kertje, akit szintén a kilátás szépsége csábított ide), hiába a sikerek, elismerések, elégedetlen, kételkedik önmagában. Keresi a bizonyosságot: saját külön festői útját.

Bár irtózik a pedagóguspályától, emberszeretete ott is megtalálja munkájának magasabb eszmei célját, amely nélkül nem tud dolgozni. Aki látta a keze alól kikerült iparosnemzedék rajzait, stílustanulmányait, az tudja, milyen komoly ízlésnevelést végzett az iskolában is.

1934-ben megnősül. Igazi művészfeleséget (Lándori Angéla) kap, legbensőbb problémáinak megértő társát, aki mélyen érti szótlanságát is s jobban hisz benne, mint ő saját magában. Az évek ezután, minden benső kínlódása ellenére, szinte rohannak, hiszen ha letudta napi penzumát az iskolában, festhet és ez mindennél több.

Aztán ismét közbelép a történelem: a hitleri agressziók nyugtalan évei, majd maga a háború, bevonulás, bombázások. A festés csak a napról napra tengődő élet peremén létezik. Lavocsne környékén festett képein nem a táj, hanem a háború nyomasztó közelsége a szomorú. Nagyon keveset tud dolgozni.

A háború után azonban szinte a megszállottak energiájával lát munkához. Hajszolja magát, nem kímél fáradságot, hogy ismét feltámassza a Képzőművészeti Kört, 1946-ban rajztanfolyamokat rendez, előadásokat tart, így reméli, hogy a város művészeti élete ismét feléled. Azt lehetne várni, hogy most, amikor a művészetet népszerűsítő törekvései és a szocialista rendszer kulturális célkitűzései annyira egybevágnak, fáradozásának magukkal sodró eredményei lesznek. Nem így történik. A Kör ötven éves jubiláris kiállítását 1947 őszén még megrendezi, de utána lemond. Feljegyzéseiben erről semmiféle részlet, egyetlen név sem szerepel. Noha nagyon jól ismeri a színfalak mögötti szereplőket, csupán egyetlen mondattal utal reájuk: „Kitűnt, hogy vidékies, nyárspolgári irigység és meg nem értés munkámat szabotálja.” Visszavonul műtermébe, csak a szabadrajz iskolát vezeti tovább, művészetelméleti kérdésekkel foglalkozik, amelyek mélyén kételyei önmaga iránt és kiapadhatatlan szakmai igényessége rejtőzik.

Aztán elkövetkezik az 1959-es év, néhány hét a tokaji művésztelepen, ahol megéri nehéz élete talán legszebb óráit. A csillagok ideje ez, amikor megérzi, rátalál arra, amit egész életén át keresett: önmagára. Ecsete szinte szárnyat kap, oldódnak régi görcsös merevségei, mert – milyen különös – a soproni táj szerelmese egy Bodrog-parti táj színeiben találja meg végre önmagát.

Ezután nincs más semmi életében, csak a festés. Lerázta magáról az iskolai munka nyűgét, nyugdíjban van és fest. Gyönyörű ez az utolsó négy év, megvan végre önmaga bizonyossága.

Gyönyörű és – rövid! Elsuhan, mint egy pillanat és már itt is a nap, amikor Mende Gusztáv utoljára áll stafflija elé, hogy agyában és szemében izzó színeit vászonra tegye. De a tettig már nem jut el. Lepillant még utoljára a soproni völgybe szelíden lefutó dombhajlatokra, napfényben fürdő kertjére, amelynek lábánál ott a szülői ház, meghitten szűk udvarával, a friss kenyér és zsemle illatával, annyi kedves óra házimuzsikájával: fiatalságával.

Aztán lehúnyódik szeme, ecsetje mellett leghívebb szerszáma.

A művész

Mende Gusztáv élete nemcsak azért volt nehéz, mert a sors annyi megpróbáltatást mért reá, hanem azért is, mert sohasem tért ki az elébe táruló nehézségek elől. Művésznek készült, becsületesen, őszintén s így nézett szemközt önmagával is.

Feljegyzéseiben lépten-nyomon bukkannak elő olyan részletek, amelyek kétkedését önmagában és ebből fakadó kíméletlen önkritikáját árulják el:
„Közvetlenül a festésre, rajzolásra okot Nándor bátyám szolgáltatott. Ő a reáliskolában már ’nagyon szép’ motívumokat rajzolt és festett. Otthoni rajzmunkái ébresztették fel bennem az első művészi vállalkozást. Ő évekig jobban festett, mint én és ki tudja, ha tovább gyakorolja, nem vitte volna-e többre, mint én és vajon nem hagytam volna-e abba, ha a reáliskolából nem kerül át a kereskedelmi iskolába, ahol rajztanítás nem volt. Versenytárs nélkül maradva, hamarosan az én munkáim voltak a tökéletesebbek.” Kétkedése ott bujkál ezekben a sorokban is: „Már másodikas, harmadikas polgárista koromban a rajztanítas maga adott impulzust, bár a tanítás tömegtanítás volt (negyvenen zsúfolódtunk egy osztályba), de társaimtól, akik gyakran ügyesebbek voltak, mint én, sokat tanultam.” Egy másik helyen: „A képezdében csak a felsőbb osztályokban sikerült Bielitz Margit és Kássa Gábor tanárok figyelmét felkeltenem nem annyira jó, mint inkább odaadó munkám révén.”

Öreg ivó poncichter

Öreg ivó poncichter (1955). A soproni poncichter-szobában

Az 1917. évi, bevonulás előtti vakációban két hónapot tölt barátjával, Sterbenz Károllyal az Erdburger nevű szőlőjük fakunyhójában, ahol „reggeltől estig szívük vágyának, a festészetnek élhettek.” De önkritikája itt is működik: „Az ebből az időből származó munkák művészi vonást keveset, inkább nagy odaadást és fejlődő készséget árulnak el.” Talán éppen ez a megfigyelt fejlődő készség lobbantja fel az eddig kimondani sem mert vágyát, hogy életét a festésnek szentelhesse: „A művészi továbbképzés vágya ekkor lépett fel bennem először, de annak lehetősége nem látszott még. Szüleim öt gyermeket iskoláztak és vagyonilag gyengén álltak.”

Mégis sikerült. Katonaság, háború és sikertelen bécsi próbálkozás után a budapesti Iparművészeti Iskolában köt ki. „Az első három évfolyam alatt még mindig nem jelentkeztek feltűnően a tehetség jelei” – írja önmagával elégedetlenül az itt töltött kezdeti időkről. Sándor Béla díszítőfestő a mestere, s ha nyíltan nem is mondja ki, véleménye róla az: nem mester, csak mesterember. Ő pedig művész akar lenni és elkívánkozik tőle. Újváry Ignáchoz kerül, akinél végre szíve szerint: festhet. Itt készül „Öreg néni” című képe, amelynek reprodukcióját majd a nonsai világkiállításról szóló ismertetésben látja viszont. Újváry után a Székely Bertalan tanítvány Stein János a mestere, sok újat nem kaphat tőle, megismerteti a komponálás meg nem tanulható művészetének alapjaival. Bár érez haladást, megint csak elégedetlen, mert lassú a fejlődése. „Művészet terén elmélet és célkitűzés tekintetében messze előbbre voltam, mint amennyit megoldani tudtam” – írja az Iparművészeti Iskolában töltött idejéről. „Ilyenkor nagy nyugtalanság vett erőt rajtam. Sokszor voltak kételyeim aziránt, hogy egyáltalán elérhetem-e, vagy csak megközelíthetem-e a célt, amelyet festészet terén magam elé tűztem. Alig vártam a kisebb-nagyobb iskolai szüneteket, amikor hazatérve, gátlás nélkül belevethettem elmélyítette képességeimben való bizalmatlanságomat. Keserűségemben még feszültebb munkába fogtam, magamat a teljesen önálló munkába. Ez, sajnos, még jobban míg teljesen meg nem állt minden reménytkeltő folyamat. Stagnáció, pangás, tehetetlenség szokott ez következni, amikor már csak kötelességérzetből folytattam a munkát és viseltem a pályával vállalt terhet.” Ezeket a művészi útjának kezdetéről szóló megállapításokat húsz évvel később írja. A mondatok mögül után minduntalan kiérződő kétkedések és kínlódások mutatják, hogy azok az eltelt húsz év alatt sem halványodtak el. Nem is halványodhattak el, mert a húsz év – ki tudja hányszor – megismételte őket.

Azt reméli, hogy a Képzőművészeti Főiskolán majd megszabadul kételyeitől. Az egy évvel azelőtti sikertelen kísérlete után felvételi vizsga nélkül Csók is, Bosznay is felveszi szakára. Bosznay Istvánt választja, bár már néhány hónap után tudja, hogy hibásan választott, kitart a szakon. „Lelkiismeretesen korrigált” – írja Bosznayról –, dicsérettel nem fukarkodott. Családias kapcsolatot tudott tanulói és közte teremteni. De a művészet lényegéről vajmi keveset tudtam meg. Józan naturalizmust tanított. Ő maga tájképfestő volt, figurális képpel sohasem szerepelt. A mester nekem egyszóval nem sokat adhatott, nem is igen vártam mit, csak dolgozni akartam.” Lyka Károly művészettörténeti előadásai jelentenek számára valamit, meg a múzeumok és könyvtárak állandó látogatása. „A Szépművészeti Múzeum számomra templom volt, ahol vasárnaponként a múzsák társaságában istentiszteleten jelentem meg. A nagyok művei előtt órákat töltöttem el.” Giotto, Rembrandt, Goya, El Greco s az akkori (1923–24) „maiak” közül főképpen Csók és Vaszary mutattak neki távlatot.

Az a megtiszteltetés éri, hogy Bory Jenő, a szobrász-szak vezetője, akinek óráin igen jól halad, rábeszéli, lépjen át hozzá, ő ellátja munkával, megélhetése biztosítva lesz. Nem enged a csábításnak, noha Bory igen dicséri reliefjeit: „Nem tehettem, hat évi festészeti tanulmány után!” Így dönt akkor, amikor szállásért instruál, hazulról kapott csomagokból és ingyenkonyhai étkezésekből tengődik.

Önarckép

Önarckép (1949). Olaj. A soproni Liszt Ferenc Múzeumban

Ennek a csábításnak nem enged, de alig egy évvel azután, amikor Sopron állással kínálja – elfogadja. Miért tette? Miért mondott le életcéljáról, a festésről? Majd két évtizeddel később így ír életének e súlyos döntéséről: „Nem bántam meg, bár nem tudom, mi lett volna belőlem, ha kitépem magamat az elpolgáriasodás és elvidékiesedés veszélyét magában rejtő pályától, de képességeimet, azok határait nagyon jól éreztem mindig, ma is. Határozott életcél kialakítása után elég hamar beleéltem magamat hivatalomba, amely alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Sopron művészi levegőjében kibontakozzak az iskola művészetéből.” Ismét önmagában való kételkedése befolyásolta, vagy reális életszemlélete döntött így? Talán mindkettő együtt.

Hazajön és életéről, amely most az iskola és műterme között folyik, csak képei vallanak. Első szereplései a Képzőművészeti Kör tárlatain még az akadémizmus jegyeit árulják el, mint a „Hóhér feje” és „Fekvő akt” című képei. De már a harmincas évek elején „kezd kibontakozni az iskola művészetéből”, megjelennek a napfényt és atmoszférát lehelő akvarelljei a tárlatokon. A sajátos technikával és rajzos folthangsúllyal készült képeket csakhamar megkedvelik és a soproni lakások falain a már elismert helyi festők képei mellett megjelennek a Mende-alkotások is. Jellegzetesen mutatják ekkori festői irányát Bécsi úti házának (14., ma 18. sz.) teraszáról festett képei, mind az impresszionizmus leheletfinom alkotásai. És minden képén ott biztos rajztudásának bizonyíték, a hibátlan térmeglátás és képalakítás.

E korszakának egyik legkiemelkedőbb alkotása a „Húgom hegedűvel” című képe. (Kismartonban díjat kapott, jelenleg a soproni Liszt Ferenc Múzeum tulajdona.) Mély tónusaival s a gallér fehérségével fokozza az ellentétet, az arc finom megmunkálása, a könnyedén meghajtott fej és az egész alapkompozíciója húgának gyengéd, nőies lelkületét sugározza. Ugyancsak ebből az időből származik a gyermekkori játszópajtás, kedves jóbarát, titkos ideál és állandó modell, Ulman Gréti portréja, amelynek hasonlóak az erényei.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy alkotó munkája ebben a korszakban zavartalan. Elégedetlen önmagával, érzi, hogy sikereiben nagy része van a rutinnak és az elmaradott közízlésnek, az évek óta szükségesnek tartott „egyivásúak csoportosodásától” remél segítséget és iránymutatást, mert „a kiállítások kvalitásaik ellenére unalmasak és semmitmondóak, hiányzik belőlük minden frisseség és érdekesség” – írja 1935. évi feljegyzéseiben. A kereső nyugtalanság megmutatkozik képein is: három-négyszer is megfesti ugyanazt a témát, és néha egy képen belül is többféle technikát alkalmaz. Amit már tud, az nem elégíti ki, nem akar betokosodni (erre éppen elég sok soproni pályatársa példáját látja maga előtt), keresi az újat témában, festésmódban.

1936-ban olaszországi utat tesz, csak tíz nap, társutazás, Velence, Firenze, Nápoly, Capri, Róma, mindenütt csak pillanatok, amikor hónapok sem volnának elegendők. De a benyomások így is maradandók. Egyszerűen nem tudja feledni Assisit és főleg az olasz freskókat, hiszen már 1928-ban így rajong róluk: „A freskó a festészet csúcspontja, vele a legmonumentálisabb hatás érhető el, intenzivitása mellett legáltalánosabban érthető kifejezésmód.” Az olasz középkor és reneszánsz idehaza is tovább él benne. Már főiskolás korában szerette a temperát, és most ennek alapján erősen leegyszerűsített, rendkívül finom rajzú és színskálájú munkákat hoz létre, mint az „Üdvözlégy, Máriá”-t s az „Assisi szent Ferenc a madarakkal” címűt, háttérben Assisi városával. Ide sorakozik a Bécsi-dombon működött Roll-féle körhintáról készült „Soproni körhinta” számtalan vázlata és változata és két „Ringlispiel” című képe, amelyek szintén tempera-technikával, mozgalmas, színes kavargást ragadnak meg. Színhely a római amfiteátrum, háttérben a város látképével.

Csatkai Endre úgy vélte, hogy ezeken a képein szembetűnő az Aba-Novák hatás. Ez a feltételezés nem helytálló, olaszországi útja után festett képein nem Aba-Novák, hanem az olasz reneszánsz és főleg aszkétikus életfelfogásának hatásai érződnek. Szent Ferenc arcában és alakjában nem nehéz felismerni a fiatal Mendét, aki főiskolás korában megismerkedik a mazdaznani perzsa-hindu életfilozófiával, és akire igen nagy hatással van egyik tanára, Simay Imre. Mellette a „növendék éppen úgy, mint a modell ájulásig fáradt s a szó szoros értelmében ’rogyásig’ dolgozott, mert amíg jelen volt, több szünetet nem engedett, minthogy felálljunk a bakról, hogy messziről nézzük a rajzot. Tanításainak legérdekesebb része az akarat, a művészjellem kialakulása köré csoportosultak. Évek múltán döbbentem csak rá egy és más dologra, amit kaotikus előadásából akkor nem értettem meg.” Az évek múltán való rádöbbenésnek talán éppen az assisi képek születése volt az eredménye.

1941-ben festi meg egyik legszebb portréját „Feleségem, fekete fátyolban” címmel. Ez a kép tudásának jegyeit és az impresszionizmus minden lehetőségét magában foglalja. Lélekábrázolása erőteljes, formamegoldása a klasszikus háromszög. Középpontban a fej és a kezek gyöngéden egymásba fonódva. Ismét feltűnő nagy rajztudása és a lágy, puha mintázása. A kékek, szürkék, a fekete és a test rózsaszíne nagyszerű színharmóniában olvad össze.

A második világháborúban, súlyos lelki gyötrelmei ellenére, még katona korában is fest. A Kárpátok, a ruszin táj csodás fényhatásai, a parasztok, aztán a katonaélet képei, diófapác technikával a témái.

A háború után ismét húgát festi. Két képet is készít róla, a „Székely ruhában” és a „Panaszkodók” címűeket. Ebben az időben robban ki belőle – talán éppen a szocialista realizmus hatására – régóta ápolt vágya: megfesteni környezetét, amelyben felnőtt, Sopron poncichtereit, a szőlőművelés egyes fázisait, a metszést, permetezést, szüretet és préselést. „Új bor” című képe ebből a témakörből való. A szőlősgazda az ablak világossága felé tartja poharában az új bort. A beszűrődő fény a szürke árnyalatok gazdag változatosságát villantja meg. Időben és témakörben hasonló hozzá az „Öreg ivó poncichter” című képe. E korszakából ezek legjobb munkái, bár őt magát korántsem elégítik ki.

Elégedetlen, noha vannak sikerei. Az „Assisi szent Ferenc a madarakkal” című képét 1938-ban a Nemzeti Szalon állítja ki, majd a következő évben elnyeri vele Szombathelyen a Szent Márton Céh plakettjét, és ugyancsak e képe alapján veszik fel az Országos Képzőművészeti Egyesület tagjának, amely a mai Képzőművészeti Alap valamiféle elődje, Sopronból rajta kívül csak Horváth József a tagja. A Műcsarnok tárlatain majdnem mindig szerepel akvarellje, sikerrel állít ki Kaposvárott, Szombathelyen, Győrött és Kismartonban, ahol a „nagy” Ambrosi elől nyeri el az első díjat. Magánosok, közületek veszik képeit. 1959 nyarán meghívást kap a budapesti Ernst Múzeumba, kiállításra. Ez már hivatalos és országos elismerés és a kritika is nagyon szép: „Mende vízfestményei felülemelkednek a megszokott grafikai teljesítményen, önálló, egyéni, zárt műfajt képviselnek. Tárgyválasztásban, felfogásban és megjelenítési formában a Nyugat-Dunántúlra jellemző tájművészetet valósítják meg, az egyéni előadási stílus pedig a vízfestés magas színtű és haladó szellemű művelőjére vall.”

Az elismerő kritika elégtétel sok, kicsinyes helyi bántásért, de addigi munkásságára vonatkozik. Ő pedig ezen már túl van. Már nem elég neki a csupán felületi ábrázolás és atmoszférikus hatás. Az örök elégedetlen, a nyughatatlan kereső, a meggyőzhetetlen kétkedő, aki az olasz reneszánsz, a plein air, az impresszionizmus, a szocialista realizmus hatásai között próbálta megtalálni saját útját, még ugyanebben az évben a tokaji művésztelepen eltöltött néhány hét alatt végre rátalál saját formanyelvére: a konstruktív képfelépítés mellett a színproblémák és mélyebb lelki élmény ábrázolására. Mintha megnyílna lelke, zárkózott egyéniségének minden rejtett dinamikáját rávetíti képeire színeivel. Megszületnek legszebb, legkorszerűbb alkotásai. Nem tarka, hanem színes, ha nem megy másképpen, spachtlival rakja fel dúsan a festéket. Egyik-másik színdús bulgáriai vázlata Kandinszkyra emlékeztet. Tobzódik a színekben. Képei konstruktívan felépítettek és mégis színben oldottak.

Sopron közönsége azonban értetlenül áll képei előtt. Nem tetszenek úgy, mint impresszionista korának alkotásai. Ez azonban nem gátolja, „ne felejtsük el, hogy a közönség mindig lassabban fejlődik” – vigasztalja önmagát, és lendületesen dolgozik tovább. Ekkor készül „Szüret” című munkája, a Mélyútból feljövő, fején szőlővel telt vödröt vivő asszony, háttérben a táj domborulatai ragyogóan sárga és veres szőlőtövekkel, az asszony lilásszürke színekben pompázó kötött mellénykében. Technikája olyan egyszerű, mint temperaképein, de teljes festőiségében és konstruktív képalkotásában.

Most már látja saját útját és mindjobban elfordul a természet önként kínálta, de olykor közömbös színeitől. Megteremti a maga ragyogó színvilágát. Három, Balatonfüreden készült képe már ezt az új színvilágot és új, friss meglátásokat tükrözi. Ezek az erényei a „Tómalmi lapályban feltörő vihar” című képének is. Az „Elhagyott agyagbánya” valósággal kozmikus sugárzású kép, a Nap ellen ágaskodó domborulatok és a magányos csille, izzó fehér és sárga, ultramarinkék és drappban fürdő dombok, feloldott fény. Aztán a „Trnovoi napsütésben” című képe, ahol cinóberben égnek a háztetők és a háttérben liláskéken sötétlik a sziklák kontrasztja. Itthon megfesti a Várkerület egy részét a Mária szobortól az Oroszlán gyógyszertár felé, „Novemberi est” címmel. Az úttest zöldeskék színei, a háztetők sötétvörösei a nonfiguratívek gazdag színskáláját idézik, de erőteljesen festik érzéseit is.

Ebben a színvilágban jön létre még néhány Mély úti részlet, szemben a Nappal és kora hajnalban (a Liszt Ferenc Múzeum és a Nemzeti Galéria tulajdonában). Aztán a lilákkal és párizsi kékkel festett női aktja.

Az örök kételkedő, kísérletező, önmagával vívódó Mende Gusztáv művésszé tisztult. Levetkezett impresszionista látásmódjából csak érzékenysége maradt meg a nüanszok megérzéséhez. Festészete teljesen oldott, a formákat egészen lazán kezeli, hihetetlenül felfokozza színeit és meghökkentő kontrasztokat alkalmaz. Modern és jövőbe mutató az, amit most fest és aminek váratlan halála vet véget.

A soproni

Valósággal önvallomás az a néhány mondat, amelyet az „Erdő-berek a soproni festészetben” című múzeumi különkiállítás megnyitóján elmondott: „Valahányszor a soproni léleknek valamilyen alakulásával találkozunk, jóleső érzés fog el bennünket. Érzés, amely egyúttal értékelése is a műnek.” Aztán: „Szív és szeretet kell ahhoz, hogy a tájék visszaadásában szív és szeretet tükröződjék.”

Mende Gusztáv soproni volt, szívvel-lélekkel, lokálpatrióta, a fogalom legnemesebb érelmében. Az volt akkor is, azokban az években, amikor a „lokálpatrióta” megbélyegzés volt és félreállítást jelentett. Számára ez belső magatartás volt, nemcsak önként vállalt munka, hanem önként vállalt gond, aggódás, készenlét és kötelességtudat városa iránt.

Írásai között találtam ezt az 1926-ból származó feljegyzést: „Heimler Károly főjegyzővel ismeretségbe kerülve, sokat beszélgettünk a soproni művésztelepről.” Majdnem harmincnégy év telt el, amíg 1960. február 12-én Sopron város tanácsának végrehajtó bizottsága elfogadta a „Művésztelep javaslat”-át, hogy „létesítsünk Sopronban olyan művészeti közösséget, amely az itt honos hagyományokat tovább fejleszti, a történelmi és festői légkört, szocialista jelenünket a kies vidék embereinek ábrázolásán keresztül tükrözi és a jövőre is utal ...” Csak azok, akik igazán szeretik városukat, tudnak ilyen szívósan és kitartóan dolgozni érdekében.

Ugyanilyen ernyedetlen kitartással munkálkodott a város művészi közízlésének nevelésén. A harmincas évek folyamán sorozatosan tart előadásokat (feleségével együtt), amelyekben arra a kérdésre próbál választ adni: „miért szép?” A Képzőművészeti Kör életében nemcsak azért vesz részt, mert festő, hanem azért is, mert érzi, hogy a Kör egészséges társadalmi alakulat, tagjai között egyformán megtalálható a hivatásos festő, műkedvelő laikus, művészetbarát. A köri ülések, összejövetelek közelebb hozzák egymáshoz ezeket az embereket s ennek a művészet látja hasznát. Körülbelül ugyanaz történik itt, mint a Városszépítő Egyesületben, ahol Heimler Károly az egyesületi összejöveteleken, fehér asztal melletti baráti beszélgetéseken agitálja meg a tehetősebb iparosokat, kereskedőket városszépítő és építő céljaira, s bőkezűbbjét még a választmányba is beválasztatja. A Képzőművészeti Kör tagsága élő reklámja és propagandája volt a köri rendezvényeknek, főleg tárlatoknak. Sokat tett a Kör alakrajzkurzusa a művészi ízlés nevelé nagyon látogatottak voltak, a kaszinói (ma Liszt Ferenc Művelődési Központ) második emeleti műtermeséért s ennek – természetesen fizetés nélkül – Mende volt a mozgatója. Ezek az alakrajzórák sokszor kicsinynek bizonyult a két sorban, félkaréjban felállított rajzbakok számára. Ide mindenki eljárhatott, aki hajlamot érzett a rajzolásra. A hivatásosak Mende Gusztávval élükön, ingyen és őszinte segítőkészséggel álltak a legügyetlenebb kezdő mellé is. Az órákra sokszor látogattak be olyan egyesületi tagok is, akik maguk nem rajzoltak, csupán érdeklődtek. Kedélyes légkör alakult ki ilyenkor, amely sokban hozzájárult a Kör lüktető életének fenntartásához.

Ez egyszersmind magyarázata annak is, hogy a felszabadulás után Mende Gusztáv miért fordít annyi energiát a Kör feltámasztására. A Kör ellen nincs politikai szempontból kifogás, mégis igen nehezen akar életre kelni, hiába agitál, cikkez az újságokban. Kiállításra csak 1946 őszén tudja összetoborozni a festőket, százhúsz képet állítanak ki a Kaszinó (akkor Szakszervezeti Székház) három termében. A tárlat szépen látogatott, Mende sorozatos tárlatvezetéseket rendez és egy újfajta rendezvényt, a kritikaversenyt. Utóbbin főképpen a fiatalság vesz részt, a legtalálóbb kritikai megállapítások díjat kapnak. Saját akvarelljeit és linómetszeteit osztja ki díjként. Munkájáért csupán ő nem kap semmit, legfeljebb gáncsoskodást.

A köri rajztanfolyamokat azonban állandó helyiség híján nem tudja feltámasztani, amikor azonban a Városháza egyik alagsori helyiségében a városi népművelésnek sikerül rajztanfolyamot indítania, első szóra, fizetés nélkül vállalja annak vezetését és vezeti lelkiismeretesen hónapokon keresztül.

A következő évben még megrendezi a Kör ötven éves jubileumi kiállítását. Segítséget azonban jóformán sehonnan sem kap. „A paravánok felkutatásától, összehordásától, plakátragasztástól és minden rendezői munkától kezdve a megnyitásig, reprezentálásig és a díszközgyűlés levezetéséig minden reám maradt. A helyzet végre felébresztette önérzetemet és elhatároztam, hogy a Kör vezetését (elnöke volt) nem vállalom.” Lemond és lemondása után rövidesen a Kör is megszűnik. Akik gáncsolták, kritizálták és áskálódtak ellene, azoknak eszükbe sem jutott, hogy helyére lépve, folytassák munkáját. Máig sem sikerült a Kört feltámasztani.

Szomorúan elgondolkodtató, hogy Mende Gusztáv önzetlen munkássága szülővárosa érdekében hogyan szenved egymás után hajótörést. Heimler Károly kérésére elvállalja a Hubertusz vadászlak falainak dekorálását társadalmi munkában. Meg is festi a poncichter életből vett triptichont, a „Babtermelés”-t, (a jobb oldali kép a babhordást, a bal oldali a szelelést a Két mór-ház kapujában, a középső pedig a babcséplést ábrázolja). A vadászlak és vele a hármaskép 1945-ben megsemmisül. Évek munkáját és energiáját fordítja a Képzőművészeti Kör életben tartására, a kicsinyes irigység és áskálódás lemondatja, s a Kör megszűnik. Halála előtt még egyszer próbál valamit tenni városa érdekében. Úgy rendelkezik, hogy festői termésének javarészét, mintegy negyven képét városa kapja meg azzal, hogy az alapja legyen egy létesítendő soproni galériának. Ezzel is kudarcot vall. Noha más városokban, ahol sokkal kevesebb művészi lehetőség van reá, sorra létesülnek a helyi képtárak, Mende Gusztáv képei hét évvel halála után sincsenek az őket megillető helyen, a Soproni Galéria falán.

Elszomorító az is, hogy ő, aki olyan önzetlenül dolgozott egész életében városáért, még halála után sem kapott érte a legcsekélyebb elismerést sem. Életében azzal vádolták, hogy „lokálpatrióta” és „apolitikus”, és tették ezt olyanok, akiknek önmaguk érvényesülése volt egyetlen politikájuk. Kétségbevonták tudását azok, akik maguk művészi téren még nyomába sem érhettek. Ő maga a sérelmekre, bántásokra sohasem felelt. Soproni volt és apja fia: „Apám szótlansága belém is átplántálódott. Gondolataim közlését nem tartom szükségesnek ...” Még halotti maszkjának ajkai is szigorúan össze vannak zárva.

A Mende Gusztávról felvázolt képet talán legméltóbban a művészetről szóló néhány feljegyzése egészíti ki:

„Ha a művész következetesen, elszigetelten formai megoldásokra törekszik, eljut az absztrakt ábrázolásig. Ha következetes a tartalom elszigetelt kutatásában, eljut a naturalizmusig. Sem a l’art pour l’art, sem a tiszta realizmus’ új művészetet nem alakíthat ki. A kettő csak szintézisbe hozva eredményezhet újat.”

Szomorú, hogy a művészek között olyan nagy az ellentét a korszerű és avult fogalmáról. A magam részéről kétségbevonom valaki művészi voltát, ha nem az ígéretest, az újat részesíti előnyben a régi, a bevált ismétlésével szemben, aki a kísérletezést és a mutatkozó újszerűségeket nem örömmel fogadja.”

E soroknak az ad nyomatékot, hogy egy becsületes, fáradhatatlanul munkában töltött művészélet bizonyítja igazságukat.

A bejegyzés létrehozása: 2014. augusztus 24.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.