Soproni Szemle 1993. XLVII. évfolyam 3. szám / Sopron kulturális élete
A magyar kőrestaurálás megteremtőjének, Szakál Ernőnek nyolcvanadik születésnapját tisztelői kisebb kiállítással ünneplik (Szakál Ernő szobrászművész művészeti, restaurátor- és fotókiállítása 1993. júl. 14–28. Várkerület Galéria Sopron, Várkerület 19). A kiállítás bemutatja a művész életútját; rajzait, amelyeket kőfaragóinas korában készített (1927–1933), rajztanulmányokat, plasztikákat az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolán töltött évekből (1933–1939), szobrokat, amelyeket a római magyar akadémia (Accademia d’Ungheria) ösztöndíjasaként készített 1930–1940-ben, s fotókat a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán készített művekről (1940–1942).

A soproni festőmester fia, aki az Ógabona tér 18. sz ház udvarán töltötte gyermekéveit, majd harminc éves volt, amikor tanulmányait befejezte. Képességeit fölismerték, ösztöneit díjazták, boldog ifjúság volt ez: nem nehézség nélkül való, de a nehézségek is tisztesek voltak, szorgalommal, kitartással, a tehetség optimizmusával legyőzhetők. A rajzok és plasztikák csak egy részét mutathatják meg annak, ahogyan a világ és a művészet kitárult előtte, az ifjúság e csodáját azonban nem kell leírnunk: kiválóan megörökítették már nemegyszer.

A felkészült ifjú szülővárosába tért vissza, hogy ott egzisztenciát teremtsen családjának, és felépítse a maga pályáját. Hogy elfogadják, annak már megteremtette az alapját: a Liszt-emléktábla pályázatát még főiskolásként nyerte el, s az már hírt adott tehetségéről. A hivatalos város, amelyet Thurner Mihály és Heimler Károly vezettek, nem is késett feladatokat adni az ifjú szobrásznak: a nagyméretű Lackner Kristóf-emléktáblával a táguló belváros máig döntő sarokpontját emelhette jelentőssé, a Sas téri kúttal pedig a városszépítő szándékoknak adott olyan megfogalmazást, amely azok történeti tartalmát-reminiszcenciáját kevés formával, tartózkodóan, modern módon és elegánsan fejezte ki. A város műtermet is épített az Árpád utcában: a kétszintes műterem emelete Horváth József részére, földszintje és magas szobrászműhelye Szakál Ernő számára készült. A jól induló pályát a történelem törte derékba: a háború, s az azt követő évek megszüntették a szobrász-megbízások anyagi alapját, a rendszer megváltozása pedig reménytelenné tette, hogy a római ösztöndíjas másutt kereshessen nagyobb megbízásokat.

A kenyérkereset volt hát célja, amikor kőfaragóként vette ki részét az újjáépítésből, olyan feladatokat talált azonban, amelyek minden készségét megmozgatták. A háború végét követő évek bizonyára hamarosan megtalálják majd történészüket, de ki tudja, lesz-e, aki azoknak az éveknek a hangulatát is fel tudja idézni? Lesz-e, aki meg tudja ítélni a városi mérnöki hivatal pesszimizmusát, amint – országos rendeletnek engedelmeskedve – lebontatta azokat a romos házakat, amelyeknek helyreállítását reménytelennek minősítették, s lesz-e aki megemlékezik például Füredi Oszkár optimizmusáról, aki a Várkerületen a bombakárok nyomán feltűnő városfalak láttán szebb és történetibb várost képzelt el?

Szakál Ernő előbb az Orsolya téri templomot állította helyre Rosenstingl Antallal, majd hamarosan elnyerte a Szent György templom stukkói helyreállításának feladatát. Itt egyszerre voltak súlyos szerkezeti problémák, s történeti-szakmaiak (a stukkókészítést sohasem tanulta, könyvek és kísérletek segítségével tanulja meg, kiválóan, s amely a modem magyar műemlékvédelemben sokak számára az alkotó dilemmává vált: az előkerült régi és a felszínen látható új együttes megmutatásának szükségességével. A művészet mint látvány érzéki és egységes mivoltának és a történelem töredékes és tudatosan fölfogható jellegének összeütközése ez, amelyet Szakál Ernő találékonyan és ízléssel oldott meg, már az első munkáján is. Szakál elbontotta a barokk pilasztereket, rekonstruálta a gótikus kápolna sok megoldásában egyedülálló tartórendszerét, s a felszabaduló sávra új, barokkos stukkót tervezett, amelybe a maga stációsorozatát foglalta bele. Az új stukkók visszaállították a vizuális egységet, a Szent György-templom barokk korszakának jellegzetes felületi gazdagságát úgy, hogy a figyelmes szemlélő számára ugyanakkor lehetővé tették az eredeti és az új részek megkülönböztetését, épp a modern stációsorozat révén.
Az első soproni helyreállításokon megjelent a magyar műemlékvédelem sok kiválósága: Lux Kálmán, Gerő László, Dercsényi Dezső, akik a szakma évtizedes hagyományait közvetítették Szakál számára, s akik hamar felismerték egyedülálló képességeit. Az együtt készített munkák: a Káptalanterem kiszabadítása és részbeni rekonstrukciója, a bánfalvi Mária Magdolna-templom feltárása és helyreállítása a műemlékekkel kapcsolatos kérdéskörök mindegyikébe bevezették az új munkatársat, s egyben alkalmat adtak számára, a maga képességeit bemutassa. A későbbi nagy munkák fényében szerény kezdet a Káptalanterem hogy három ablakának csekély, de elegendő töredékekből való visszaszerkesztése és rekonstrukciója, de az értő számára nem csekély teljesítmény: a középső kápolna ablaka igen ritka, semmilyen mintakönyvből meg nem ismerhető, szokatlanul összetett szerkesztésen alapuló mérműformációt mutat, amelynek egyedi stílusfokozatához majd harminc évvel később nyújtottak analógiát az Ózsinagóga keleti rózsaablakának töredékei.
Luxszal és Dercsényivel való együttműködése kapcsán ismerkedett meg Szakál a műemlékvédelem másik oldalával is, azzal a problémával, hogyan kell a műemléki érdekeket az épülettulajdonosokkal és a hatóságokkal együtt, vagy épp azok ellenében megvédeni. Amikor a romokból kimentették a kőtöredékeket: az Orsolya téri Mária-kútét, vagy az orsolyita templom előcsarnokának maradványait, bizonyára nem ütköztek ellenállásba, akkor viszont igen, amikor a Káptalanház beomlása után a két emelet magasságban támasz nélkül álló homlokzati fal megtartását, ideiglenes rögzítését és lefedését kívánták elérni. Történelem ma már, hogy az „ideiglenes állapot” több mint húsz évig tartott, hogy a Káptalanháznak 1969-ig nem akadt olyan gazdája, aki a falak közé biztos szerkezeteket építeni képes lett volna.

Ezekben az években alakult ki Szakál Ernő új, kettős kapcsolatrendszere: a jobbára Budapesten élő, műemlékügyekkel foglalkozó szakemberekkel való jó kapcsolata, akik az egyenrangú partnert becsülték benne, s a helybéli, amely korántsem volt felhőtlen, mert a mindenkit állásfoglalásra kényszerítő ideológiák éveiben az emberség és a szakmai tisztesség próbáját kevesen állták meg.
A tisztes nehézségeket emlegettem Szakál Ernő ifjúsága leírásakor. 1948 környékén aztán megjelentek a tisztességtelen nehézségek is. A városi hatóságok számára Szakál függetlenségét feladni nem kívánó maszek volt, akit adójának minden objektivitást nélkülöző módon való felemelésével kívántak lehetetlenné tenni. 1948-ban egyébként letette a kőfaragómester-vizsgát Győrben, az Állami Építészeti Hivatal által felállított vizsgabizottság előtt. Majd egy hétig tartó igen alapos vizsga volt ez, mert sikeres letétele igen kiterjedt jogosítványokat adott: a mestervizsgával rendelkező kőfaragó akár folyót átívelő kőhíd tervezését és kivitelezését is elvállalhatta önállóan, mérnök és statikus igénybevétele nélkül. Szakmatörténeti emlék, hogy Szakálnak az egy hétig tartó vizsgán négy megadott pillérre későgótikus hálóboltozatot kellett szerkesztenie, el kellett készítenie a boltozat összefoglaló tervrajzát és a részletek kivitelezéséhez elegendő léptékű részletrajzát egyaránt, s költségvetést is, azaz teljes kiviteli tervet. A céhes évszázadokba visszanyúló örökség, hogy a vizsgatételek között ilyen, reális feladatként már régóta elképzelhetetlen tételek szerepeltek, de az is, hogy a kőfaragóképzés ilyen feladatok megoldásához nyújtott elegendő alapot.

Befejeződtek tehát a soproni szobrászévek, (1942–1950) s elkezdődtek a műemlékesek (1947–1973). A kiállítás a nagy rekonstrukciókon kívül alig több, mint féltucatnyi kisebből mutat be részleteket (Nagyvázsony, pálos romok; Vác, Szentháromság szobor; Szombathely, Iseum; Gorsium, Nympheum; Aquincum, delfines kút és oszlopfő; Sopronbánfalva, Pálos templom szentélye; Sopron, Két mór-ház homlokzata; Sopron Fabricius-ház ablakai, amelyek fölvillantják az egész országra kiterjedő működés körvonalait). Szakál 1950-től kezdve a legkülönbözőbb helyeken kap megbízást műemléki helyreállítások kőrészeinek megtervezésére, vagy akár teljes kivitelezésük levezetésére. Ezekben az években, a Műemlékek Országos Bizottságának megszüntetése után és az Országos Műemléki Felügyelőség felállítása (1957) között a szervezet állandó átalakulásban volt, különféle módokon egzisztált. Állandó munkatársaik száma igen kevés volt, s a helyreállítások vezetésére különösen kevés jutott. Így esett, hogy Szakál egyes jól szervezett helyeken a maga szakterületével foglalkozhatott, másutt, pl. az ómassai kohó helyreállításánál, maga szervezte meg a munkát, szedte össze a munkásokat és a szükséges anyagokat, azaz építésvezetőként működött, annak minden felelősségével, nyűgével és örömével. Egzisztenciálisan nehezek, szellemi értelemben pezsgőek voltak ezek az évek: a műemlékes munkák gyűjtőhelyei voltak a máshonnan kiszorult tehetséges embereknek, akik a csalafinta módon szerzett szabadságukat jól használták ki. Más munkái mellett Szakál Ernő hozta létre az első soproni műemléki művezetőséget, s tevékeny része volt az ország első műemléki albizottságának létrehozásában. A határsáv miatt bénult városban, amelyet a polgársággal szembeni bizalmatlanság is sújtott, a műemléki ügyek voltak azok, amelyeknek civil-szakértői ellenőrzését megteremtették.
Azok a nagy művek, amelyek a kiállítás gerincét alkotják, s amelyek közül talán a visegrádi kutak a legismertebbek, már alapgondolatukban is önálló művei Szakál Ernőnek: ilyen összetett rekonstrukciókat nem ismert a szakma története. Visegrádra, a királyi palota ásatásaihoz – amelyet mellesleg az a Héjj Miklós vezetett, akinek első munkája a bánfalvi templom ásatása volt – a sok kőtöredék rendezése végett hívták csupán, szerencsés véletlen, hogy azokban a napokban is ott volt, amikor a díszudvarban a gótikus díszkút alsó kősorai előkerültek. Jelentőségüket és a rajtuk lévő szerkesztési rajzok fontosságát felismerve kezdett résztvenni a régészeti feltárásban is, majd kiterjesztette az érdeklődését azokra a falakra, amelyeket a gótikus kútház bontásakor, azaz Mátyás korában emeltek, s ezekben tárták fel aztán a később oly monumentális alkotásnak bizonyult kút rengeteg töredékét. Szakál anyagismerete újdonság volt a régészeti-műemléki kutatások történetében: a fontos és formás kőtöredékekkel azonos anyagú teljesen jelentéktelen töredékeket is felismerte és begyűjtötte, amelyek később a jeles részletek összetartozására nyújtottak vitathatatlan bizonyítékokat. Legalább ilyen fontosnak bizonyult feljegyzéseinek rendszeressége és méréseinek rendkívüli pontossága, amelyekben egyébként rajzkészségének és formafelismerő képességének is komoly szerep jutott. Az út aztán a fölgyűjtött anyagtól az elkészült rekonstrukciókig igen hosszú volt, s a középkori kőfaragó mesterség tervezési módszereinek újrafelfedezésén át vezetett. Új szakma született itt, amely a kőfaragó szakmai ismereteire, a tudós rendszerezési képességére és a művészi érzékelésre alapozódott. Nem előzmények nélkül persze – aki azonban azt a módot, ahogyan a középkori szerkesztési módszerekről tudhatókat tudósok, vagy történeti érdeklődésű építészek fölhasználták a középkori építészet és kőfaragás megértése végett, összeveti Szakál eredményeivel, láthatja az elmélet és az érzékletes gyakorlat közötti különbséget.
A visegrádi kutak rekonstrukciójának és helyreállításának történetét nem szükséges ismertetni: megtette ezt Szakál Ernő maga, kiváló szakcikkekben. Az viszont ennek az életrajzrendű ismertetésnek a keretébe tartozik, hogy a szakmailag alaposan megvizsgált rekonstrukciók kivitelezése kedvéért jött létre aztán a szakszerű kőrestaurálásnak évtizedekig egyetlen hazai műhelye, a soproni. Egyedülálló alkotás volt maga is, amely csak a történelem akkori szorításában jöhetett létre: soha a szakma történetének során nem dolgozott egy műhelyben több vizsgázott kőfaragómester, itt pedig három is volt: Szakál Ernő, Birkmayer János és Kőfalvi Imre. Nagy képességű és nagy szorgalmú emberek mindannyian, akik képesek voltak arra, hogy a Szakál Ernő által megtervezett munkákat elkészítsék, s arra is, hogy az itt kidolgozott módszereket országszerte alkalmazzák.

A kőemlékeket, bár az anyag eredetiségének tisztelete a századforduló óta követelmény a műemlékvédelemben, mesteremberi logika szerint kezelték századunk első felében is. A kis hibákat kijavították, a felületeket újra faragták, a nagyobb hibákat mutató darabokat pedig egyszerűen másolattal helyettesítették. A töredéknek nem volt becsülete, se, ha szobor volt, se, ha építészeti faragvány. A soproni műhely volt az, amely a kőtisztítás szakszerű módjának követelményét kidolgozta, munkájuk nyomán támadt a régi mesterek szerszámnyomának, az eredeti felületnek becsülete. Itt „fedezték fel” a kő kiegészítésére alkalmas műkövet, azt az anyagot, amely az eredeti kőével azonos szemcséi és az eredeti kővel azonosan faragott felülete révén esztétikusan képes illeszkedni a töredékhez, s amely annál puhább összetétele miatt a környezeti károsodások egy részét el tudja vonni attól. Itt alkalmazták előszőr a kisebb hiányok stukkókiegészítését és itt dolgozták ki a részleges kiegészítés esztétikus módját is. S ha e módszerek egy része a fokozódó környezeti károsodások miatt ma már nem is elegendő történeti kőemlékeink védelmére, a bennük megfogalmazódó követelményrendszer a kőrestaurálásnak máig alapja.

E köszöntő nem alkalmas a teljes életmű értékelésére. A nagyon is válogatott munkákat bemutató kiállításra még a siklósi későgótikus erkély és a soproni triász fért be a nagy munkák kőzöl. S néhány a késői szobrászmunkák közül, a horpácsi templom érzékeny stációsorozata, s a Szent Mihály újtemető nagy Megváltó-figurája. Talán akad olyan érzékeny nézőjük, aki a stilisztikailag az ifjúkori alkotásokkal teljesen egybecsengő munkákban fölfedezi a változást, a belső érettség lenyomatát.

Szakál Ernő szakmai útja ritka teljességű: utolsó nagy munkája a budavári gótikus szoborleletnek restaurálása volt (1974–1976). Gondosságát és szakértelmét megint apró töredékek ezrei követelték, s a munka eredményeként az esztétikai élmény teljességét nyújtó figurák születtek újra, a középkor legszebb magyarországi szobrai.

Szakál Ernő nyolcvan éves. Szülővárosa, barátai és tisztelői köszöntik, s kívánják, hogy sokáig éljen, egészségben.