Soproni Szemle 2002. LVI. évfolyam 4. szám / Soproni arcok
Szakál Ernő szobrászművész Sopron kiemelkedő személyisége, Magyarország újkori műemlékvédelmének európai nagysága. Életútja közismert, szellemét mégis nehezen lehet felidézni, mert munkássága igen sokrétű, jelleme pedig példamutató. A műemlékes szakma fél évszázadig rá figyelt, kereste segítségét, tanácsaiból élt.
Szakál Ernő 1913-ban Sopronban született és itt végezte alsó és középiskoláit. Néhány évig kőfaragó szakmát tanult a Mechle-féle soproni cégnél, 1927-től 1933-ig. Innen az Iparművészeti Iskolára került. Hat évi felsőfokú tanulmányok után ösztöndíjasként Rómában a Magyar Akadémián folytatta, ahol végleg kibontakozott szobrászművészi egyénisége. Előtte azonban már több jelentős műve készült el, mint például a nagyobb méretű Liszt Ferenc-dombormű, amelyet a Soproni Zeneegylet falán 1936-ban lepleztek le. A zárt keretben elhelyezett Europa-hírű zseni alakját a fiatal szobrász átszellemült arccal és mozgással, művészi erővel örökítette meg. E munkáját Sopron több újabb megbízással honorálta, amelynek Szakál Ernő mindig becsülettel, teljes odaadással tett eleget.

Rómában eltöltött egy éve ugyan rövid volt, de mégis életre szólóan meghatározó. Itáliában tanulmányozhatta az antik, a reneszánsz és barokk építészet, illetve szobrászat csúcsteljesítményét. Közvetlenül megismerhette a művészet legnagyobb alkotásait és alkotóit, Michelangelót, Albertit, Berninit, Borrominit. Megismerte ott jövendő feleségét, legértékesebb támaszát is.

Rómában kibontakozott művészetét több alkotás is bizonyítja, mint a biblikus témájú „Tékozló fiú” és a „Szent Kristóf”. Tudomásunk van több otthagyott alkotásáról is, amelyeket később már nem lehetett megtalálni. Vallásos ihletettség és biztos szobrászi készség nyilvánul meg Schármár Károly síremlékének Piétáján (1942), Szent Teréz álló figurájában (1943), valamint Lackner Kristóf domborművén (1943). Pusztai László művészettörténész – aki Szakál Ernő szobrászi tevékenységét méltatta – a Lackner domborműben a művész Sopron iránti elkötelezettségét, a városhoz való hűségét, a „gyökeret” is kimutatta. Ismerősöktől hallottam, hogy a fiatal Szakál Ernőben sokan egy második Michelangelót láttak kibontakozni. Ez a vélemény a második világháború előtti időből származik, amikor elsősorban a művész szobrászi tehetségét, kiforrott plasztikai készségét, alkotó erejét bámulták. Ekkor már több önálló szoborművel, grafikával, valamint jó néhány kisplasztikával gazdagította a magyar képzőművészet huszadik századi termését.

Sopron, egykori ferences kolostor káptalanterme (un. Moritz-kápolna), amelynek kiszabadítása és visszaállítása nagy szakértelmet kívánt. Helyreállítás utáni kép (1949-50).

A háborús pusztítás, a műemlékek megmentése, valamint az elfedett értékek felszínre kerülése hamarosan másféle feladatot is rótt rá. Kezdetben csak szülővárosá-ban, Sopronban, később azonban egész Magyarország sok-sok műemlékének helyreállításában vett részt. Mindez a fiatal és addig önállóan dolgozó szobrászművésznek látszólag újat jelentett, de ez talán még inkább rászabott feladat volt, amelyben nemcsak művészi képességét, hanem technikai ismereteit, geometriai képzettségét, valamint emberi értékeit együttesen érvényesíthette.
Sopron háborús sérüléseinek mielőbbi megszüntetéséhez kapcsolódnak Szakál Ernő első műemlék-helyreállítási feladatai: az Orsolya templom kőfaragványainak restaurálása (1946), továbbá a Szent György templom stukkódíszeinek rögzítése és pótlása (1947–1948). A negyvenes évek utáni mostoha lehetőségek közepette egyedülálló teljesítmény volt a Szent György templom belső terének restaurálása, amelyben 1944-ben több akna robbant. A falakról és boltozatról levált stukkók kiegészítése önmagában is újszerű feladat volt, hiszen egy feledésbe merült technika felújítását követelte. Még inkább elcsodálkozhatunk azon, hogy a lógó stukkókat helyben megtartva, a felette lévő sérült téglaboltozatot újrafalaztatta, amelyhez a plasztikát rögzíthette. Mindezt az előkerült középkori részletek bemutatásával ötvözte, amely már a későbbi helyreállítási elveinknek felelt meg.
Sopronbánfalván ő tervezte a Mária-Magdolna templomocska belső helyreállítását (1948). Ez a munka már ugyanolyan elvek szerint és ugyanolyan módon történt, mint ahogyan a falusi templomok esetében később mindenhol eljártunk: régészeti feltárással, falkutatással, a helyreállítást megelőző felméréssel, részletrajzokkal ellátott kivi-teli tervekkel. Az említett munka és a soproni káptalanterem belső helyreállítása (1949–1950) a Velencei Kartát tizenöt évvel(!) előzték meg.
Az ötvenes években Szakál Ernőt jó néhány újonnan induló munkával bízták meg, amelyek teljesítése műemléki szervezet és anyagiak hiányában különösen nehéz volt. Visegrádon a díszudvar kőfaragványait állította össze (1952), Bélapátfalván a ciszterci templom belső terét restaurálta (1953–1954), Siklós várában a kápolna boltozatának és ablakainak helyreállítását végezte (1955), Nagyvázsonyban a lakótorony (1955), Sopronhorpácson a hét pillérpáros román kapuzat bemutatásán dolgozott (1956–1957).
Szakál Ernő munkásságához tartozik Sopronban az Új u. 16. alatti gótikus ház ablakmérműveinek visszaállítása és kőrészleteinek kiegészítése. Az épület középkori elemei bombatámadás következtében kerültek elő, de a helyreállítást már szisztematikus kutatás előzte meg. Ezt a kutatási módszert azután sok helyütt Szakál Ernő irányításával alkalmaztunk. E vizsgálatokból ki kell emelnem a sopronbánfalvi Karmelita templom kutatását (1956) és a szentély boltozatának helyreállítását, valamint a déli oldal ablakmérműveinek kiszerkesztését, illetve kifaragását. (A mérműveket ma a kolostor padlásterében tárolják.) Emellett rendkívül jelentős a soproni Fabricius-ház nagyterme négy–négy külső és belső ablakának kutatása és visszaállítása (1960–1961). A parleri mérművek töredékei az ablaknyílások befalazásából kerültek elő, amelynek hiteles összeállítása és szükséges kiegészítése is Szakál Ernő, illetve az általa vezetett soproni kőszobrászati csoport munkáját dicsérik, akárcsak az Új u. 11. számú lakóházban előkerült középkori zsinagóga kő részleteinek restaurálása. (1958–1959).


Visegrád, volt Királyi Palota oroszlános falikútja. Töredékekből visszaszerkesztett rekonstrukcióját, valamint vörösmárvány másolatát Szakál Ernő és a soproni szobrászati csoportja készítette.

Az 1950-es évek talán legjelentősebb kőrestaurálási feladata a visegrádi palota oroszlános kútjának rekonstrukciója és vörösmárvány másolatának elkészítése (1956–1959), majd ugyanott további középkori kútépítményeknek az összeállítása volt. Ezeknek tudományos feldolgozása és megvalósítása nemcsak Szakál Ernőnek, hanem a felállított új intézménynek, az Országos Műemléki Felügyelőségnek is nemzetközi elismerést hozott.
A hatvanas években elkészült munkái közül mindenekelőtt ki kell emelnünk a visegrádi palota Anjou kútházának rekonstrukcióját és a lakótorony földszintjén történt felállítását, amellyel 1960 és 1964 között foglalkozott. A díszudvar árkádjához támaszkodó, illetve abból előugró kútház több ezer töredékből állt össze. A kútház gótikus architektúrájának visszaállítása támadhatatlan. Érdemes felfigyelnünk egy-egy hiányzó részletének formai pótlására is, amelyek sematikus formákkal leegyszerűsítettek, ahogy azt azután más helyen is hasonlóan tettük – például Vértesszentkereszten.
A sorban ide tartozik a visegrádi Anjou-kori falikút rekonstrukciója, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum egyik emeleti folyosóján állított fel (1962–1966). Ez a falikút rokon az előbbivel, pedig formavilága és gótikus architektúrájának szerkesztőhálója lényegesen különbözik attól. Ezzel azt is bizonyította, hogy a készítők a feladathoz illeszkedő szerkesztési rendszert alkalmaztak, amelyet nem könnyű megtalálni.

A rekonstruált emlékek vizsgálata során ugyanis egyértelmű építészeti megoldásokra derült fény: Szakál Ernő kimutatta az ókori és a középkori alkotások megvalósításának módszerét, a geometria alkalmazásának mikéntjét, illetve nélkülözhetetlenségét. Rögzítette azonban azt is, hogy a szerkesztőháló önmagában nem tervezési módszer, főként nem idea, hanem elsősorban kiviteli, megvalósítási eszköz. Vagyis az épületek és egyéb alkotások szükséges velejárója, amellyel egy mű számtani adatok nélkül – kottázás és méretek nélkül – praktikusan megvalósítható. Sokan előtte a szerkesztést önálló, ötletet pótló tervezési módszernek vélték, holott az csak segédeszköz, mankó volt, az egyiptomiaktól kezdve a múlt század közepéig. (Megmaradt a kőfaragó és ácsmunkáknál, ahogyan azt Szakál Ernő hangoztatta!) Módszert és megoldást talált Szakál Ernő a kiemelkedő tudással épült Vértesszentkereszt alaprajzának kitűzéséhez is. Kimutatta, hogy a templom határfalai a szentély felé összetartanak, ráadásul a belső pillérek tengelytávolsága kelet felé arányosan csökken. Ez pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy 1200 körül Magyarországon is alkalmazták „perspektivikus” hatásfokozást, pedig az említett módon ezt csak sok többletmunkával lehetett elérni (pl. a boltozatok és a félkupolák építésekor). Minderről természetesen a hazai és külföldi szakirodalom 1970-ig semmit sem tudott, e felfedezést is Szakál Ernőnek tulajdoníthatjuk. (A barokk építészetben mindez persze köztudott.)


Siklós, későközépkori zárterkély. A faragványok alapján visszaszerkesztett műrészletet egykori helyén állították fel (1964-71).

A visegrádi kútépítmények restauráláshoz hasonlít a siklósi vár későgótikus zárterkélyének visszaállítása. Az erkélyhez lefaragott in situ felületek, valamint sok apró töredék állt rendelkezésre, amelyekből Szakál Ernő hiteles, mindenki által elfogadott rekonstrukciót tudott visszaállítani. A 15. század
végi alkotás megfejtését még az is bonyolította, hogy az erkély mellvédjén és konzolszegélyén a motívumokat, a szívformájú egybeolvadt halhólyagokat, illetve az alsó ívsor karéjait nem szimmetrikusan osztották ki. Erre mások bizonyára nem gondoltak volna.
Szakál Ernő keze alól került ki számos barokk szobormű restaurálása is, mint amilyen a győri Szt. Mihály, a veszprémi Szentháromság, a hatvani Szt. Sebestyén, a sümegi Szt. Flórián, a győri Frigyláda, a gödöllői Kálvária és Nep. Szt. János, a tatai Mária, valamint a mosonmagyaróvári Nep. Szt. János szobor helyreállítása. Ezek mindig más és más formai és technikai megoldást kívántak, hiszen az emlékek kőanyaga, veszélyeztetettsége, a pusztulás mértéke rendkívül különböző volt. E feladat azonban ugyanolyan érzékenységet és szemléletet követel: csak a szükséges kiegészítést, a műalkotás változatlan továbbélését, a tartós védelmet.
Különböző munkái sorában kiemelten kell említenünk a felállított kőtárakat, pontosabban kőkiállításokat is. Ilyen volt az OMF előtti időkben a pécsi Székesegyház kőtára, amelyben számos összetartozó faragványt, valamint a Népoltár boltozatát állította fel 1951-ben. A kis alapterületen tető alá került kőtár helyett és annak kibővített helyén új elrendezésben, jóval nagyobb apparátussal készül ma a dómkőtár, illetve kiállítás, amelyhez nyilván nagy segítséget jelent az ötven évvel ezelőtti bemutatás is.
Jelentős kőtárat állított fel Szakál Ernő Szombathelyen, ahol a múzeum alagsorában többek között a Ják apátsági templomából kibontott faragványokat rendezte és helyezte el, 1956-ban. Ezt az anyagot később a kőszegi Nagybástyában mutatták be, ma pedig már Jákon az Apáti ház padlásterében várja újbóli elhelyezését.

Igen jelentős a soproni Fabricius-ház pinceterében felállított római kőtár, amelynek anyaga a múzeum alagsorából került át. A kőkiállítás új helyén 1962-ben nyílt meg, közvetlenül az épület hátsó szárnyának helyreállítása után. Az itt látható kőemlékekből különösen fontos a három római istenség, Jupiter, Juno és Minerva ülő szobrainak összeállítása, amelyek egykor a soproni városháza déli szárnya alá eső római kori szentélyben álltak. A szobrok rekonstrukciós értékét növeli, hogy a töredékeket korábban négy szobor maradványának tartották, ezeket Szakál Ernő a felállított háromban helyezte el. Külön figyelmet érdemel a szobrok tömbszerű kiegészítése is. Ezek az alátámasztások a felállításhoz nélkülözhetetlenek, az alkotások megjelenését azonban nem zavarják, sőt inkább megértését segítik.
Kőkiállításai sorában a Budapesti Történeti Múzeumban megvalósult bemutatás a legjelentősebb, amelyet 1974–1976 között készített. A restaurált, illetve bemutatott un. „budai szoborlelet” a királyi palota előtti ásatás területén került elő, és sokan még ma is vitatják a szobrok egykori funkcióját, elhelyezését. E 14. század végi – 15. század eleji gótikus szobrok már önmagukban is bizonyítják az egykor álló budai épületek és egyéb művek kvalitását. A maradványok értékét a darabok türelmes összeválogatása emeli, amelyeknek tudományos feldolgozása, artisztikus bemutatása is Szakál Ernőt dicséri. Egyben szimbolikus értékű jelentést is hordoz, hiszen a munka egy senkihez nem hasonlítható műemlékes életmű egyik utolsó csúcsteljesítménye is volt.
Nagyméretű új szobrainak utolsó darabja viszont Sopronban a Szent Mihály temetőben áll. (Felállítva 1984-ben). A „Feltámadt Krisztus” kőbe faragva tér vissza közénk a földre, légiesen és mégis szilárdan. A szobor szépen érzékelteti a művész belső énjét, vallásos és művészi lelkületét, amely minden tettében, írásában és munkáiban is megnyilvánult.
Szólnom kellene még több emlékművéről, új liturgikus térkialakításáról és új szoborműveiről. De még másról is: támogató segítségéről, tanácsairól, önzetlen javaslatairól, amelyekkel mindnyájunkat megajándékozott.
Szakál Ernő életművét csak vázlatosan tudtam megírni. Úgy vélem, hogy munkásságát egy kutató szakszerűbben, több adattal és művészetére vonatkozó elemzéssel párosíthatta volna. Engem azonban nemcsak a száraz adatok és nemcsak műveinek értékelése foglalkozt nagysága. Nem volt véletlen, hogy hosszú ideig egy műteremházban élt-dolgozott Sopron két legjelentősebb művésze: felül soproni Horváth József festőművész, alul pedig a szobrász Szakál Ernő. Távolról nézve egyesek talán nem atott, hanem egyénisége, emberi is fedezik fel összetartozásukat, pedig ugyanolyan kiváló emberi tulajdonságok vezették mindkettőjüket: nemes nagylelkűség, áhítatos szellemiség, erős, megalkuvást nem ismerő akarat, és szeretet.

A szobrászművész, restaurátor, valamint tanítómester Szakál Ernő, Isten akaratában megnyugodva, 2002. szeptember ötödikén hunyt el, 89 évesen. Ugyanazon életkorban, amilyent nagy elődje, Michelangelo is megért.