Részlet a kiadványból:
Rábel László: A soproni magyar színészet
Harminchárom évvel előbb történt. A város közgyűlésén fölállott Démy Sándor, ma is élő, tiszteletreméltó polgártársunk, akkor még számvivő a város életében és azt az indítványt tette, hogy mondja ki a törvényhatósági bizottság a soproni magyar színészet állandósítását.
Az indítvány meglepetésszerűen érte a bizottságot: jónak, hazafiasnak találták, elfogadták. Nagy győzelme volt ez akkor az itteni maroknyi magyarságnak, mert akkor még jóformán német volt Sopron. A színházban három havi évadban magyar társulat volt, három hónapig a németek játszottak. A bizottsági tagok három negyed része is német volt. De elfogadták Démy Sándor indítványát — hazafiasságból.
A soproni magyarság azonban e váratlan sikernek nem tudott örülni. Előállottak a fontoskodók, az aggodalmaskodók, a félúton megállni szeretők és igy panaszkodtak: hogyan tartjuk mi fenn a magunk erejéből hat hónapon át a magyar színházat? Addig fontolgatták e kérdést, mig nem egy szép napon kijelentették, hogy ők méltányosságból, a jó béke kedvéért lemondanak a hat hónapi magyar évadról.
Így bukott meg a szép téma néhány kishitű magyar ember aggodalmán. Pedig ma a határozathoz ragaszkodnak, talán néhány válságos év árán, de biztosan gyökeret ver a soproni talajban a magyar színészet.
Azután teltek múltak az évek A városházán mind konokabbul zárkóztak el minden tett elől, mely a magyar színészetnek erősebb térfoglalását jelentette. De azért az idő, a városnak magyarosodása csak vitte előre a magyar színészet szekerét. Lassanként a főévad egészen magyarrá lett, csak virágvasárnap jött ide a német vissza.
Ma azonban joggal kérdhetjük, van-e célja a soproni német színészetnek? Sopron ma nyelvében és szellemében egyaránt magyar város, a németajkú lakossága, a földmivelő osztály, nem jár színházba. Kinek tartják még fenn a német színészetet? Ezt kérdezgetik ma Pozsonyban is, ahol már régen hat hónapos a magyar évad és csak nyáron játszik a német színészet. De ezt is feleslegesnek tartják. És már készül az indítvány, hogy teljesen magyarrá váljon a színészet temploma.
A másik nagy németajkú város, (ma már az is magyar!) Temesvár már 1896-ban, a millenáris év örök emlékére kimondotta, hogy ezután csak a magyar színészetnek ad hajlékot. És ezt a minapi fogadalmat híven meg is tartotta. Maguk a tősgyökeres nyelvben még jóformán német polgárok voltak, e szép eszme leglelkesebb pártfogói. És azóta Temesvár nagyot haladt a fejlődés utján.
Hát mi soproniak mire várunk?
Csak nem arra tán, hogy a szásznemzetiségű Brassó és Nagyszeben is élénkbe kerüljenek? Most volna itt az ideje a színház teljes megmagyarositásának, mikor a magyar színészet soha nem remélt népszerűségnek örvend, mikor nap-nap után ostromot kell kiáltania a színházi jegypénztárnak.
Várjuk, hogy föláll valaki a város közgyűlésén és harminchárom év után megismétli jó Démy Sándor bátyánk hazafias indítványát. Alig fogja valaki ellenezni és a soproni magyarság nem fogja többé visszakönyörögni a kivívott sikert.
Csak ez az egy hiányzik, hogy Sopron végleg belekapcsolódjék a nemzeti haladás élő szervezetébe és büszke fellegvára legyen itt a nyugati határon a magyar nyelvnek, a magyar művelődésnek.