Részlet a kötetből:
"1839 februárjában veszi le Petőfiről atyja a kezét és a kitagadott fiú elhagyja Selmecbányát, ahol kezdetben jól tanult, majd különböző okok miatt félrecsúszott a pályája. Pesten színésznek állt be. Innét vitte le rokona, Salkovics Péter földmérő, a vasmegyei Ostfiasszonyfára. Az volt a terve, hogy az őszi tanévben fiával egyetemben taníttatni fogja.
Közben meggondolta a dolgot, sorsára hagyta a szegény rokont és csak fiát adta be a soproni líceumba. Petőfi azonban a nyár folyamán úgy összebarátkozott unokabátyjával, Orlai Petrics Somával, hogy tán annak kedvéért, Satkoviesékkal mégis csak eljött Sopronba, de egyéb választása nem lévén, beállt katonának.
Abban az időben a legénységet úgy toborozták, sőt lehet mondani, kötéllel fogták, ahogy a népdal is megénekelte; Csak így lehet megérteni, hogy a vézna, 17. életévét be sem töltő, félbe maradt diákot bevették önkéntesnek. Pedig a szolgálat nem volt éppen könnyű. Petőfi a maga emlékeit szólaltatja meg a „Katonaélet" című későbbi költeményében:
"Csak minden harmadnap strázsálsz,
Akkor is csak nyolc órát állsz.
Ha hideg van is, meg nem fagysz,
Ott a körmöd, belefujhatsz."
A fegyelem, tekintve, hogy kétségbeesett egyének elég gyakran keresték végső menedéküket a katonaságnál, vasmarokkal morzsolta szét az egyéniséget. A büntetések roppant szigorúak voltak. A vesszőfutás borzalmas embertelenségéről Frankenburg is ír soproni katonáskodásának emlékei közt.
Petőfi azonban nem sokat válogathatott. 1839 szeptember hatodikán zászló alá állt."
