Soproni évek

Hozzá-szólok
Betűméret
Soproni évek
Szerző: 
Kónya Lajos
Kiadó: 
Szépirodalmi Könyvkiadó
Kiadás éve: 
1973
Összefoglaló: 

Részlet a kötetből. a Helikon című írásból:

"Sopronnak hat nyomdája volt. A városban három napilap jelent meg, a Sopronvármegye, a Soproni Hírlap és az Oedenburger Zeitung. A Soproni Notesz című hetilap és egy folyóirat, a Soproni Szemle egészítette ki az időszaki sajtótermékek sorát.

A nyomdák tiszteletre méltó könyvkiadással is büszkélkedhettek. Nemcsak múltja, jelene is volt a soproni könyvnek. Magam is elámultam rajta, amidőn — az ötvenes években, amikor már ez is múlttá lett — Csatkai Endre megmutatta a Városi Múzeum gyűjteményét; a magam három könyvét is viszontláthattam benne. Akkor éppen egyetlen nyomdája sem volt a városnak. A megyeszékhely, Győr, az örök vetélytárs, mindent elvitt innen. Országos jelenség volt, a központosítás korát éltük. Minden szerv, intézmény s mindenki, aki élt és mozgott még, a fővárosba vagy legalább a nagyobb városokba tódult. Sírni tudtam volna a város állapotán.

Abban az időben eszünkbe sem jutott, hogy Budapestre igyekezzünk. Romantika? Az is lehetett ebben, de már nem „az akáclombos falu" délibábos képe, annál valósabban láttunk. Mindnyájan megelégedtünk volna egy-egy faluval, bőséges teret láttunk benne világmegváltó terveinkhez. Nem vonzottak a nagy méretek, meghitt, meleg, áttekinthető környezetre vágytunk, amit akár tenyerünkben alakíthatunk. Ahol az emberek nagyjából ismerik egymást, legalábbis mindenki ismer - bennünket.

A tanító feje köré éppen glóriát kezdtek szőni az évek. Mint valami új népi hőst, eddigi esetlenségéből és szórakozottságából kinőtt alakját mind gyakrabban idézte a sajtó és az irodalom. Azt az ezermestert, aki a falu minden dolgában otthonos, akire bízvást támaszkodhat a nép.. Akkor még a népművelést senkinek sem jutott eszébe külön tárgyként tanítani, közülünk kerültek ki később mégis a legjobb népművelők. A levegőben volt a feladat íze, színe, illata, szükségszerű és halaszthatatlan volta.

Sopron nagyon jó környezet volt számunkra. Légköre, művelődési intézményeinek sora csupa biztatás volt nekünk. Képzőművészeti köre különösen jól működött, Petőfi téri kiállító helyiségeiben szinte állandóan láthattunk tárlatot. Juszuf bácsi rajzóráin is elvitt bennünket. Néhányan érdeklődve, sőt mohó kíváncsisággal jártunk képtől képig, hogy aztán másodszor-harmadszor is végigszáguldjunk, s megálljunk hosszan, most már a legszebbek előtt. De a Csizmadia Laci-félék bizony elpilledve ültek le rövid, kötelességszerű tájékozódás után.

- Tahók! - kiáltotta Tata, ezúttal tréfának és műharagnak álcázott valódi felháborodással, és botjával hadonászva zavarta fel őket ülőhelyükről. Mi Gusztival magunkban is felkerestük ezeket a kiállításokat. Gusztinak nem voltak művészi képességei és vágyai, nem tartozott a jó tanulók közé sem, de volt benne valami mohó érdeklődés minden iránt, ami alkalmas az élet megszépítésére. Kiváló sportoló, amint ezt már említettem — úszott, korcsolyázott és főként sízett -, de állandó olvasója volt a városi könyvtárnak is. Mozi- és színházlátogatásainkról ugyancsak esett szó. A város kulturális eseményeiről gyakran ő értesített. - Ma előadás lesz a postapalotában - mondta. - Elmegyünk? - S mentünk, kíváncsian és lelkesen.

A városnak Színpártoló Egyesülete is volt. Amikor először hallottam róla, félre is értettem feladatát, a színekre gondoltam, holott a színház támogatására alakult. Hiszen arra, vagy valami hasonlóra Városszépítő Egyesülete szolgált.

Ihász Ferkó meg-megjelent az osztályban néhány jeggyel, s a kérdéssel: ki akar elmenni a Frankenburg Irodalmi Kör estjére. A város irodalmi élete különben meg sem közelítette azt a pezsgést, ami zenei vagy képzőművészeti téren tapasztalható volt. Ez talán a város kétnyelvűségével s éppen „törzsökös” lakóinak német anyanyelvűségével, származásával függött össze. A nyelvvel nem lehet tréfálni, gondoltam. Ez így persze túlzásnak tetszik, legfeljebb egy Csokonaival vagy Gulyás Pállal büszkélkedhető Debrecenhez képest tűnt szegénységnek. Mert valójában voltak itt irodalmi hagyományok is. Hiszen Berzsenyi a líceumban tanult, Petőfi itt katonáskodott, és itt élt Kis János püspök-költő, akinek neve az evangélikus énekeskönyvből volt ismerős

Döbrentei, Pákh, Vajda Péter itt
ostromolták a Szellem várait,

s Gyóni Gézának is naponta elmentünk emléktáblája mellett. A Soproni virágéneket akkor már felfedezte Házi Jenő.

Élő íróember is akadt a városban. Mint említettem, a könyvek szakadatlanul készültek a nyomdákban, helybéli szerzőktől valók is. Lassanként megismerkedtem velük. Legelőször Missuray-Krug Lajossal hozott össze a sors. A Röttig-Romwalter nyomdában találkoztunk, a mesterek valamelyike mutatott be neki. Akkor még grafikusként forgolódtam köztük, s az említett szerző éppen készülő Vándorfürt című verskötete viselte hátlapján tán elsőnek az általam készített cégjegyet. A könyv nekem szóló ajánlása is azzal a reménnyel zárul, hogy legközelebbi kötetét már én fogom illusztrálni. Mert ezt Mühl Gusztáv szép linóleummetszetei díszítették, nagyon ízléses kis könyv volt. A legközelebbi verseskötetnek valóban én rajzoltam - címlapot.

Egynéhány könyvet őrzök kis soproni gyűjteményemben. Missuray lakásán ismertem meg Szőke László fiatal költőt is, akinek akkor jelent meg első kötete. A városban élt Joós Sándor népi költő, „őstehetség”, ahogy akkor mondták, geresdi fiú. A faluban, a templom karzatján sokszor láttam, nem tudtam még, hogy verseket ír. Évek óta a városban élt, kórházi fűtőnek szegődött, a Soproni Hírlap csaknem minden vasárnap közölte egy-egy versét, arcképével együtt. Neki is 1937-ben jelent meg Porszemek című első könyve, személyes ismeretségünk is akkori keletű. S Becht Rezsőt kellett volna elsőnek említenem, de róla külön kell beszélnem.

Ily módon lassanként megismerkedtem azzal a körrel, amely a város vezető rétegét jelentette. Mert az említett írókkal egy időben a festőkkel is meg kellett ismerkednem. Mühl Gusztávval és Alfréddal, Mihalovits Jánossal, Ákos Ernővel, Sterbenz Károllyal, Ágoston Ernővel és Horváth Józseffel, akit különösen nagyra becsültünk, mert akvarelljeivel olyasmit művelt, ami szokatlan volt és nagyszerű, sorra nyerte a hazai és külföldi ösztöndíjakat és érmeket. Vele is jó barátságba kerülök, de majd jóval később, utolsó éveiben.

Ez a szellemi vezető réteg volt látható minden művészeti esemény alkalmával, így a Frankenburg Irodalmi Kör estjein is. Ünnepi órák voltak ezek, ha lehetséges, izgalmasabbak a színházi előadásoknál is, hiszen ritkábban estek. "

Bejegyzések, melyekben ezt a kiadványt forrásként használtuk: 
A bejegyzés létrehozása: 2017. október 11.

Hozzászólások

Horváth Péter Pál képe

"Éltesebb " soproniaknak ez egy alapvető mű. Koncser Lajos, Felsőgallai születésű szegénysorsú világvándor- Franciaország után - Geresdről a "képzőbe" kerülve, élte, alakította a soproniak életét, a Don kanyar után az írószövetség főtitkárságig emelkedve, e könyv segítségével, sok-sok soproni arc bemutatásával lakókörnyezetünk hű krónikása - köszönet érte ...