dr. Mollay Károly ajánlása:
„Csatkai Endre a két világháború közötti időben, majd azután haláláig (1970) közismert és jellegzetes alakja volt Sopronnak. A két világháború között azért, mert mint helytörténeti kutató és újságíró bejáratos volt az összes soproni hivatalba, levéltárba, múzeumba és egyéb gyűjteménybe. Jellegzetes alak volt, mert bár bölcsészetet végzett Budapesten, 1925-ben doktorált is — „Kazinczy és a képzőművészetek", nyomtatásban csak 1983-ban-megjelent dolgozatával — megfelelő állandó állást nem vállalt, hanem magántanítványokból, helytörténeti és művészettörténeti publikációiból tartotta fenn magát. Széleskörű irodalomtörténeti, művészettörténeti és zenetörténeti műveltséggel rendelkezett, így mindig akadtak tudásra szomjas tanítványai. „Szabadúszó" maradt, aki nemcsak Sopron műemlékeit tanulmányozta, hanem az első volt, aki bejárta az egész Sopron vármegyét, összegyűjtötte a műemlékek helyi és levéltári adatait és saját költségén kiadta a vármegye műemlékeinek topográfiáját. Ez a három kötet ma már könyvészeti ritkaság. Maradt még ideje és ereje az elcsatolt Burgenland műemlékeire is, sőt hosszabb ideig ő volt a kismartoni Wolf család magánmúzeumának gondozója.
Mindezt a szolgálatot a város és a vármegye urai nem tudták kellőképpen megbecsülni. Csatkai Endre ezzel nem törődött, végezte a munkáját. Az igazi nehézséget számára az 1940-es évek zsidóüldözése jelentette. Katolikus hitre való áttérése ellenére rá is alkalmazták a zsidótörvényeket, neki is munkaszolgálatba kellett vonulnia. Szakmaszeretetére, emberi nagyságára jellemző, hogy ezt megelőzően könyveit és jegyzeteit a városi levéltárban biztonságba helyezte. Nyilván bízott abban, hogy jobb idők bekövetkeztével még használhatja azokat. S valóban, számos tábort megjárva a szeretett város mellett, Kópházán szabadult fel — félholtan.
Ismét emberi nagyságára vall, hogy a munkatáborból való szabadulás után azonnal megkezdte — folytatta — a tudományos munkát. Nagy jóvátétel lehetett számára, hogy az időközben megüresült soproni múzeumigazgatói állásra őt nevezték ki.
Nem tudok róla, hogy életének második, 1970-ig tartó szakaszában a korábbi sértésekért bárkin is bosszút állt volna, vagy egyáltalán emlegette volna az ellene vétkezőket.
Munkásságának csúcsaként Dercsényi Dezsővel együtt megszerkesztette és az Akadémiai Kiadónál kiadta (1953) „Sopron és környéke műemlékei" című topográfiáját, melynek magas ára ellenére olyan sikere volt, hogy hamarosan (1956) második, átdolgozott kiadást kellett nyomdába adni. A két szerkesztő ezért az akkori legnagyobb elismerést, a Kossuth-díjat kapta.
A Csatkai emlékkönyv szerzői: pályatársak, tanítványok, tisztelők ennek az embernek állítanak emléket.”
