Mademoiselle Lerch

Két dolgot mégsem hallgathatok el akkori életemből, mert mindkettő segített meghatározni életem irányát. Az egyik a francia nyelv tanulása volt. Annak ellenére, hogy latin éppen a tanulás hiánya miatt minden bizonyítványomat elrontotta, édesapám mégis szükségesnek tartotta, hogy a német nyelv mellé tanuljam meg az abban az időben a műveltséghez elengedhetetlennek tartott francia nyelvet is.

Tanárnőm Mademoiselle Claire Lerch volt, egy idős hölgy, aki élete nagyobbik felét Franciaországban töltötte valamelyik arisztokrata családnál, mint német nevelőnő, és ezalatt a francia nyelvet kitűnően elsajátította. Ez a Mademoiselle Lerch egy jóságos csodabogár volt, ami már abból is kitűnt, hogy sikítani kezdett, ha véletlenül madame-nak szólítottam, nyilván azért, mert élete egyik diadalának érezte, hogy szüzességét át tudta menteni öregségére.

Az Újteleki utca egyik gazdapolgár házában lakott, hátul az udvarban, a tehénistálló és annak tartozékai szomszédságában. Valahányszor a pontos időben bekopogtam ajtaján, belülről sikongatás és pergő francia szóáradat felelt, hogy:[ – Attendez, s'il vous piait, quelques moments, cher M. Rezső] ...éppen öltözködöm...legyen egy kis türelemmel...bocsásson meg...azonnal...!

Ez már az órának egy része volt, mert várakozás közben megtanulhattam a francia bocsánatkérés minden árnyalatát. Végre kinyílt az ajtó, melynek kilincsét Mlle Claire csak kesztyűs kézzel érintette, mert állandó bacilus rettegésben élt. Az aprópénzt papírba csavarva kezelte, a papírpénzt csipesszel fogta meg. Éppen ezért kezet sem adott, amit folyton ismétlődő egészségügyi magyarázatokkal mentegetett. Szűziesen tiszta és puritán egyszerűséggel berendezett szobáját egy nagy asztal, rajta gondosan elrendezett rengeteg könyv és füzet és Mlle Claire egyénisége töltötte be. Drótkeretes szemüvege mögül örökké cikkázó szembogarak őrködtek a keskeny orr és a még keskenyebb száj által képezett derékszög felett. Szikár alkatát franciás, fodrokkal díszített, zsabós és csipkeujjú szürke ruha lengte körül, finom ráncokkal átszőtt rózsálló arcát szürke hajtincsek keretezték. Egész lényén meglátszott, hogy sohasem részesült a férfiadta boldogság és szenvedés ajándékában. Talán ezért volt csupa szeglet, mint egy kubista kép. Ám mindezt sokszorosan kiegyenlítette megindítóan naiv jósága, amely lágy, gömbölyű és szívós volt. Nehéz volt ellene védekezni. És védekezni kellett, különben szétáztatta volna a francia órát a részvétteljes érdeklődés mindenki iránt és az együttérzés mindenki bajával. Így is ráment az óra fele, aminek eredményeképpen a testi és lelki jólét és szenvedés, valamint a családi gondok kifejezésére szolgáló francia szókincs szinte véremmé vált.

Sajnos, hallgatag fiú létemre nem harcoltam kellő elszántsággal Mlle Claire kábító szóáradata ellen. Szerencsére nagyon szépen beszélt franciául, s így a májusi madárcsicsergésre emlékeztető [„gazouillement"] szópermete kellemes zsibbadtságba andalított, úgy, hogy beletörődtem abba is, hogy a francia nyelvet beszélni nem, de megérteni annál jobban fogom. Lelkesen tanultam, élvezettel, mert zenének éreztem a szavakat, s mert minden órával jobban tudtam gyönyörködni a kifejezések végtelen árnyalataiban, a nyelvtan elegáns lehetőségeiben. Amikor pedig magára a francia irodalomra került a sor és eredetiben olvashattam Daudet és Anatol France műveit, akkor szent fogadalmat tettem, hogy a világirodalom minél több nagy alkotását eredetiben fogom olvasni. Ezzel az elhatározással megtörtént eljegyzésem a nyelvekkel, és sikerült is az évek folyamán sok élvezetes tanulás után elérni, hogy hét nyelvben nem szorulok a fordítók közvetítésére. Mindezt csirájában Mlle Claire-nek köszönhetem, aki – mialatt megkönnyezte olvasás közben Daudet regényének hősét, „Le petit chose"-t – belelopta szívembe a fogékonyságot és szeretetet a nyelvek iránt.