Osztálytársak, az irodalmár Bolgár Imre 1

Keresés az archívumban

Helyszín
Irodalom címkék
Mű szerzője és címe:

Bolgár Imre egyazon évnek egyazon napján születtünk. Az osztálykönyvben is egymás mellett álltak neveink, hat éven át mögöttem ült, de ami mindennél szorosabban egymáshoz fűzött bennünket, az mégis valami mást volt – az irodalom és ennek megtestesülése a könyv.

Talán azóta sem volt Sopronnak nála megszállottabb betűfalója. Egész habitusa az olvasásra volt teremtve. Kissé lomha, hízásra hajló teste órákig bírta a görnyedést a könyv felett, de azonnal fürgévé élénkült, amint a város végén egy legújabb könyvet szimatolt. Hosszú, homlokába hulló sötét hajfürtökkel keretezett csinos feje az örökös tenyérbetámasztástól lassanként elernyedt és a rengeteg idegen gondolat súlyától lehorgadt. Senki sem tudott annyi könyvet átnyalábolva cipelni, mint ő, vékonyodó ujjai pedig a könyvek simogatásától lányosan puhává finomultak. A líceumi évek alatt fekete malaclopója alatt meghordozta az egész hazai és világirodalmat Csokonaitól a legújabb Ady-versig, Arisztophanésztól [G. B. Shaw-ig .]

Családi örökség volt ez. Édesapja – Radomsky Miksa cukrászmester mellett Sopron második legkövérebb embere – egy személyben volt lisztügynök, irodalmár és újságíró. Bizonyos időközökben a „Nemzetőr" függetlenségi napilap vasárnapi számában megjelent a „Tallózások" című tárca, melyben Bolgár Ignác a legújabb olvasmányaiból kitallózott szemelvényeket tette közzé. Odahaza egy filigrán, szelíd asszony vívott meddő harcot az egész lakást elöntő könyvekkel és folyóiratokkal. Szünet nélkül, de eredménytelenül fáradozott azon, hogy kispolgári rendet és józanságot vigyen férje és egyetlen fia életébe.

A líceumi éveket Imre átolvasta. Legfeljebb valami irodalmi vonatkozású témánál emelte fel tekintetét a pad alól, ahol éppen [Bierbaum Kakuk hercegét] vagy [Arcübasev] Szaninját olvasta. Ha a tanár a táblához szólította, lomha készülődés közben még végigolvasta a megkezdett oldalt, aztán kiballagott a pódiumra, megvárta a szekundát, visszajött és minden lelki emóció nélkül tovább olvasott.

1908-ban egy reggelen a pad alatt átcsúsztatott hozzám egy haragoszöld borítólapba kötött, itatós-szerű papírra nyomott folyóiratot. A Nyugat első száma volt. Ettől kezdve fontos dátumok voltak a Nyugat megjelenési napjai. Szinte érzéki szenvedéllyel olvastuk Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi verseit. Amit nem értettünk bennük, az még csudálatosabbá tették őket számunkra. Babits Himnusz Íriszhez című verse elkábított bennünket, Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélésétől lihegtünk.

Én megelégedtem a lihegéssel, Imre ellenben papírból keskeny kutyanyelveket vágott és nekiállt költeni. Időnként megbökte a hátamat és előrenyújtott egy-egy kutyanyelvet. Apró gyöngybetűkkel ilyenek állottak rajta:

Nézem ezt a kart, amelyben annyi
el nem ölelt ölelések vannak….
Mindig két sor és néhány pont. Mert őt csak az intonáció érdekelte. A továbbiakat a pontokra bízta, melyek aztán egész élete jelképeivé lettek.

Kevésbeszédű fiú volt. Egy-egy szóba vagy névbe összesűrített mindent. Ha valakit nagyon nagyra tartott, akkor annak a nevét úgy tudta kimondani, hogy a hangsúlyban benne volt egy kétkötetes méltatás. Egy időben sokszor mondta így ki Baudelaire nevét, később, még jobban felfokozott áhítattal, Adyét. – Nesze! – szólt és diadallal kihúzta vándor-könyvtárából a Nyugat könyvtár legfrissebb kötetét, Ady Szeretném ha szeretnének verseskönyvét, vagy Lengyel Menyhért Tájfunját. – Elhoztad? – kérdezte aztán fenyegető suttogással, mert közben már belépett az osztályba a tanár. Hátradugtam neki a Meisterbilder-sorozat Murillo-kötetét, Gabinak meg odatoltam a Velasquezt. Kezdődhetett a tanítás.

Közösen éltük át az akkori Sopron minden fontosabb eseményét. Egy-egy költő vagy író szereplését az Irodalmi Kör estélyein, az első repülőgép felszállást, az első mozit, és mindenek felett a soproni magyar színészet aranykorát. Együtt estünk át a 16-17 évesek életének egyéb tornádóin is. Ide tartozott a nagy orosz írók minden sorának felhabzsolása a Klasszikus regénytár sötétkék köteteiben, Ibsen, Schnitzler, Gerhardt Hauptmann írásai, saját kis életünk értelmi és érzelmi fordulatai.

A vakációk alatt Imre rengeteg könyvvel és kutyanyelvvel felfegyverkezve falura vonult, hogy ott – mellékesen – a hagyományos pótvizsgára is felkészüljön. Augusztus közepén a sáskaevő sivatagi remeték arckifejezésével tért vissza hozzánk. Ilyenkor kinyitotta a zongorámat, kiválasztotta a kottákat, amelyekre aznap „szomjazott" és játszd felkiáltással órákig hallgatta a zenét. A hallgatásban már akkor művész volt. Sok évvel később Peter Altenberg, a különös bécsi költő egyszer azt mondta neki: – Még nem találkoztam emberrel, aki ilyen gyönyörűen tudott hallgatni, mint ön, szerkesztő úr.

George Bernard Show (1856-1950). Ír drámaíró.

Otto Julius Bierbaum (1865-1910) német újságíró, szerkesztő, író. Az említett munka: Kakuk herceg I-III. Egy kéjenc élete, viselt dolgai, nézetei és pokolrajutása.

Mihail Petrovics Arcübasev (1878-1927) Orosz regényíró. Leghíresebb regénye az 1909-ben megjelent Szanin.

A bejegyzés létrehozása: 2015. április 6.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.