Alattomosan, mint a test mélyén a ráksejtek, úgy burjánzottak az európai élet mélyén annak a halálos kórnak a sejtjei, amelyek majd egy évtized múltán ötven millió ember pusztulását fogják okozni. Ám 1930-ban, amikor Németországban a nemzeti szocialista mandátumok száma 12-ről 119-re ugrott, a világ közvéleménye ebben csak egy izgága mitugrász nevetséges nagyzási hóbortját látta, amelyet nem lehet komolyan venni és inkább Ghandit tüntette ki érdeklődésével, aki megkezdte Indiában a passzív ellenállást az angolok ellen.
Én mindenesetre ebben az 1930-as esztendőben ismét nagyobb útra keltem, amely Nürnbergen, Majna-Frankfurton, Kölnön át Brüsszelbe, Antwerpenbe, Brüggebe, Ostendébe, majd Londonba vezetett, ahonnan két heti tartózkodás után Rotterdamon, Amszterdamon, Hágán és Berlinen át egykori diákvárosomat, Lipcsét látogattam meg, hogy végül Prágán át, roskadozva az élmények súlya alatt, visszatérjek Sopron csöndjébe.
Ezek, az akkori mértékkel nagy utazásoknak számító utak képezték az év tengelyét. Gondos tanulmányok előzték meg őket, úgyhogy a meglátogatott városok bármelyikébe érve szinte otthonosan mozogtam és alig szorultam mások segítségére.
Ilyenkor lefoszlott rólam minden neuraszténia, minden gátlás. Egyedül voltam, tehát semmitől sem féltem és egyaránt biztosan mozogtam az étkezőkocsi nemzetközi társaságában, a nagy hotelek halljában vagy a londoni City déli forgatagában.
Felvevőképességem átlag három hétre terjedt. Ez alatt lankadatlan élvezettel indultam reggel a felfedezőútra, hogy magamba gyűjtsem a városképek, műemlékek, múzeumok, tájak szépségét. Zavartalan gyönyörűséggel barangoltam Brüsszel, Brügge utcáin, Amsterdam grachtjaiban vagy ültem a londoni Hyde Parkban.
A harmadik hét végén rendszerint átmenet nélkül jelentkezett az abszolút telítettség s vele együtt a parancsoló vágy: haza! Mielőbb haza, szobám csöndjébe, hogy ott zavartalanul rendezhessem legújabb élménykincsemet.
Mostani élményeim között volt egy, amelyre akkoriban bizonyos büszkeséggel tekintettem vissza. Egy barátságtalan, felhős és szeles délutánon London légi kikötőjében, Croydonban, belekóstoltam a repülés kissé emberfölöttinek érzett gyönyörűségébe. Kétszemélyes apró légi taxi volt, amelyből vállig kilátszottam. Azalatt a húsz perc alatt, amíg erősen inogva röpködtünk London és a Temze füstbe burkolt kőrengetege és hajói felett, az érzések, örömök és szorongások teljesen új skálájával ismerkedtem meg. Ma, amikor az egész föld, összes tengereivel és az Északi-sarkkal a rendszeres, mindennapi repülőjáratok színhelye, amikor százötven személyes sugárhajtású gépek magától értetődő közlekedési eszközök, mint a vasút vagy az autóbusz, ma már nehéz megérteni azt az izgalmat, amit 1930-ban az első repülőút okozott.
Belgium még egy vonatkozásban jelentkezett ebben az évben. A müncheni Kürt Wolff Verlag pályázatot írt ki verses szöveg megírására, Frans Masereelnek, a nagy belga, pontosabban flamand fametszőnek a 60 fametszetből álló [Geschichte ohne Worte] című grafikus regényéhez. Izgatott a feladat s így írtam minden kép alá egy-egy tercinát, sőt még egy Pathetischer Prolog-ot és egy Lachelnder Epilog-ot is. Sajnos, a pályázat eldőlése előtt Masereel óvást emelt, mert joggal féltette csodálatos képeskönyve jellegét az írott szövegtől, s ezért a kiadó csak egy elismerő köszönőlevéllel, valamint egy Masereel-illusztrálta regénnyel honorálta munkámat, melyet azok, akik ismerték, sikerült írásnak ítélték.
Masereelt akkor Magyarországon még csak kevesen ismerték. Én viszont szenvedélyesen kutattam a világirodalom és művészet minden új jelenségét. Könyvtáramban rendszerint már régen megvoltak olyan könyvek, melyeket a magyar folyóiratok csak jóval később kezdtek emlegetni. Általában sokat költöttem könyvekre és folyóiratokra. Egy időben 10-12 folyóiratot is járattam, a Nyugattól a Neue Rundschau-ig, a Kosmostól az Illustrated London News-ig, a Kunst und Künstlertől a Stúdióig. Szinte azt mondhattam volna, hogy soproni szobámból ellenőrzés alatt tartottam minden szellemi és művészi megmoccanást. Csak a politikával nem foglalkoztam.
Ha néha kezembe kerül egy-egy régi jegyzetfüzetem, irigykedve gondolok akkori énemre, látva olvasmányaim és tanulmányaim sokoldalúságát és amellett mégis bizonyos rendszerességét. Ahogyan könyvtáram és kottatáram összeállításánál mindig arra törekedtem, hogy ezek az irodalom, tudomány és zene keresztmetszetét adják, úgy a tanulásban is a széles skálájú ismeretszerzés volt célom. Fiatal voltam, az élet végtelennek látszott, voltak céljaim.
Ezek a törekvések adtak tartást egyébként visszavonult életmódomnak és segítették elő a Szibériából hozott lelki sérülések fokozatos gyógyulását.
II. rész VIII. fejezet
Történet szavak nélkül