Egyelőre még csak a gazdasági élet lázasodott be. Ausztria egyik legelőkelőbb pénzintézete, az Österreichische Creditanstalt, 1931-ben megbukott s ezzel megindult az európai gazdasági válság lavinája. Csődök, üzembeszüntetések, tömeges elbocsátások, nyomor, egzisztenciális bizonytalanság olyan elkeseredést támasztottak, hogy könnyű dolguk volt a hamis messiásoknak.
Már a következő évben Hindenburg elnök kénytelen volt fogadni az egykori [„Gefreitert"], Adolf Hitlert, aki mögött immár 196 képviselő állott. Nálunk Gömbös Gyula alakított kormányt és az ország vonatát hamis váltóállítással a végzetes vágányra irányította. Az év végén már 30 millió munkanélküli állott fenyegető hadseregként készenlétben.
Ebben a légkörben nem gondolhattam nagyobb utazásokra, így 1931-ben újra a Wörthi-tó mellett, Sekirnben töltöttem három hetet egy kedves bécsi család, Therék társaságában. A családban két leány is volt s így éjszakai csónakázások a tavon, autókirándulások Hochosterwitzbe, a várak egyik legszebbikébe, a gurki dómhoz, fel a Loibl-hágóra és szerte Karintiában díszítették a napokat és éjszakákat.
1932-ben Wachauban voltam, onnan hajón Budapestre, majd Siófokra és Balatonfüredre rándultam, azután Pestről repülővel Bécsbe utaztam. A mátyásföldi repülőtér fölött olyan vészjóslóan fekete volt az ég, hogy az utasok közül csak ketten vállaltuk a kockázatot. Alig voltunk Pest fölött a felhőkben, végítéletszerű vihar tört ki, amely elöntötte a repülőteret s minket arra kényszerített, hogy Csehszlovákia felé térjünk ki. Nagy késéssel szálltunk le Schwechaton, egy tó közepén, mert a vihar a bécsi repülőteret is elöntötte.
Az estét Dornbachban töltöttem Bolgár Imrénél, diákkori barátomnál, akit a háborús években vesztettem szemem elől, de 1930 tavaszán a Nyugatban és a Neue Freie Pressében megjelent cikkei, valamint Mohácsi Jenőnek, Az ember tragédiája német fordítójának segítségével Bécsben újra felleltem. Imre – mint már e visszaemlékezésekben korábban megírtam – a Radiowelt főszerkesztője volt és akkor este egy hadifogolytárgyú rádiójátékot rendelt nálam, melynek első részét „November 1918" cím alatt meg is írtam és megküldtem neki, de Imre már nem olvashatta, mert egy szívinfarktus 39 éves korában elragadta.
Ha emlékezetem nem csal, ebben az évben, minden ellenkezésem dacára kénytelen voltam közéleti funkciót vállalni, mert beválasztottak a városi törvényhatóságba, tehát „városatya" lettem és kénytelen voltam egészen 1945-ig számtalan gyűlést végigülni, még több beszédet végighallgatni, a városi pénztárt rovancsolni, egyszóval a normális polgár szemében kitüntetésnek számító feladatokat ellátni.
Bár minden körülmény ellene szólt, ezek az évek irodalmi téren mégis elég termékenyek voltak. Ekkor írtam a Junistürme, Das gelbe Haus c. novellákat és a Someya-sans ewiger Urlaub című kisregényemet. És 1932-ben írtam terjedelmileg is, tartalmilag is legjelentékenyebbnek vélt versemet, a Kosmische Legendét, melyet heteken keresztül írtam, vívódás és gyötrődés, öröm és csüggedés közt. Annyira eltöltött, hogy még üzleti tárgyalás közben is a vers sorait írtam jegyzettömbömre a megállapodás pontjai helyett. Esténként a Lőver körút lámpái alatt Margitnak olvastam fel az aznapi szüretet. Ízleltük, vitattuk, és mindketten azt hittük, hogy itt valami nem mindennapi született. Amikor két évvel később, 1932-ben a Sibirische Sonetten, a Dom és a Pilgerzug c. verseimmel együtt könyv alakban is megjelent a Kosmische Legende, elég nagy feltűnést keltett a recenzió tanúsága szerint. Mivel a vallásfilozófiái tárgyú költemény nem volt összhangban az egyház dogmáival, egy pesti jezsuita páter, annak hangsúlyozásával, hogy a költői értéket elismeri, vitába akart szállni velem, ám én kitértem a vita elöl.
A Kosmische Legende, a Sonette an Ly és az Ein Vierziger trotzt, mely utóbbit 1933-ban, negyvenedik születésnapomra írtam, versírói tevékenységem végét jelentették. Később már csak ritkán írtam verset, inkább fordítottam magyar költőket németre.
Az év üstököse Ly volt, az a karcsú, pezsgő szellemű leány, akivel volt bankigazgatóm felesége szeretett volna összeházasítani. Mi inkább a nagy erdei barangolásokat és a tómalmi délutánokat választottuk és megmaradtunk jó pajtásoknak.
Egyébként is minden, ami az erdővel van kapcsolatban, mind nagyobb szerepet kezdett játszani életemben. Az erdő tavaszi bontakozása, nyári csöndjeim őszi színpompája és telének zúzmarás fenyvesei olyan gyönyörűséggel töltöttek el, mint valami szerelmi együttlét, csak azzal a különbséggel, hogy az erdőben töltött órákat sohasem követte a levertség érzése. Mielőtt indultam volna az erdőre, csupán le kellett hunynom a szememet és máris tisztán állott előttem a cél: egy bizonyos hegyhát, tisztás, facsoport, kilátás, melyet ma, éppen ma kellett viszontlátnom. Nem volt a soproni hegyvidéknek olyan zuga, rejtett szépsége, melyet időről-időre fel ne kerestem volna.
Az emberek lassanként beletörődtek, hogy él itt egy - látszatra - zárkózott, különc ember, aki nappal gyári cégvezető, este író, általában dúsfantáziájú pletykák hőse, s mindezeken felül szenvedélyes erdőjáró, akit, kezében vadvirág-csokorral, hol az Istenszéke körül, hol a Dudlesz-erdőben látni kóborolni.
II. rész VIII. fejezet
őrvezetőt