Ami a világháború utolsó szakaszában történt velem és Sopronnal, azt rögtön a háború befejezése után a „Levelek Európából" című terjedelmes írásomban próbáltam rögzíteni. Egy képzeletbeli, már évek előtt Rióba emigrált baráthoz intézett levélsorozat ez. Beszámoló a külső és belső eseményekről. Ezekből, az élmény melegében írt levelekből iktatok ide részleteket, mert ezek hitelesebbek, mint a mai, húsz év utáni visszaemlékezés.
Levelek Európából
Sopron, 1945. október 31.
Kedves Mihály!
Amikor ezelőtt két héttel, első leveled a háború után, a Vöröskereszt jóvoltából rám talált, úgy felkaptam a fejemet, mint a vadonban eltévedt vándor, aki kábultan kóborol a vihartól kidöntött évszázados tölgyek, szúrós bozótok, mocsarak és szakadékok közt, s hirtelen, a süket magányban, a távolból a nevét hallja kiáltani. Nyomban válaszoltam, ötévnyi hallgatástól kiszikkadt torkom minden erejével, de válaszom még nem érhetett el hozzád, mert messze élsz, a vadon határain túl, s az egész Atlanti-óceán választ el a sötét indulatok földrészétől, Európától.
Első kiáltásom csak lelkendező jelentkezés volt:
„Igen, élek! Túléltem a lelkek és anyagok ég- és földindulását. Nem tépett szét bomba, nem temetett maga alá az összeomló ház, ki sem végeztek, nem tudott megfojtani az undor sem, nem törtem össze ennek az öt év szörnyetegnek csapásai alatt. És – ami a legnehezebb volt! - ember maradtam az embertelenség szörnyű ragályában!"
Leveledben azt írod, hogy Ti, tengerentúlra szakadt európaiak, úgy álltatok a bedőlt, égő akna fölött, mint a betemetett bányászok családtagjai: tehetetlen aggodalomtól reszkető szívvel, dermedten a rémülettől és a képzelet rémképeitől gyötörten.
Azt is írod, hogy tudatában vagy annak, hogy a képzelet hamis képet festett elétek, hogy minden egészen másképpen volt, mint azt a fantázia és a propaganda kiszínezte, s arra kérsz, írjam le, mi történt valójában a lelkekkel és a testekkel itt, közös szülővárosunkban, Sopronban. Úgy gondolod, hogy ez a feladat, melyet barát ró barátra, egyben ellenszere is lesz annak az alattomos kórnak, amely minden ilyen kataklizma folyamán a lelket átszövi álnok penészfonalaival és csak úgy pusztítható ki, ha a lélekben gyökeres nagytakarítást végzünk és rendet teremtünk a roncsok és kincsek kusza halmazában. Igazad van, Mihály. Mielőtt nekiindulnánk a Világosság felé vezető új útnak, tisztába kell jönnünk önmagunkkal.
Tájékozódnunk kell: – merre van előre és merre hátra, nehogy újra eltévedjünk és körben járjunk. Tudnunk kell, mit vesztettünk és mit nyertünk, halálos-e a sérülés vagy gyógyítható, nyomorékok maradunk-e vagy épebbekké lehetünk-e, mint voltunk? Rá kell jönnünk, hol vesztett az emberiség megint egyszer utat és mért kanyarodott újra vissza a barlangba, ahonnan valamikor elindult?
Most, félévvel az öldöklő vihar elülte után, még azt sem tudjuk, hogy mit vesztettünk: – pótolhatatlant vagy csak feleslegeset? Ma még az emberek ásóval és csákánnyal otthonaik romjai között kutatnak használható tárgyak, ruhák, könyvek vagy tüzelőanyag után, mialatt gyermekeik a már kizöldült törmelékhalmok tetején heverő, szétázott családi zongora rozsdás húrjain orosz katonanóták dallamát próbálják kiveregetni. A gyermek ma is gyermek: játszik a koporsó tetején is. És ha estefelé a szülők a kis kézikocsin, ami nélkül Európában manapság az élet elképzelhetetlen, hazaviszik az idegen tömeglakásba a megtalált télikabátot vagy a kiásott rekamié roncsait, hogy legyen mivel megfőzni a mindennapi bablevest, akkor sietniük kell, nehogy a fosztogatók a sötétben levetkőztessék őket.
Nem, itt még senki sem tudja, mit vesztett javakban, hogyan tudná hát megmondani, mit vesztett és mit nyert lelkiekben?
Az írók, akiknek ezt meg kellene állapítaniuk, nem írnak, mert a legközelebbi ebéd gondja facsarja az agyukat. A festők nem festenek, mert talicskával járják a vidéket egy kis krumpli után, a tudósok pedig azon töprengenek, hogyan cserélhetnék be az utolsó előtti lepedőt zsírra vagy cukorra. A munkás korgó gyomorral takarítja le gépéről a rozsdát az ablaktalan, huzatos műhelyben és szédülő fejjel hallgatja az új világ új jelszavait az eljövendő földi paradicsom ígéreteivel, míg a földhöz juttatott zsellér azt éli fel, amit a kapott házban talál, a parasztok meg behúzott nyakkal várják, mi lesz mindabból.
Ki érne rá sajátmagába tekinteni, amikor még a külső pusztulás Gorgó-feje dermeszti a szemet és a vajúdás láza rázza az országot?
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva