Sopron, 1945. december 27.
Kedves Mihály!
Nekünk, itthoniaknak, ezerszer több okunk van visszavágyódni ezekben a decembervégi napokban a régi karácsonyok fenyőillatú hangulatába, mint Nektek, akik pálmáktól szegélyezett strandok forró homokján heverésztek és lehunyt szemhéjatok bíborán át keresitek az itthoni karácsonyok édességét.
Minket most ritkábban kísért a múlt, mert a kegyetlen jelen szinte egy pillanatra sem enged ki a markából. Aki folyton lohol, az nem ér rá ábrándozni. Akit a mai mindennapok reggeltől-estig ragadós és szúrós gondbojtorjánokkal szórnak tele, az nem gondolhat gyerekkora karácsonyfadíszeire, hanem arra, hogy karácsonyestére, ünnepi ajándékként, befűthesse a szobát és a 15 deka napi kenyéradag mellé valahogyan, valahonnan egy falat húst is szerezhessen.
Az utóbbi évek karácsonyai lépcsőfokok voltak, melyek mindig lejjebb vezettek valami nyirkos katakombába. De ezeket a katakombákat nem az első keresztények hallal és galambbal ékesített áhítatú gyülekezőhelyeivé tette az ember, hanem a Nérókat és Caligulákat megszégyenítő feketemisék helyeivé.
Tavaly a friss romok közt, a kályha körül kuporogva, gyertyafény mellett próbáltuk a szeretet ünnepének emlékét felidézni, de nem sikerült, mert az a tavalyi 1944-es esztendő a világtörténelem eddig legkeresztényietlenebb esztendeje volt: a gázkamrák és tömeggyilkosságok éve.
Az idén már nem kellett attól félnünk, hogy a betlehemi éjszakában az angyalok kara helyett a légoltalmi szirénák üvöltése hangzik fel, mégis minden lélekben ott guggolt, fejére vont fekete lepellel a gyász és nem engedte magát elhessegetni.
És mégsem cserélném el ezt az idei karácsonyomat sem a Te napfényes karácsonyoddal, sem azokkal a régi karácsonyokkal, melyekre leveledben visszaemlékezel. Igen, jólesik visszagondolni gyermekkorunk mennyezetig érő karácsonyfáira, az új játékok és új könyvek izgalmas örömére. Jólesik egy percre lehunyni a szemet és érezni a szülők pillantásának melegét, amíg ujjaink az Anker építőszekrény hűvös és síkos kőkockáiból csudálatos palotákat építenek...
Mégis közelebb áll szívemhez az idei karácsony rom-háttere előtt világító szeretet lángja, mint a gyermekkor behavazott, szelíd tájainak kihunyt csillogásai.
Nem fogod megérteni, mégis ide írom: ezek az évek leszoktattak arról, hogy a múltba meneküljek. Megtanítottak arra, hogy ne sóvárogjam vissza elmúlt éveim napjait, ellenben becsüljem meg kétszeresen, sokszorosan azt a szépet és jót, amit még a legsivárabb és leggonoszabb jelen is adhat. Mert ez a sivár és gonosz, de eleven jelen mélyebb örömöket tud adni, mint a halott múlt. Most szebb és több a csöndes óra, szebbek a fátyolos reggelek színei, boldogítóbb egy Mozart-andante, bölcsebb egy igazi könyv, ízesebb a régen nélkülözött jó falat, és – mindennél jobb, szebb és melegítőbb a szívek nagy sorvadásában a szívünkkel egybedobbanó szív élménye.
Azt hiszem, ezekben a levelekben már egyszer leírtam, hogy a nagy kataklizmák nem változtatják meg lényünk magját, csupán kiteljesítik. Bennük a rossz emberben lévő, de eddig csak szunnyadó gonoszság tágra nyitja mohó szemét és leleplezi az ember-farkasok, ember-hiénák és ember-keselyűk aljasságát. De ugyanakkor kiteljesedik a jók jósága is, és mint belülről izzó hőforrás tör fel az indulatok sötét háborgásából. És ez a hőforrás nem engedi befagyni az emberszeretet vizeit, miatta nem válhat az ember embergyűlölővé.
Ezek a jóságos emberek a karácsonyi emberek, akik újra és újra megváltják a melegségük hatósugarába vonzott embertársakat. Így foszlik semmivé az a korábbi, sötét órában fogant megállapításom, hogy Krisztus, Buddha és a szeretet többi apostolai hiába éltek, mert az ember megválthatatlan.
Szép az ártatlanok karácsonya a béke szelíd éveiben, de szebb a megszenvedettek karácsonya a sötét évek megpróbáltatásaiban.
Igaz, hogy ezekben a nehéz években szinte naponként szégyenlettem keresztény voltomat. De igaz az is, ahogy nemcsak a munkások és parasztok, de még az arisztokraták között is vannak lelki arisztokraták, úgy a „keresztények" között is akadnak keresztények. Ezeket nem a dogmák vakbuzgó követése teszi keresztényekké, hanem tetteik és emberi magatartásuk természetes kereszténysége.
Nem lepődtem meg, amikor láttam, hogy a dogmatikus keresztények jelentős részének „kereszténysége" ezeknek az éveknek perzselő hevében úgy felhólyagzott és lepattogzott, mint a rosszul mázolt ajtó festékrétege a kályha közelében. Viszont az úgynevezett „langyos keresztények" egy jelentős része krisztusi értelemben vett kereszténynek bizonyult.
Sokan, szégyenletesen sokan voltak olyanok, akik a bunkerek padlóján kuporogva, a bombázás perceiben majd hogy le nem tépték imáikkal az Úristen köntösét, a veszély elmúltával azonban menten szarkákká változtak és gyorsan eltüntettek néhány értéktárgyat a bomba sújtotta szomszéd romlakásából.
Mások ellenben csöndes méltósággal viselték el a robbanások halálos recsegését, nem jajgattak saját veszteségeik fölött, hanem védték és mentették a felebarát életét és javait. Ezek az utóbbiak a mostani koldusélet terheit és nélkülözéseit is sopánkodás és jajgatás nélkül hordozzák, mert tudják, hogy a közösség bűneiért az ártatlan közösségbelieknek is fizetniök kell. Azok ellenben, akik 1944 tavaszán jogosnak látták és helyeselték a sárga csillagot és a gettót, akik kárörvendve álltak a járda szélén, amikor a csendőrök az iszonyat felé hajtották az utolsó kis batyujukat cipelő zsidó férfiakat, anyákat és a szoknyájukba kapaszkodó gyerekeket, azok most nem bírják megérteni, miért sújtja őket, az árjákat és keresztényeket a sors javaik és otthonaik pusztulásával.
Sokan már elfelejtették, hogy milyen elégtétellel nézték, esetleg maguk is közreműködtek a szociáldemokraták és egyéb baloldali munkások és értelmiségiek letartóztatásában és internálásában, ami sok esetben azok halálát is jelentette.
Annyira elfelejtették, hogy most a világ legtermészetesebb jelenségének tartják jelentkezésüket a demokratikus pártok valamelyikébe, lehetőleg a Kommunista Pártba.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva