A múltba tekintő szem, a „bűvös henger” először csak az emlékfoszlányok szédítő kavargását látja. Belőlük kerek csillagokat összeállítani alig tud, csupán töredékeket. Az időrenddel is baj van, hiszen azokban az időkben a „trance”-nak egy fajtájában éltünk, százfelé szaladó gondolatok, ösztönös cselekedetek szúrós bozótjában.
***
1945. április elsején, Húsvét vasárnapján, mi soproniak is átléptük azt a mágikus vonalat, melyen túl az eddigitől merőben különböző élet kezdődött. Hirtelen valami idegenül új, fullasztóan izgalmas, de tétova reményekkel is telített világban találtuk magunkat. Számomra tulajdonképpen nem is volt annyira új és idegen, hiszen hat esztendőt töltöttem orosz földön, s ezekből közel hármat az új, megváltó társadalmi rendnek, a kommunizmust építő szocializmusnak légkörében. Persze akkor, azon a tündöklően fényes húsvétvasárnapi reggelen ezer más gondunk volt, mint világszemléleti és társadalmi kérdések fölött töprengeni. Mindenekelőtt tájékozódnunk kellett. Nálunk, itt az Alsólőver utcában csönd volt, mintha mi sem történt volna. De nemsokára megjelentek az első emberek a városból és hihetetlen dolgokat meséltek. Erre fel nekiindultunk, hogy pontos híreket szerezzünk. Amint beértünk a felbolydult városba, ámulva hallottuk, hogy mik történtek az éjszaka folyamán a város többi részeiben.
A mi házunkat és környékét, mintha valami bűvös burok védte volna, mert már tőlünk a második utcában is olyan események játszódtak le, amilyenek a történelem tanúsága szerint szerves velejárói a hadviselésnek és ellenséges városok elfoglalásának, ám az ilyen helyzetben még nem volt lakosságot méltán elborzasztják. Fontos szerepe volt ebben a testi élvezetekre kiéhezett katonák győzelmi mámorán kívül a borral teli soproni pincéknek. De a pincékben nemcsak bor volt, hanem ott szorongott a város népe is asszonyostól, lányostól. Közel volt tehát egymáshoz a zord katonaélet mennyországának két pillére: az ital és a nő. Azon az éjszakán és még a rákövetkezőkön is, a megvadult ösztön a szégyen s a testi és lelki megalázottság és összetörtség tragédiáit zúdította a soproni nők és családjaik százaira.
Ha zúgtak volna a Húsvéti harangok, ringó hullámaik alatt nem a feltámadás és felszabadulás zavartalan boldogsága fényeskedett, hanem a tompa rémület lapult volna. A gyalogjárókon gyerekes örömmel és újonnan szerzett karórákkal a csuklójukon fiatal szovjet katonák kerékpároztak szalamandermenetben, az úttesten tankok csörögtek Bécs felé, itt-ott meztelen karddal hadonászó részegek dülöngéltek, feltört üzletek tátongtak, fent a magasban repülőgépek berregtek és padlástól a pincéig minden rejtekhelyen asszonyok és lányok reszkettek.
Az Alsólővér utcai vasúti átjáróhoz a menekülő németek egy hatalmas dombnyi tüzérségi lövedéket és páncélöklöt öntöttek. Ezen a minden pillanatban robbanni kész két méteres akadályon kellett mindenkinek átmászni, ha tovább akart jutni. Mint a feldúlt hangyaboly hangyái, úgy rohangáltak az emberek össze-vissza a romos utcákon, rokont, barátot keresve, vagy orvost az áldozatul esett nők számára Az orosz városparancsnokság nyugalomra intő plakátjai előtt a kíváncsiak tömege nyújtogatta a nyakát. Én, a két gyár ezernyi gondjával a vállamon először a Zárgyárba siettem. Az udvar az utolsó négyzetméterig tele volt tömve szovjet trénszekerekkel, terepjáró gépkocsikkal, a gyárkapu előtt egy felrobbantott német tank hevert, a műhelyekben, irodákban szovjet katonák csellengtek. Reménytelen volt itt bármibe is kezdeni. Rohantam a Városházára a szovjet városparancsnokhoz. Útközben feltűnt, hogy Sopron polgárai egyetlen éjszaka alatt különös metamorfózison mentek át. A nők lompos ruhásan, fésületlenül, az áll alatt megkötött kendővel, mesterséges csúfsággal védekeztek a falánk katona szemek ellen, a férfiak borostásan, Lenin-sapkásan, ócska ruhában, nyakkendő nélkül, nyitott inggallérral, hithű proletároknak akartak látszani. Szinte kiríttam közülük kalaposan, nyakkendősen, sima állal.
A Városházán, a polgármesteri szobában nem kis meglepetésemre a szovjet városparancsnok oldalán egy régi ismerős: Maszalszky orosz herceg fogadott, aki tolmácsként működött. Ez a titokzatos herceg már sok éve élt Sopronban, egyesek szerint, mint emigráns, mások szerint, mint kém. Soproni polgárlányt vett feleségül, egyszerűen élt könyvei közt tudósként és a Soproni Szemlében időnként cikkeket tett közzé, így pl. Juliánus Apostata római császár állítólagos látogatásáról a mi vidékünkön. Én Simunich Marco nyugalmazott sorhajókapitányék révén ismertem meg. Ott találkoztunk egynéhányszor téli estéken a háború alatt. Ilyenkor Maszalszky herceg ápolt szakállát simogatva és nyájasan mosolyogva egy darabig elbeszélgetett a társaság többi tagjával, aztán feje lehorgadt és csöndesen elaludt. Vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. Nem hallhatott semmi érdekeset, mert mi résen voltunk.
Most tehát a herceg ott ült a szovjet ezredes oldalán és szívélyesen üdvözölt. Tolmácssegítségét nem vettem igénybe, hisz eléggé tudtam oroszul és kissé megkopott tudományomat előrelátóan már egy év óta rendszeresen folytatott orosz tanulmányokkal jól felfrissítettem. Az orosz parancsnok, akinek Maszalszky halkan bekonferált, barátságosan meghallgatott, majd arra kért, hogy gyűjtsem össze a két gyár dolgozóit és mielőbb kezdjem meg a termelőmunkát. Ha segítség kell, forduljak csak hozzá.
Csak most gondolhattam arra, hogy testvéreim sorsa iránt érdeklődjem. Irén húgomék a Várkerületen baj nélkül úszták meg az éjszakát. Húgom – szerencsés természete jóvoltából – már a bombázásokat is derűsen fogadta, mert a bezúzott ablaktáblák és kinyomott ajtófélfák az ő élményre éhes természetét felpezsdítették. Most sem tagadta meg önmagát, hanem vidám érdeklődéssel figyelte az eseményeket az egész Várkerületet uraló lakásából, és szorgalmasan gyűjtötte az ismerősökkel történt hátborzongató dolgokat. Kálmán öcséméket csak néhány nap múlva tudtam megtalálni egy Ősz utcai házban, ahová húsvét éjszakáján menekültek, amikor rájuk törtek. Szerencsétlenségükre olyan városnegyedben találtak szükséglakást kibombázásuk után, ahová különösen garázda osztagok vonultak be. Ablakon és háztetőn menekültek, de így sem kerülhették el, hogy az én szelíd, vértől irtózó öcsémet az ukránok arra ne kényszerítsék, hogy egy rendőrfőtanácsossal közösen leöljön egy zsákmányolt hízót. A két alkalmi böllérnél még szánalomra méltóbb volt a százkilós disznó, melyet a reszkető kezű hóhérok bizonyára kontár kínzások között váltottak meg szenvedéseitől. Kálmán és felesége, Eliz az események hatása alatt, testileg-lelkileg kerékbe törve, apatikusan várták az „új élet” további meglepetéseit.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva