1953-ban meghalt Sztálin, „a sötét georgiai”. Tetemét ünnepélyesen Lenin holtteste mellé ágyazták a Mauzóleumban. Szentségtörés és hétszeres hazaárulás lett volna megjósolni, hogy néhány év múlva utóda, Hruscsov megfosztja nimbuszától a vörös császárt, megbélyegzi, mint dogmatikus tévelygőt és kártevőt, sőt még holttestét is kirakatja a Lenin-mauzóleumból.
Véget ért a Szovjetunióban az első személyi kultusz korszaka, de menten megkezdődött a második, a Hruscsov-féle. Ez nem volt annyira sötét és félelmetes, mert nyers, paraszti humor, sőt bohóckodás enyhítette. Ám a vége ennek is meglepő volt: Hruscsov is politikai hullává lett, eleven holttestté.
Sztálin halálával végre megszűnt a Szovjetunióban az ázsiai könyörtelenséggel végrehajtott politikai boszorkányperek sorozata. Felszakadozott az a fojtogató ködréteg, amely nem engedte kisütni a napot. Megenyhült a nemzetközi politikai légkör, és nálunk is kezdett derülni a zavaros politikai bor. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elkezdte elszántan feltárni a vezetésben elkövetett hibákat, nagy divat lett az önkritika, különféle intézkedések történtek az annyit emlegetett életszínvonal emelése érdekében. Az ártatlanul elítélteket és kivégzetteket ünnepélyesen rehabilitáltak. Kezdett felülkerekedni az 1947-48-as józanabb gazdasági áramlat. Nagy Imre lett a miniszterelnök. Körülötte csoportosultak a revizionisták, akik ellen a szektás álláspontjához továbbra is mereven ragaszkodó Rákosi mind élesebbé váló harcot folytatott.
De már megint előre rúgtattam az események folyamatában. Egyelőre még csak Sztálin halálánál tartunk. Sztálin képmása, gyászszalaggal keretezve, még ott komorlott az irodák, műhelyek, iskolák falán. A Deák tér még Sztálin tér volt, a lidérc még ott ült a lelkeken. „Legjobb tanítványa” pedig hol az úttörőpajtások gyűrűjében fényképeztette le magát a hetilapok számára, mint jóságos nagybácsi, akárcsak Hitler a Hitlerjugend tagjai közt, hol Kossuth-díjas írókkal és költőkkel koccintott, oldalán mongol nejével, aki mint keramikus, Munkácsy-díjat mondhatott magáénak.
Kónya Lajos barátom, ez a talpig becsületes, egyenes gondolkodású költő, Rákosi első éveiben, a Kossuth-díjért érzett hála és a Rákosinak előlegezett bizalom révületében, a '''Pohárköszöntő'' című versben ünnepelte azt az embert, aki miatt néhány év múlva, amikor lehullott szeméről a hályog, súlyos lelki válságba került. Ekkor – 1956 tavaszán – írta Lajos az Irodalmi Újságban azt a cikket, amelyben, az általános elgyávulás közepette az irodalom szabadságát merte követelni. A büntetés nem maradt el. Lajost megfosztották a Magyar Írószövetség titkári tisztétől és hosszú évekre írói szilenciumba kényszerítették.
Fél évvel később bekövetkeztek az 1956-os események, melyeknek egyik következménye az írói és művészi szabadság jelentős kiszélesítése lett. De a Rákosi-korszakban az irodalom és a művészet járókába volt szorítva vagy pórázon járt: a senki által világosan nem értett, bár százak által agyonmagyarázott „szocialista realizmus” pórázán. A klasszikus érzelmek, mint szerelem, természet, hazaszeretet, hit, áhítat – tabuk voltak. Csak a politikai, pontosabban pártpolitikai költészet és irodalom kapott megjelenési lehetőséget. Egyhangúság, bénító unalom, üres formalizmus, aggodalmas mérlegelés, szepegés, brosúra-íz, „mazsolák” gondos beledolgozása a „vonalas” szövegbe – ezek jellemezték a kor irodalmát. A legzseniálisabb költő legnemesebb költeménye a papírkosárba került, ha nem lehetett politikai és propaganda célokra kiaknázni. Előremutatás, optimizmus, öröm és hála egyetlen műből sem hiányozhatott. Sokan kérdezték azokban az években titokban, vajon mi lett volna Petőfi, Ady, vagy József Attila sorsa, ha a Rákosi-érában élt volna.
Sivár pusztasággá lett a festészet és a szobrászat is. Visszasüllyedt a múlt század utolsó évtizedeinek akadémikus szárazságába: csakhogy most nem udvarló huszártiszteket és játszó macskákat mutatott, hanem „XY sztahanovista a vonat ablakából integet, útban a Balaton felé” vagy „Tanácskozik az X-i tsz elnöksége” vagy „Békekölcsönjegyzés” című alkotásokat. Programfestészetté lett, propagandaszobrászattá, harci és párttörténeti események illusztrátorává, futószalagon készült Sztálin- és Rákosi arcmások gyártójává.
Szegény Horváth József barátom, ez a díjak sokaságával kitüntetett, áhítatos festő, majdnem belepusztult a keserűségbe, látva, hogy „mi történik a Szent Művészettel”. Legszebb aktképeit visszadobta a zsűri, mint erkölcstelen, erotikus, politikailag káros mázolmányokat. A meztelen igazság még ebben a legtisztább művészi megnyilatkozásában sem volt kívánatos. Itt, Sopronban, tulajdonképpen csak a zene kultusza maradt épségben, ami elsősorban a másik Horváth Józsefnek, a zeneigazgatónak és a Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekarnak köszönhető. Már a romok közt megindult újra a zenei élet és gyors iramban felfejlődött a régi nagy hangversenyek szintjéig, sőt azok fölé. Nagy vigaszunk volt azokban az időkben egy-egy hangverseny a Kaszinó, most Művelődési Ház gyönyörű hangversenytermében. Ez a terem ma már a múlté: most, 1966-ban megkezdődött a Művelődési Ház teljes átépítése. Most zúdulnak ki az ablakokon a csúszdákba a közfalak téglái, melyek még Helge Lindberg, Vecsey Feri, Dohnányi, Bartók, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Lőrinc és sok száz magyar és külföldi művész, költő és író hangját, hangszeres zengését, a zenekarok hanghullámait és egy évszázad báljainak zsongását őrizték.
Az én, amúgy is gyéren csörgedező irodalmi munkásságom ezekben az években szinte teljesen elapadt. Nincsen értelme az írásnak, ha minden szót patikamérlegre kell tenni, ha minden mondat hurokká válhat, minden ihlet megdermed, minden gondolat belesápad a kimondhatatlanba.
Néhány rám kényszerített előadást tartottam mindössze valami szabadegyetem jellegű sorozatban, „Bevezetés a mai irodalom problematikájába”, „Az orosz elbeszélő irodalom útja”, „A soproni táj felfedezése” címmel. A legnagyobb visszhangot Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából a Kaszinó nagytermében tartott előadásom keltette. De ez már 1955-ben volt, amikor Rákosi rúdja kezdett kifelé állni és már frissebb szelek lengedeztek. Nyolc évig éltünk elképesztő hazugságok közt. A [gleichschaltolásban] Rákosi lepipálta Göbbelst. Minden újságban ugyanaz állott, taplószáraz politikai hírek halmaza célirányos tálalásban. Azért kellett reggelente kollektívan olvasni, mert saját jószántából senki sem rágta volna át magát a betűkásán. Csak egy lapot olvastak az emberek szívesen, sőt titkos lelkendezéssel: a biztonsági szelep szerepét betöltő Ludas Matyit, az egyetlen komolyan vehető sajtóorgánumot. De ez vicclap volt.
A rádió a tszcsék kapálási és vetési munkálataival, a termelési százalékokkal, a versenymozgalommal, a fejlődés szédületes iramával untatta azokat, akik felkattantották. Egyébként az a szólás járta, hogy a rádióhíreket azért mondják be ketten felváltva, mert az egyik a plafont tartja addig, amíg a másik beszél, nehogy a sok hazugságtól beszakadjon. A legtöbben a „Szabad Európa” adásait hallgatták suttyomban, sunyi élvezettel.
A szellemi nyomor és éhség, az ateista propaganda minden igyekezete ellenére, vagyis talán annak következtében is, zsúfolásig töltötte meg a templomokat. Vallási téren közömbösek templomjárókká lettek. Valami nagy, szent szomjúság fogta el az embereket, és minél keményebben akarták meggátolni a templomba járást Rákosiék, annál merészebben tették ki magukat az ezzel járó veszélyeknek a pedagógusok, a tisztviselők, mindenrendű dolgozók, még párttagok is. A nyugati demokratikus államokban, ahol az alkotmányban garantált lelkiismereti szabadságot komolyan veszik, sok plébános megirigyelhette volna a mi zsúfolt templomainkat.
Nyolc éven át Rákosi Mátyás sertésszemű sunyisága figyelt bennünket a szobafalakról, az épületek homlokzatáról, a kirakatokból, mindenhonnan, minden időben, még álmainkban is. Rossini Figarójának híres dala „Figaró itt, Figaró ott…” új szöveget kapott: Rákosi itt, Rákosi ott, Rákosi fent, Rákosi lent…
Túl soká volt fent. De mégis eljött az óra, amikor lekerült a maga emelte piedesztálról. Mielőtt még 1956-ban egy utolsó szörnyűséget követhetett volna el, maga a szovjet megbízott ültette repülőgépre és Rákosi is eltűnt a politikai süllyesztőben, ahová csakhamar Gerő és nyolc év múltán Hruscsov is követte. Mert ez a Törvény!
II. rész XII. fejezet
Közreadja Turbuly Éva
Erőszakkal egységesít.