A Tómalomról újra

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Most, harminc évvel e kis karcolat megjelenése után, újra itt állok a tó fölött a széles kőkorlátnál, melynek lapján valamikor de szívesen hevertem és süttettem magam kettesben a nappal.

Nincs mese! ‒ Megváltoztunk mindketten: a tó is és én is.

Az egykori kedves kis szállodából a maga, mesekönyvből kivágott színes manzard szobácskáival és Kovács Vince vendéglőjéből gomba alakú büfé és ‒ hátrább – a kőfejtő karéjába simuló Halászcsárda lett. Ennek megfelelői magamon a ritkuló haj és a mélyülő ránc.

Az egykor eléggé sivár, sziklás-homokos domboldalon, fel az erdőszélig, most a soproni üzemek őszi virágokkal ékes üdülői sorakoznak. Ennek az előnyös változásnak megfelelőjét hiába keresem magamon. Rajtam nem esnek már előnyös változások, legfeljebb a korral járó „bölcs” rezignáció fon vékonyka koszorút az ősz üstök köré.

Dehát a tó, a táj szíve és lelke! A tóból, a valamikori nádszoknyás, cigányos, titokzatos vad tóból némileg denaturált, megszelídített strandfürdő lett, civilizáltabbra nyesett nádfrizurával… De, úgy sejtem, még így is megőrzött számos romantikus lehetőséget…

A tekintet ide-oda csapong. Újra látja a vízbe derékszögben kiugró famólót, egykori törzshelyemet, látja a háború áldozatait: a kabinsort az északi part mentén, a bejárati pavilonokat, a régi padokat, az azóta kipusztult nagy nyárfákat és szilfákat, no meg látja azoknak a csillogó, édes-bús emlékeknek villanásait, amelyek ennek a helynek a varázsát adták.

Az élet szomorú látványai közé tartozik az őszi, kihalt fürdőstrand, a nyár ravatala, mely körül gyertyák helyett a fakuló nád és sás bugái lobognak. Menjünk tovább!

Keresem az utat fel az erdős dombtetőn, ahol akkoriban még egy kilátótorony mutogatta a Fertőt. De az út már az első kanyar után tünedezni kezd: benőtte a gondozatlanság gyepe, visszahódították a fák, ösvénnyé szűkült. Itt-ott még látszanak a padok roncsai, csonkok, mint odvas fogak gyökerei egy viruló arcban.

Felkapaszkodva a tetőre, keresem ennek a múltbeli parkerdőnek füves, vadvirágos tisztásait, rejtegető bokrait, nyári szerelmek árnyas alkóvjait.

Hiába keresem őket. A magára hagyott erdő majdnem valamennyit elnyelte, már csak ökörnyál lobog egy-egy mogyoróbokorról: gyászfátyol egy régholt emlék fejfáján.

A benőtt ösvény mind tovább csalogat. Félórán át zörög az avar a lábam alatt, aztán Fertőrákoson vagyok. Lent a mélyben, az alsó utcasoron, amely alázatosan kíséri a Fő utcát ott fent, a kőfejtő magasságában. Csak egy sora van ennek az utcának, a túlsó oldal meredek domblejtő, a lajtamész kibújásaival tarkítva és annak a pataknak kiszáradt medrével keresztbeszelve, amely huszonöt év előtt még a lejtő derekán, a házak előtt járó emberek feje fölött versenyt csobogott az erdő szélén szaladó Rákos patakkal.

A kis kertekben búcsúznak a diófalevelek, itt-ott egy asszony mos a tornácon, az egykori patak magas partján pedig egy bronzfényekkel dekorált ezredesi rangban lévő kakas szabdal egy eldobott zsíros kenyeret, és dohogva hívja az elkalandozott tyúkokat. A meredek lejtőn a falu újságkihordója, vézna gyereklány kaptat felfelé, oldalt dőlve a nehéz táska súlya alatt, melyből több tucat Népszabadság és Kisalföld kukkant ki.

Szinte emberen túlinak tűnik a csönd, illetve csak tűnne, hogyha hirtelen az egyik házból, melynek ormán felírás hirdeti, hogy „Mit Gottes Hilfe erbaut durch Johann und Theresia Mulzer im Jahre 1910”, fel nem harsanna egy nekikeseredett magyar anya pörülése: „Ó, te anyaszomorító! Mit tegyek veled, te semmirejó?!”
Fent a dombgerincen kedves tornyom áll, a körbefutó erkéllyel övezett templom- és figyelőtorony, ahonnan egykor a portyázó törököket figyelték aggodalmas szemek.

***

Hazafelé azon az úton jövök, amelyen annyi éven át loholtam ki szombat délutánokon a szabadság és feloldottság szigetére, a Tómalomra.

Megváltozott itt is minden. Balra az erdő megférfiasodott, sűrűbb, hatalmasabb lett, jobbra a Kistómalom után, ahol fekete rucák úszkálnak a nád közt, a szántóföldek és szőlők helyén katonai gyakorlótér van, rajta komor őrtornyok és szögesdrótkerítések, a határvédelem iskolája.

A szüretelő szekerek kerekeitől feltúrt dűlőutak mentén az utolsó ökörfarkkórók sárgállanak már elszáradt társaik mellett: mexikói kandeláber-kaktuszok a soproni határban.

Mint áldozati tüzek, úgy eregetik kék füstjüket a krumpliszárak égő halmai, míg a takarmányrépa zöld leveleinek kupacai között öreg poncichter egykedvűen nyakazza a répák ezüstös-rózsás, halpiacra emlékeztető hekatombáit.

Elnehezül a láb az annyiszor játszva megtett úton. Talán a szív is nehezebb lett azóta. Az emlékezés kegyhelyeinek sora véget ér. A Szent Mihály tornya, amely már vagy egy órája hívogatott a távolból, most itt van előttem.

II. rész, XIV. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2018. december 10.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.