Újranyíló határok

Node, ebből legyen már elég! Vannak örvendetesebb témák is!

Az utóbbi évek olyan remények megvalósulását hozták, melyek már régen fejfa alatt nyugodtak. Mint már említettem, az eddig kérlelhetetlen szigorral lezárt nyugati határon egyre táguló rések nyíltak. Feltámadt az útlevél a szimpla polgár számára is, vízumot lehetett szerezni, sőt még némi valutát is adtak. A demokrácia ezen a téren is kezdett demokráciává fejlődni.

Megindulhatott az 1956-ban vagy már korábban megszakadt családi kötelékek újrabogozása. Először a már külföldi állampolgárságot szerzett egykori kitelepítettek, vagy disszidáltak óvakodtak haza saját autón Nyugat-Németországból, Ausztriából, s mikor látták, hogy senki sem bántja őket, akkor megindult a rohamosan duzzadó zarándoklat a szülői házhoz, az ősök sírjához, az emlékekhez, különösen, amikor 1962-ben, a Soproni Ünnepi Hetek alkalmából 20 osztrák schillingért beutazási engedélyt kaphattak a határon az egykori Volksbundisták, kisnyilasok s mindazok, akiknek csak kisebb adag vaj volt a fején.

A város azokban a hetekben nyüzsgött a külföldi autóktól és a kitelepített „poncichterek” meghatva nézték a meghitt és a jóléti államok polgára szeme számára bizony kopott és szegényes utcákat. Nem lehetett rossz néven venni, hogy kissé hivalkodtak is jómódjukkal, és a gazdag rokonok sajnálkozó hangján beszéltek az itt maradtakkal. Az ajándékok özönét hozták, ami csakhamar meglátszott a soproniak öltözködési színvonalának jelentős emelkedésén. Különös és megható volt, hogy ezek a kitaszítottak, elfelejtve az 1946 évi kitelepítés keserveit, szinte lelkendezve igyekeztek magyarul beszélni. Csak a gyermekeik néztek hideg szemmel szüleik idegen, kopott szülővárosára.

Az osztrákok és nyugatnémetek után csakhamar megjelentek a Svédországba, Angliába, az USA-ba szakadt disszidensek is, és a soproni gyerekeken mind sűrűbben tűntek fel a külföldi sportegyesületek pulóverei, a női lábakon pedig az annyira áhított külföldi nejlonharisnya.

Valami tavaszi langyulás puhította a sokéves politikai jégpáncélt. Az itthon maradt szülők szeme könnyes boldogságban ölelte körül a hazalátogató gyerekeket és unokákat, akikről már azt hitték, hogy sohasem fogják láthatni őket.

De ez még csak egyik oldala volt a változásnak, mert megindulhatott a látogatás az ellenkező irányban is. Az első időben csak az egyik szülő utazhatott ki, párja túszként itthon maradt, majd eljött a közös kiutazási engedélyek kora, amely három – hat havi tartózkodásra szólt, persze a meghívó fél költségére. A kintiek küldték a vasúti vagy repülőjegyeket és a szükséges valutát, a meghívottak pedig, akik közül sokan még nem lépték át az ország határát és idegen nyelvet sem bírtak, a szülői szeretet elszántságával, de reszkető szívvel felszálltak a Sabena, a Lufthansa vagy a Pan Am sugárhajtású repülőgépeire, hogy átrepülve az Atlanti-óceánt, néhány óra múlva Kanadában, az Egyesült Államokban vagy Mexikóban megölelhessék az őket váró gyermekeiket.

Fejkendős alföldi parasztasszonyok, akiknek a világ földrajzáról csak homályos elképzelései voltak, dermedten ültek az ördöngős masina fotőjeiben, a stewardessek mosolygós gondozásában. Az önkívület valamelyik speciális állapotában átszálltak Párizsban, átszálltak Londonban, hagyták magukat tereltetni a tranzitvárótermekbe, majd az új jethez, nézték összeszorított szájjal mélyen alattuk a tengert vagy a felhőóceánt, elbóbiskoltak, újra felébredtek és végül kiszálltak egy szédítően idegen világban, egy más földrészen, amelyen csak egyetlen pont ígért biztonságot és nyugalmat – a gyerekek új otthona.

***

Karácsony másnapján lent jártunk Máriával Szombathelyen a rokonoknál. Este, hazafelé, a vasúti kocsi félhomályában néhány idősebb asszony, egy soproni péknek a felesége meg falusi nénikék csöndesen mesélgettek.
- Hallom, kint járt a Kanadában, Kocsisné – szólt az egyik.
- Kint… egy fél évig – válaszolt Kocsisné olyan magától értetődően, mintha Lövőn töltött volna hat hónapot.
- Na, és milyen volt?
- Hogy milyen volt?... Hát, tudja, Béresné, nem nekem való világ az. A lányom meg az ura, ők már beleszoktak, legalábbis úgy tesznek… a két gyerek meg már ott született. Hát iszen jó dolguk van… szép lakás, autó, minden. Csak idejük nincs arra, hogy éljenek, mert reggeltől estig a dollár után rohannak.
- No lássa, pontosan így van ez az én fiamnál is. Azok is csak melóznak vakulásig. De így legalább nem érnek rá hazavágyni.
- A maga fia hol van?
- Los Angelesben. Irtózatos nagy város! Ha csak rágondolok, forog velem a világ.
- Hát kint volt maga is?
- Persze. Még a tavasszal négy hónapig.
- Mennyi sok szépet láthattak maguk! – szólt bele egy harmadik hang.
- Nem láttam én bizony sokat – felelte a Los Angelesben járt. Én csak otthon ültem a konyhán, mert egyedül nem mertem kimenni az utcára, a fiam meg a menyem meg csak este jöttek haza. Még csak ki se igen nézhettem az ablakokon a szédüléstől, mert olyan fene magasan laknak, hogy a templomtorony lent az utcán csak akkorának látszik, mint a fiatal nyárfa. Majd megevett az unalom! Nem volt mit dolgoznom! Tudja, ott a konyhában is minden géppel megy. Még a krumplit is gép hámozza. Aztán a szegényeim mindig csak azokat az egyforma ízű konzerveket eszik, friss húst alig látnak. Csak ültem és sírtam és a tyúkjaimra gondoltam meg a libáimra… Igaz, egyszer-kétszer a fiamék elvittek az autójukon vasárnap a tengerpartra, ahol annyi meztelen nép volt, hogy fölfordult a gyomrom. Meg abba a mozivárosba is voltunk… abba a Holivudba. Hát iszen, nem mondom, szépek a színészek kastélypalotái, de hát – szóval nekem Sopronkövesd jobban tetszik!

A beszélgetés egyre sűrűsödött. Hol innen, hol onnan szólt bele valaki, akit a világtörténelem szintén kilódított néhány hónapra a nagyvilágba és most úgy emlékeztek vissza azokra a chicagói, San Franciscó-i, caracasi vagy stockholmi gépesített konyhákra és robotgéppé lett gyermekeikre, mint valami lázálomra.

Az értelmiségiek persze másképp csinálták. Belevetették magukat a kettős boldogságba: a viszontlátás örömébe és a világlátás gyönyörűségébe. Kivirultak, mint a gubanccá aszott jerikói rózsa a nyári esőben.

Szűkebb barátaink közül az egyik szülői pár minden télen rendszeresen három hónapot tölt Svédországban lányuk népes családjánál, nyáron meg a svédek jönnek néhány hétre Sopronba. Egy másik szülői pár évente Svájcba látogat, egy harmadik Brüsszelben tölt évente néhány hónapot. Nyáron aztán a gyerekek és unokák jönnek haza látogatóba magyar szóra, magyar kosztra, a Balaton vizére és így valami, ami a világ egyéb részén magától értetődő dolog, nálunk is a demokrácia természetes lehetőségévé vált.

II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva