Fabricius János András (1770-1847)

Fabricius Andreas (1770. július 18—1847. április 9.), a reformkor egyik polgármestere városunkban.

A későbbi polgármester gyerekkora, gonosz mostohája miatt, igen nehéz volt. Német iskolában tanult meg írni-olvasni, Kővágóörsön cseregyerekként pedig magyarul. Apja gombkötő mesterségéhez nem volt sok kedve, ezért asztalosinasnak szegődtették. Ennek azért nem lett folytatása, mert a megerőltető munka következtében kiújult a bal kezén még hét éves korában támadt seb. Ez annyira begyulladt, hogy az itteni orvosok kezét könyöktől le akarták vágni. Tehetős rokona és gondviselője azonban Bécsbe vitte, s ott fél év alatt oly sikeresen meggyógyították, hogy élete végéig más baja már nem volt vele, mint hogy gyengébb volt a bal keze a jobbnál.

Nem maradt más hátra — állapítja meg krónikájában — minthogy tovább folytassa tanulmányait. Túlkoros diákként elvégezte a líceum legmagasabb osztályát is. A magyar nyelvben annyira kiművelte magát, hogy a líceumi Magyar Társaság oszlopos tagjaként számos dolgozatot írt és beszédet mondott.

Huszonöt évesen lett hallgatója a pesti egyetem jogi karának, s ott dicséretes eredménnyel 1798-ban ügyvédi diplomát nyert. Közben részt vett a Napóleon elleni nemesi felkelésben. Mint friss diplomás ügyvéd hazatért Sopronba, s eredményesen működve, jó anyagi helyzetbe került.

31 éves korában megnősült, gyereke született, de a nagy boldogságnak hamar vége szakadt, mert a gyerek, majd a nagyanya, s végül 1804-ben az anya, a krónikaíró felesége is „szárazbetegségben” (tüdőbaj) meghalt. A vigasztalan férfi most már nem szerelemből, csak gazdasági célszerűségből és barátja rábeszélésére, egy évre rá, elvette egy kismartoni orvos árva lányát. (Ennek ikerpárja a barátja felesége lett.) Aztán megkedvelték egymást, amit az is bizonyít, hogy kilenc gyermekük született. Háromnak hamari, egynek korai haláláról; a többiek életútjának minden érdemes részletéről bőven szól a krónika.

A krónikaíró vagyona annyira gyarapodott, hogy 1806-ban megvehette — némi jogi bonyodalmak után — a Fő tér egyik legszebb házát, a hozzá tartozó földekkel együtt. Később a családról elnevezett kétemeletes lakóépület tulajdonában további társadalmi emelkedésre gondolhatott. Hiszen most már belvárosi patrícius lévén, bármely vezető tisztségre pályázhatott.

1808-ban városi tanácsnokká választották. Nehéz idők következtek: Napóleon csapatai Bécs felől jövet Sopront is megszállták. Dicséri a franciák magatartását, de hát az akkor is csak megszállás volt, anyagi terhekkel. 1815-ben városkapitánnyá választották, 1823-ban pedig nagy többséggel öt évre polgármesterré. Egyik rendelkezése volt — a sok tűzeset hatására —, hogy ezentúl a házakat csak cseréppel szabad fedni, nem fazsindellyel.

Polgármestersége alatt, ősi szokás szerint, az evangélikus konvent elnöki tisztségét is betöltötte. Mint ilyen nagy építkezéseket hajtott végre a líceumban.

Az összedőléssel fenyegető épület újjáépítése kerek 26 000 váltóforintjába került az evangélikus konventnek. Nem építették volna fel és nem bővítették volna, ha Fabricius András nem mutat jó példát adakozásban és szervezésben. Az alapkőletétel 1824. szeptember 30-án zajlott le, s már egy év múlva, Ferenc császár és király névnapján fel is avatták a Hild Vencel tervei szerint kivitelezett épületegyüttest. Helyet kapott benne a donatus, a grammatica, a syntaxis, a bölcsészet- és jogtanok osztálya éppúgy, mint a teológia.

Nagyon aktív életének utolsó éveiben még szerepet vállalt az 1847-re tervezett tudósgyűlés és kiállítás előkészítésében. Alapító tagja volt az 1846-ban alakult Kaszinó Egyletnek. Ugyanakkor polgármester-helyettes is. Ideglázban hunyt el 1847. április 9-én.

Az írás a szerző tervei szerint a harmadik, 2005-ben megjelentetni tervezett Aranykönyvben jelent volna meg. Mivel a kötet kiadása meghiúsult, az elkészült 102 életrajz eddig kiadatlan maradt. Honlapunk "Neves soproniak" menüpontjában folyamatosan tesszük közzé a Hárs József Pro Urbe díjas helytörténész által írt életrajzokat.

:::
Sopronban az Evangélikus Szeretetotthon Fabricius András (Endre) nevét viseli.