Mihályi Ernő (1887-1969)

Bencés tanár és szerzetes volt, kiváló művészettörténész; a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy kiadványokban mutatta be a soproni gótika és barokk művészet fennmaradt emlékeit, ráirányítva a művészetrajongók figyelmét Sopronra.

1887. november 16-án született Mihályiban. A soproni bencés gimnáziumba járt; már diákkorától érdekelte a művészettörténet. 1905. augusztus 6-án öltöztették be kispappá, 1907-ben tette le az egyszerű fogadalmat, majd 1910-ben az ünnepélyes fogadalomtételére került sor. 1910-1919 között gimnáziumi tanár volt a soproni bencéseknél. Kisebb-nagyobb utazásai során rádöbbent arra, hogy nem akármilyen művészeti értékeket rejt az ősi város. Minden alkalmat megragadott, hogy tanítványai figyelmét felhívja a műemlékekben gazdag város értékeire; Sopron odaadó szeretetére nevelte őket.

1914-ben állította össze első nagyobb tanulmányát. Mint fiatal tanár először iskolája értesítőjében, majd önálló füzetben jelentette meg A középkor műemlékei Sopronban c. tanulmányát. Kettős célja volt ezzel. Egyrészt, hogy tanítványai bővítsék ismereteiket, másrészt - és ez volt a fontosabb -, hogy a nagyközönség körében felkeltse az érdeklődést a város műemlékei iránt. Mihályi elérte célját A rákövetkező év, az 1915-ös esztendő, kisebb mérföldkő a soproni helytörténetírásban, mivel második tanulmányával (Sopron renaissance- és barokk-stílusban épült házai) valóságos úttörő munkát végzett. Aprólékos részletességgel mutatta be a barokk és rokokó emlékeit Sopronban. Míg első füzetében 34 rajz és ábra szolgálta a szemléltetést, addig a másodikban 40 fénykép kapott helyet. (Több ház, ami művében leírásra került, a második világháborús bombázások során örökre megsemmisült). 1916-ban hagyta el a nyomdát harmadik s egyben sorozatzáró füzete, a Dorfmeister és a barokk képírás Sopronban c. tanulmánya. Ebben Mihályi Ernő a barokk stílus egyházi vonatkozásaira helyezte a hangsúlyt, és bemutatta Dorffmaister István addig kikutatott életének és munkásságának legjelesebb alkotásait.

Mikor 1919 szeptemberében főiskolai tanárnak nevezték ki Pannonhalmára, attól lehetett tartani, hogy Sopron elveszti egyik legbuzgóbb apostolát. Nem így történt. A pap-tanár a Frankenburg Irodalmi Kör Almanachjában 1922-ben már a soproni Szent Háromság szobrot méltatta A szoborszerűség fogalma a barokk-korban c. tanulmányában. Egy évvel később jelent meg a Pannonhalma részletes kalauza c. útikönyve. 1928-ban a Magyar Művészet folyóirat a pannonhalmi szám után soproni különszámmal jelentkezett, s ennek megírásában oroszlánrésze volt az akkor már bölcsészdoktori címmel rendelkező Mihályinak. Múlhatatlan érdeme volt, hogy Sopron szinte egy csapásra ismert és híres műemlékváros lett itthon és külföldön egyaránt.

A Soproni Szemlének indulásától szerkesztőbizottsági tagja volt. Ezer szállal kötődött a városhoz. A Heimler Károly szerkesztette Sopron műemlékei I (1939) kötethez ő írta a Sopron belvárosa c. tanulmányt. Oktató munkája, a főapátság múzeumának és levéltárának vezetése, a Pannonhalmi Szemle főszerkesztői teendői egyre ritkábban engedték, hogy eljusson Sopronba. 1949-1952 között mint kisegítő lelkész működött Bakonybélen, majd nyugdíjasként haláláig Pannonhalmán élt. Sopronban utoljára 1963-ban tartott előadást, melyben a város ókeresztény múltját mutatta be. 1969. október 19-én hunyt el.

Kedves egyéniségét, tudósi alaposságát, a város iránti rajongó szeretetét hálás tanítványai máig szívükben őrzik.

Neve maradandó fénnyel ragyog a soproni helytörténetírásban.

Az írás az Aranykönyv 2000. című kötetben jelent meg és a szerző jogutódjának hozzájárulásával közöljük.
Aranykönyv 2000.
Írta és összeállította Sarkady Sándor és ifj. Sarkady Sándor
Kiadó: Quint Reklámügynökség
Felelős kiadó: Jászberényi Klára
Művészeti vezető: Bugyi Sándor