Becht Rezső: Az erdő

A Pásztortűz című erdélyi irodalmi és művészeti folyóirat 1944. februári száma nagy terjedelemben közölte soproni írók műveit, melyeket nem sokkal korábban a szerzők önálló esteken mutattak be Kolozsváron. Ezen írások egyikét adjuk most közre, azzal a céllal, hogy ne merülhessenek feledésbe az erdők, s persze különösen a soproni erdők szerelemesének, Sopron írójának 75 esztendővel ezelőtt írott sorai.

Becht Rezső: Az erdő

Az erdő hetvenéves lett, vagy nyolcvan. Nagyapáink ültették, együtt nőtt fel apáinkkal. Amikor mi ismerkedtünk vele, már hatalmas, rejtelmes erdő volt az erdő a szomszédos sok erdő között. A széles, mély völgyet, melynek fenekén patak dudorászott, úgy kitöltötte, ahogy a lelket kitölti néha a lombos öröm, néha a kopár bánat. Gyerekkorukban olyan bizsergő szédüléssel jártunk benne, mint a mesében, az örökéletű mesében. Nem tudtuk elképzelni, hogy volt valaha kezdete, de azt sem, hogy valaha vége is lehet. Volt, van és lesz az idők végtelenségéig. A gyerekkorban minden végtelennek látszik, de azért mégis jó tudni, hogy van itt a közelben valami, ami egészen biztosan elmulhatatlan, ami mindig ugyanaz marad s mégis mindig más, valahányszor magába ölel.

Tavaszainak illata, reggeleinek csillogó párája, nyári délutánjainak árnyas nyugalma, éjszakáinak kuvikhangjai és teleinek fehér álmai éppúgy alakították lelkünket, mint emberi nevelőink. De amíg emezek tanításaira az élet később sokszor rácáfolt, addig az erdő leckéit sohasem kellett megtagadnunk. Ez az erdő most hetvenéves lett, vagy nyolcvan. Megérett, — mondták a logarléces erdőmérnökök és szenvtelenül átszámították az erdő zöld életét köbméterekre és a köbmétereket pengőre. Egy birodalmat ítéltek halálra, egy ezerszerte hatalmasabb birodalmat, mint amit ember alkothat. Mert mi az a nyolcvan, vagy akár ötszázmillió ember, akit egy állam foglal magában, az erdő mellett, ahol a fáknak, mint a növényi állam-eszme hordozóinak védelmében az élet billiónyi változata küzd, épít és rombol. Az algák, moszatok, spórák, gombák, füvek, bokrok, rovarok, madarak, emlősök bölcsen bonyolult társadalma felett megvillant a fejsze, egy kiegyensúlyozott ősi kultúrába belemart a cápafogú fűrész. Ősszel kezdték a kaszabolást, amikor az erdő már gyanutlanul nekivetkőzött a téli alvásnak és az élet visszahúzódott a föld alá, a gyökerekbe. Narkózisban hajtották végre a műtétet s a gyökerek tavaszig talán nem is sejtették, hogy árván maradtak, hogy felettük nincsen már bükk és tölgy és nyírfa, csak vérző csonk és közömbös favágók, akik a ledöntött törzseken ülve szalonnáznak. Tavaszra a nagy völgy két oldala tar lett. A mese haját nullásgéppel tövig lenyírták. A hajfürtök szabályos rakásokban, reális köbméterekben sorakoztak a hegyoldalon és ájultan várták, hogy elszállítsák őket a siralomházba, a fatelepre. A völgy két lankáján, a leomlott birodalom romjain pedig megkezdődött a társadalmi átalakulás. Nem volt már államhatalom, se véderő, se rendőrség, az eddigi törvények értelmetlenné váltak, az egyensúly felbomlott. Az alkotmány védő kupolája bedőlt, megkezdődött a korlátlan napfény anarchiája. Az aljzati növényzet, a satnya cserjék, a dudvák, melyek már az erdő életében is leghamarább ébredtek, hogy kihasználhassák a lombfakadás előtti fénykorszakot, elsőnek vették észre a változást A tömeg ösztönével azonnal felismerték a csodálatos lehetőségeket. .,Győztünk!" — kiáltották a chlorophiltól rekedten, amikor látták, hogy közöttük és az ég között semmi sincsen, ami a napfényt elfoghatná előlük. „Mienk a világ!" — kurjantották mámorosan és eszeveszetten nőni kezdtek. Lármájuktól idő előtt felriadtak álmukból a mit sem sejtő mohák, páfrányok, ciklámenek és mindazok a kényes növények, melyek léte elválaszthatatlan az erdőállam életétől, mert csak a hatalmas fák védő árnyékában tudják betölteni hivatásukat. Rémülten hallgatóztak s nem értették, mitől olyan meleg és lázas gyökereik körül a talaj. Az örökösen nedves és hűvös mohák kiszikkadtak. Szomjasan, kicserepesedett kelyhecskékkel tátogattak egy ideig, aztán végzett velük a napsugár. A páfrányok kenetteljesen, hívő lélekkel kezdték bontogatni püspökbotjaikat és csipkés miseruháikat, de az erdő tiszteletteljes zsongása és sekrestyehűvőssége helyett a nap nyílzápora fogadta őket. Vértanúhalált haltak, mint Szt. Sebestyén.

Velük pusztultak a ciklámenek is, ezek az érzékeny, finom lények, akik a sötét erdő mélyén úgy élnek távol a világ profán lármájától, mint embertestvéreik között azok, akik hűvös kerti szobában Rilkét olvassák, preraffaelita festők képeit nézegetik és halk szonátákat játszanak átlátszó ujjakkal. A napfény felforrósította szelíd gumóik körül a földet és ők csöndesen, ellenkezés nélkül becsukták a Rilke-könyvet és a zongorát, s fonnyadt, széprajzú leveleikből oly illedelmesen szállt el az élet, mint amikor haldokló csillagkeresztes dámák fehér keze lehanyatlik a paplanra. Halk lényük és halk vérük nem lázadozott a brutális fény uralomrajutása ellen. Oly finoman haltak meg, ahogy éltek, egy rímmel az ajkukon. És mégis őrájuk, főleg őrájuk emlékezett mindenki, aki a megölt erdő helyét járta és bosszúsan kerülgette a földi szeder indáit, vagy a bojtorján enyves horgait. Mert időközben a hegyoldalon már szélesen elterpeszkedett az új növényvilág bozontos társadalma. Habzsolta az ingyen ömlő napfényt és esőt, mohó gyökerekkel szívta magába a trágyává vált régi kultúra bomlott nedveit és nőtt, nőtt, harsogva, egymást tiporva, duhaj telhetetlenséggel és minden méltóság nélkül. Tüskés indái körülfonták a vérző fatuskókat, érdes levelei eltemették még az emlékét is a hajdani erdőnek. — Meghalt! — rikoltotta sárgán egy mindent elözönlő dudvafaj és kihívóan körülnézett. — Ezentúl senki sem nőhet a másik fölé! — kiáltott rá fenyegetően az ökörfarkkóróra és a bogáncsra, amikor azok nyujtózkodni kezdtek. — De pusztuljanak innen a sóhajtozó szelidek is, az égszínkék istenfélők, az illatozók, meg a csillagszemű éhenkórászok! Aki nem dudva, annak nincs mit keresnie az erősek hegyoldalán! — Azzal gyűlölködve nekirontott a harangvirágoknak, ezerjófűnek és mind-annak, ami különb volt nála, és kezdte ontani magából a gyapjas termést, hogy teljessé tegye a honfoglalást és minden időkre biztosítsa fajtája győzelmét. Az erdőre már nem is gondolt. Mi köze a győztesnek a hullákhoz!? Diadalmámorában nem is sejtette, hogy csak a föld-feletti erdő pusztult el s hogy lent a földben, a dudvák kusza birodalma alatt még él a másik erdő, a gyökerek erdeje, amibe csak visszahúzódott az üldözött élet és a természet egyensúlyának hatalmas szelleme. A tönkök már nem véreztek. Belátták, hogy céltalan a teremtő nedvek bánatos elfecsérelése. Összegyüjtötték tehát vér-könnyeiket és munkához láttak. Rügykoszorút fakasztottak a csonkok körül s ezekbe a rügyekbe ontották mindazt az éltető erőt, amivel azelőtt a hatalmas fát táplálták. S amíg az új növénytársadalom egymást fojtogatta, addig a rügyekből dús, dacos vesszők fakadtak. Minden csonk körül kisarjadt az ifjúság, mely a mélyből jött és a magasba tört, szent hagyományokból táplálkozott és hitt a kupolákat építő Szellem halhatatlanságában. Most már a dudvák is felfigyeltek rájuk. öntelten és kárörvendve nézték a faapródok küzdelmes sarjadását. Nem féltek tőlük, mert a tömeg kurta emlékezőtehetsége már elfelejttette velük, hogy vannak titokzatos erők, melyek túlszárnyalják a dudvák és cserjék földszintes világát és susogó emeleteket építenek az ég felé. Azt hitték, hogy a vesszők csak azért nőnek, hogy létrául szolgáljanak az ő magukban tehetetlen indáik számára. De a vesszők nem a dudváért nőttek, hanem az erdőért. Nőttek hallgatagon, feltartóztathatatlanul. Lassan kiszabadították magukat a bozótvilág fojtogató bilincseiből, lombot fakasztottak és árnyékot vetettek. Mind sűrűbb árnyékát. S az árnyék védelmében a szomszédos nagy erdőkből újra előmerészkedtek a mohák, egy-egy páfrányspóra is betévedt a megfeketedett tönkök közé, melyek körül immár diadalmas karcsúságban feszült az egyensúlyból kitört dudvavilág fölé az ifjú erdő. Csak most kaptak észbe a cserjék és dudvák. De már késő volt. Az árnyékkal már nem tudtak megküzdeni. Már az erdő volt az erősebb, a kupolaépítő Szellem, nem a burjánzó alvilág, sem a korlátolt közép-szer, melynek uralma mindig csak pünkösdi királyság lehet az élet törvénye szerint. Ez a törvény növesztette újra naggyá az erdőt, ez kényszerített vissza minden növényt kiszabott helyére. A kupolaépítő Szellem új kupolákat feszített a hegyoldal fölé és a kupolák alá újra bevonult a visszanyert egyensúly békéje.

Megjelent a Pásztortűz című folyóirat 1944. február 15.-i számában.

A írást az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.

Az itt bemutatott képeslap Preidl Zoltán soproni képeslap- és fényképgyűjtő kollekciójának egyik darabja. Ezúton fejezzük ki köszönetünket Zoltánnak, hogy lehetővé tette az anyag bemutatását honlapunkon. A gyűjteményben szereplő képeket folyamatosan tesszük közzé, az egyes darabok a Preidl Zoltán gyűjteménye címkére kattintva listázhatók ki. A gyűjtő Facebookos oldalának linkjét a Kapcsolódó és ajánlott link alatt találják.