In memoriam Légrádi Imre (1933-2022)

“Vak dióként dióba zárva lenni, s törésre várni, beh megundorodtam.” (A Babits idézet egy Szabó Miklósnak készített ajándékán áll.)

Csendben, ahogy élt közöttünk, úgy távozott kollégánk 2022. március 17-e éjszakáján a földi életből. Ahogy mindig kívánta, átaludt az örökkévalóságba.

Tragédiákkal, küzdelmekkel teli, de harmonikus, és gazdag életet hagyott maga mögött. Az előbbieket teljes egészében csak életrajzi interjúkból tudtuk meg, maga nem beszélt róla.

Kis szigetként állt Ágfalva és Sopron között a 17-es vasúti őrház, amelyben Légrádi Imre nevelkedett, egy három gyermekes család legkisebbjeként. Tehetségét tanárai korán felismerték, és ő hálával emlegette az Isteni Megváltó Leányai elemi iskolájában tanító nővéreket, bencés gimnáziumi tanárát Kuczoghi Marcellt, és líceumi osztályfőnökét, Tóth Ferencet. Nemcsak eszességével tűnt ki gyerekkorában, de folyton fúró-faragó, alkotó kézügyességével is, amelyet később a kísérleti eszközök készítésében kamatoztatott.

Az első tragédia életében az volt, amikor 1945 szept. 15-én a dolguk végeztével hazatérő családtagok lakásukat feldúlva, a családfőt pedig, lőtt sebbel a homlokán, holtan találták. Az elárvult kis család ekkor Bánfalvára költözött egy szerény albérletbe.

Érettségi után az ELTE fizika-matematika szakán kezdte meg tanulmányait, amelyeket 1956 tavaszán fejezett be. Ekkor feleségül vette évfolyamtársát, a soproni Haracsi Lenkét, és közösen kezdték meg új életüket, amelyben később két leányt neveltek, Lenkét és Esztert.

Sopronban azonban nem volt betölthető állás, ezért Csornán kezdett tanítani, naponta oda-vissza utazva. Néhány év elteltével sikerült a Soproni Kellner Sándor Általános Iskolába kerülnie. A végső állomást, és életének meghatározó munkahelyét a Széchenyi István Gimnázium jelentette. Tanári munkája itt teljesedett ki, a neves gimnázium diákjai között. Jó érzéssel töltötte el, hogy együtt dolgozhatott volt tanárával, a humanista lelkületű Tóth Ferenccel, és tehetséges egykori tanítványával, Kopik Istvánnal, valamint feleségével, Lenkével, aki nem a szakját tanította, hanem az iskola könyvtárát gondozta.

Légrádi Imre meghatározó személyisége volt az iskolánknak. Bármilyen munkát végzett, azt pontosság és kötelességtudat hatotta át. Szaktárgyait mindenki által érthető módon tanította. Kísérleteit Öveges professzorhoz hasonló lendülettel mutatta be, és ezek meglepő és elmés voltával gyakran lenyűgözte diákjait. (Mi, más szakos kollégák, ezt a szalagavató ünnepségek műsorainak a tükrében élvezhettük.) Amikor 1986-ban a pártállam sajtója bagatellizálta a csernobili atomkatasztrófa tényét, Légrádi kolléga elsők között mutatta ki a fizikaszertárban a tanulók cipőtalpáról leporszívózott anyag magas értékű sugárzását. (Nem is maradt következmények nélkül az eset...)

Személyiségét finom humor, csendes visszafogottság jellemezte. Csak két esetről tudok, amikor vulkanikus erővel nyilvánította ki erkölcsi kérdésben a véleményét.
Nyelvi leleményekben utolérhetetlen volt. A fizika napján munkaközössége tagjait Ein Stein feliratú, Einsteinre utaló feliratos kövekkel lepte meg. A szovjet gazdasági reform évében, 1985-ben, az Imre napi asztalon sós pere (c) sztrojka várta a vendégeket.

Diákjaihoz és tanártársaihoz patriarchális érzülettel kötődött. Ha új kolléga érkezett, ő ment oda hozzá, bemutatkozott, üdvözölte, így oszlatva zavarát. Osztályfőnökként a végzősöknek személyre szabott kis ajándékot: egy idézetet, vagy anagrammát adott.

Széles körű műveltségével fölénk magasodott. Kiváló nyelvérzéke volt. Jól beszélte az orosz, a német nyelvet, és magas szinten volt járatos a latinban. Érdeklődése, a szaktudományon kívül, kiterjedt az irodalom, a nyelvészet és a helytörténet terültére. Az utóbbi témában tanulmányt írt többek között az ágfalvi telepesekről, a soproni kapuk kerékvető köveiről, a Lőver, és az Erzsébet-kert régi nevének lehetséges eredetéről.

Tevékenysége hamar túlterjedt a város és a megye határain. Tisztelet övezte szakfelügyelőként, és országosan ismertté vált neve a Fizikai Szemle, a Fizikatanítás, és a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok –ban megjelent több mint 40 cikke alapján.

25 éven át vett részt az Országos Tanulmányi versenyek szakbizottságának munkájában. Tagja volt a Soproni Kitaibel Társaságnak, és a Magyar Nukleáris Társaságnak. Ebbeli tisztségében az 1970-es években részt vett egy Finnországban tartott tudományos ülésen, ahol angol nyelven előadott korreferátumáért egy ködkamrát kapott. Ezt az iskola fizika szertára őrizte.

Négy könyve jelent meg: Magfizikai kísérletek (1985), Atomfizikai feladatok (Bp. 1986), Magfizikai feladatok GM csővel (Bp. Műszaki Kiadó 1987), és Fizikai feladatgyűjtemények címmel. Társszerzőként pedig több könyv írásában közreműködött.

Munkásságát számos elismerés övezte: Mikola Sándor díj (1984), Apáczai Csere János díj, (1992) Szilárd Leó díj,(2000) Rátz Tanár Úr Életmű díj (2007) 2012-ben pedig Sopron város díszpolgára lett.

Felesége 2002-ben bekövetkezett halála után Légrádi Imre szárnyszegett lett. Az egykori tájfutó vándorként járta a város utcáit, amíg a Covid járvány bezártsága ettől meg nem fosztotta. Hallása, látása megromlott. Ez erősen akadályozta a kommunikációját. Az Ikva Idősek Otthonának lakójaként halt meg.

Temetésén nem szólt zene, csend ölelte át a részt vevőket. Sokan hiányolták, hogy iskolája nem búcsúzott el közmegbecsülésnek örvendő tanárától, illetve „ feltétel nélkül szeretett városa” a díszpolgárától. Ha (esetleg a család kérésére) nem a szertartáson, akkor a megyei lapban lett volna ennek a helye.