Faépítészet Sopronban 1850-1914 között

Részlet a bevezetésből:

Sopron építészettörténetének szerteágazó kutatásai között mindeddig feldolgozatlan területnek számított a helyi faépítészet története. Jelen kutatás elsőrendű célja az volt, hogy a faépítészet XIX. századi újraéledésének okait és építészeti eredményeit feltárja, s azt egy mikrokörnyezetben, egy adott város léptékén belül vizsgálja.
A Nyugat-Magyarországi Egyetemen jelenleg folyó kutatások tekintélyes része irányul afelé, miként lehetne ismét népszerűbbé tenni a faszerkezetek alkalmazását az építészetben. A faanyag építőipari használatának növekedését, és a faépítészet újraéledését a kutatók az egyre fontosabbá váló környezetvédelmi szempontok, a környezettudatos építészet előtérbe kerülésétől remélik. A faépítészet XIX. században történt — mindezidáig egyedülálló mértékű — fellendülését összetett folyamatok idézték elő. Habár a korabeli faépítészet erőteljesen kötődött egy-egy népszerűbb stílusirányzathoz, a fellendülés okai egyedül mégsem ebben keresendők. A társadalmi-gazdasági tényezők valamint a faipar fejlődésének szerencsés egybeesése kellett ahhoz, hogy a fa az olyan feltétlenül szükséges alkalmazási területeken kívül is, mint a tető- vagy födémszerkezetek, kiemelkedő méretben és mennyiségben kerüljön felhasználásra az építészetben. A kutatásnak nem célja párhuzamot keresni napjaink és a tárgyalt időszak között, azonban objektív feltárással kíván hozzájárulni a soproni faépítészeti kutatásokhoz, valamint a megmaradt emlékek megóvásához.

A polgárosodás kora az 1850 és 1914 közötti változékony, több történelmi fordulópontot átöleló időszak. Ekkor erősödött meg az értelmiség szerepe a társadalomban, ekkor vált a középosztály számára is elérhetővé az önálló építkezés, s ekkor alakult ki a mai értelemben vett szabadidő fogalma. Mindezek a folyamatok ötvöződtek a kor építészetének újfajta elvárásaival, a pihentető, szórakoztató és egészséges élettér megteremtésével. A XIX. század derekán a faépítészeti feladatok még három területre specializálódtak:

Egyrészt a kisebb-nagyobb gazdasági épülettípusok, csarnokok, raktárak, műhelyek, gyaloghidak szerkezetei készültek fából, melyek továbbra is Őrizték a hagyományos építési módokat, dacolva a korszerű, de jóval költségesebb vas- és acélszerkezetek térhódításával.

A faépítészet második területe a magánépítkezésekhez kötődik. Az iparosodó környezettől, forgalomtól és zajtól mindinkább eltávolodni vágyó városlakók nyaralóövezeteinek építészetében nyert új értelmet a fa használata. A romantikus vidéki életmód jellegzetes XIX. századi kellékeivé váltak a gazdag faornamentikával díszített villaépületek, faoromzatok, verandák és festői hangulatú kerti házak.Az iparból és a nagyobb léptékű középítkezésekből kiszoruló faépítészet hamar utat talált a pihenés, sport és kultúra felé. A faépítészet harmadik területe számára a fűtést nem igénylő szabadtéri szórakozás épületei nyitottak teret. A XIX. században számtalan új, vagy megújuló épülettípus, gyógyfürdők, uszodaépületek, lóversenyterek, vendéglők, tekepályák, kilátók, zene- és kiállítási csarnokok épültek faanyagú szerkezettel. Sopron faépítészetét a XIX. század optimizmusa és derűje formálta. A természet, víz, játék és az ünnepek újrafelfedezése és átemelése a hétköznapokba új épülettípusok kialakulását eredményezték. Az építészeti megoldást a természet, szabadidő és az ember közötti kapcsolat megteremtésére a faépítészetben találták meg.