1944. december 6.

Magda szép volt és fiatal. Barna haja játékosan keretezte ovális arcát. Fekete szeme és foga gyöngye sokakat elvarázsolt.

|1|

Boldognak és elégedettnek gondolhatnák, hisz szerető férje, két remek kisfia bearanyozta életét. Anyagi gondjai nem voltak, szép lakást béreltek a Deák téren, réz kilincsek, puha szőnyegek, könyvek, lemezek. Öröme még sem lehetett teljes, hisz édes ura immár második éve a fronton szolgált. Magda helyt állt, nem félt, szép hazafias, buzdító leveleket írt a férjének, és bizakodott, hogy szerelme hamarosan épségben hazatér.

|2|

Ezen a délelőttön kedves barátnőjét látogatta meg a külvárosban, mióta asszony kevés ideje maradt az ilyesmire. De ma édesanyjára bízta a fiúkat, és a háztartás gondjait. Kávéztak, csevegtek, nagyokat nevettek, elfeledték a zord idők félelmeit. Magda erőre kapott, jó volt kicsit gondok nélkül újra fiatal lánynak lenni.

Lassan indult hazafelé, egy divatos slágert dúdolgatott magában, szájában még a kávé kellemes íze, szívében a lányos nevetés. Nagyon szép, derűs idő volt. Mentében felvett egy fenyőágat, beleszagolt és elmosolyodott, este jön a Mikulás, hogy fognak örülni a fiacskái. Könnyedén lépdelt tovább… és akkor hallotta meg a dübörgést, mintha alatta a föld is meghasadt volna. Körülfogta, áthatotta ez a mély morajlás. Félni nem maradt ideje, annyira földöntúli, különös, rémisztő és mégis varázslatos volt az egész. A szürke-ezüst repülőgépek zárt sorokban egészen alacsonyan szálltak, ellepték az eget. Szinte estéli sötétség lett.” De szép!” futott át az agyán. Ekkor elkezdtek potyogni a bombák. Fényes zuhanás, csattanás, por, fülsiketítő robaj , bumm!bumm! Magda rohanni kezdett, nem nézett körül csak futott, az életéért. Agya kikapcsolt, Istenre bízta magát. Lábai romokon, köveken, lótetemeken gázoltak át. Harisnyája elszakadt, egyik cipője sarka is kitört. Most egészen közel csapott be egy bomba, a légnyomás a földre terítette, könnyeit földes, véres kezével maszatolta szét. Felpattant és újra futni kezdett. Beért a Deák térre, a fiúk, anyám! Ott a ház, még áll! Berontott a kapun, le az óvóhelyre, anyja ölelő karjába vetette magát, a fiuk is odabújtak a kedves tyúkanyóhoz.

Imádkozni kezdtek, volt aki sírt, káromkodott, valaki a Himnuszt kezdte énekelni. Lassan megnyugodtak és az egész pince zengte a magyarok imádságát. Ekkor egy éles fülsiketítő robbanás rázta meg a házat, sötét lett, minden megtelt füsttel, égett szag terjengett a levegőben, Magdát és kis családját elborította a törmelék, a rájuk zuhant gerendák és téglák. Halotti csend majd kitört a pánik. Sírás,nyögés, káromkodás, a hisztéria ijesztő hangjai töltötték be a pincét. A forró fojtogató por beleette magát a tüdejükbe, nem kaptak levegőt.

- Vizet! Vizet! Itt döglünk meg mind! Istenem! Istenem, segíts!

Magdának nagyon fájt a feje, odanyúlt és a keze véres lett. Minden porcikája elnehezült, hányingere volt és úgy érezte zuhan, elnyeli a jótékony semmi. Ekkor bevillant agyába kisfiai és édesanyja képe. Itt kell maradnia, erőt kell vennie magán, élnie kell. Erőszakkal kifúrta magát a törmelékek alól. Felállt. Szerencsére komolyabb baja nem történt. Körülnézett a pincében, édesanyja is akkor ásta ki magát egy törmelék kupac alól, vele voltak sértetlenül a fiúk. Kikecmeregtek az utcára, a fénybe. Mély levegőt vettek. Élnek!

A házból szinte csak a falak maradtak. Dorosmaiék zongorája groteszk módon egyensúlyozott két emelet között, az ő gondosan eltett lekvárjai színes csíkokat húzva folytak le a másodikról. Nem maradt semmijük. Csak az életük, a remény és ez most MINDEN.

1944. dec. 6-án délelőtt 11 óra 23 perctől-12 óra 4 percig az amerikai 450-es számú bombázó osztag, B 24-es Liberátorai 378 bombát dobtak a városra. Bő fél óra alatt 310 ember veszítette életét, romba dőlt egy város, százak maradtak fedél nélkül, vesztették el mindenüket. (Németh Alajos és ifj. Sarkady Sándor nyomán)

Farkas Lajosné, született Taby Magdolna (1917-2012)
Magdi néni, aki szinte egy évszázadon át élte Sopron mindennapjait - 1917 nyara óta 95 évesen bekövetkezett haláláig. Itt nőtt fel, tanult, lett szerelmes, asszony, anya. Felnevelt négy gyereket és közel 40 éven át tanította, nevelte a város nebulóit is. 1950-ben kapott végleges állást előbb a Halász utcai iskolában, majd az ’50-es évek végétől a Petőfi téren. 1972-es nyugdíjazása után még, testi-lelki erővel bírva, 15 éven át tovább okította, képezte, szerette a jövő nemzedékét régi fészkében a Petőfi téri suliban. Az utolsó pedagógus-éveit pedig a Jereváni fehér iskolában töltötte. És közben átélt forradalmat, háborút, a nyomasztó ’50-es éveket. Megélt örömöt, bánatot, félelmet, barátságot, csalódást; léte együtt lüktetett szeretett városával.

***

A szerző bemutatkozása:
A nevem Farkasné Bárczy Éva, több, mint húsz évig voltam a Soproni Múzeum könyvtárosa és múzeumpedagógusa. Életem ragyogó szakasza volt ez, hisz múzeumi könyvtárosnak lenni nagy kaland. A mindennapi könyvtárosi munka mellett részese lehettem egy különös, varázslatos világnak. Látogathattam ásatásokat és falkutatást, másztam le sírgödörbe és fel falkutató létrán. Részt vehettem kiállítás rendezéseken, ahol mielőtt a tárlók bezárultak, kezembe vehettem a tárgyakat mintegy századokon átívelő érintés. Ismerhettem a Storno szekrények titkát és a festmények hátlapján lévő személyes üzeneteket. De a legnagyobb dolog az volt, hogy részese, lehettem tudós kollégáim alkotó munkájának. Hallgattam eszmefuttatásukat egy újabb lelet, adat kapcsán. Előttem született meg a tudomány. Az évek során nagyon sok tudás és ismeret halmozódott fel bennem és persze a több folyóméternyi jegyzeteimben. Ezt szeretném megosztani Önökkel. Engem elsősorban nem a kövek, építészeti stílusok érdekelnek, hanem ők, akik előttünk jártak,vágyakoztak, csalódtak, haragudtak, reméltek,szerettek..éltek itt. Őket keresem minden szegletben, régi tárgyban, házban, templomok padjaiban, a kopott kockaköveken. És szívesen megmutatom őket mindazoknak, akik elindulnak velem… Lépteik nyomán.