Büszke Berzsenyista voltam 1952 és 1956 között Sopronban

Bevezető sorok

Emlékezetem bizonyára sokszor kihagy majd, sokszor talán másként is emlékszem a dolgokra, mint ahogyan azok tényleg megtörténtek, vagy – mai eszem szerint – talán még át is értelmezem azokat. A tükör hátán a foncsor helyenként már megvakult, így homályossá válnak a képek. De a lényeg az, hogy mai fejjel hogyan látom a gimnazistaként átélt világot, szűkebb-tágabb környezetemet és benne persze magamat is ebben az iskolában. Kontrollja többnyire nincsen a leírtaknak, legfeljebb a kortársak szólhatnak hozzá az itt elmesélt történeteimhez, amelyek lehetnek egyoldalúak, vagy tévesek is. Amiként az a visszaemlékezésekre oly jellemző. De minden esetben a valóság leírására törekedtem, reményeim szerint elegendő eredménnyel!

Családomról és gyerekkori környezetemről

[Szüleim a Soprontól nem messze lévő Keresztényben voltak tanítók.] Én is itt születtem. Családomban egészséges gyereknevelési elvek érvényesültek. Ebben anyám szigorú racionalitása, s az apámnak a paraszti világból hozott szemérmessége, az a keresztény-kispolgári és falusi erkölcsi egyveleg volt a meghatározó, amely gyakorlatilag 12 éves koromig majdnem töretlenül érvényesült. A nagy változást életemben a faluból – politikai okokból bekövetkezett – hirtelen és kényszerű távozásunk idézte elő, s mondhatom, hogy szinte egyik napról a másikra, a húgommal együtt, már korán felnőtté avattak bennünket, gyerekeket a körülmények.

Mivel a kényszerű lakhelyváltozás oka egyértelműen politikai volt, s a távozás előkészületei mindnyájunkat közvetlenül érintettek, a téma napi rendszerességgel került megbeszélésre. Ez, ha akarták volna a szüleim, akkor sem lett volna elkerülhető. Ráadásul – ezért külön is nagyon hálás vagyok, most utólagosan is nekik – soha semmit nem titkoltak előttünk, hanem minden úgynevezett „kényes témáról” – köztük politikai és szakmai ügyekről egyaránt – fesztelenül beszéltek előttünk. (Szigorú és egyedüli kivétel volt mindig is a szexualitás!)

A politikai viccek pedig éppen ebben a korban virágoztak, s ezek elmesélésekor sem küldtek ki a fölnőttek. Az élelmiszerhiány, a jegyrendszer, a „nem kapni húst, s néha még kenyeret sem a faluban” –, már csak a makacs tények miatt sem lehetett titok és elhallgatás tárgya. A kulákok sanyargatása pedig – Gyarmaton – ott zajlott a szemünk láttára, mivel oda, egy megbüntetendő kulák-családhoz szállásoltak el bennünket 3 keserves esztendőre, megkeserítve egymás életét.

Néhány szó a gimnáziumot megelőző iskoláimról

Életem egyik legnagyobb, sőt meghatározó fontosságú szerencséjét az iskoláimnak köszönhetem. Annak ellenére, hogy egyik sem volt különlegesen magas szintű és elitképzési jegyeket fölmutató intézmény. Sőt, ma már komoly hiányosságokat is meg tudok róluk említeni, de ezek számomra másodlagosakká váltak. Kezdjük tehát az elején!

Szülőfalum elemi iskolájában 4 osztályos, osztatlan képzés folyt, sőt az elsőben – apám katonai szolgálata alatt – mind a 8 osztályt anyám tanította. Igazi pedagógiai bravúr kellett már a 4 osztály tanításához is, a 8 pedig egyenesen emberfeletti erőfeszítést kívánt. Az biztos, hogy a 4 osztályra fordított teljes tanítási időnek majd a fele, de legalább a harmada az elsősökre jutott, és az sokszoros előnnyel járt. Azzal ugyanis, hogy a gyerekek az első osztályt elvégezve már elsajátították az írás és az olvasás tudományát, s számolni is tudtak, megnyílt a lehetősége az ún. csendes foglalkozásnak a felsőbb osztályokban. Enélkül ugyanis az osztatlan iskolában nem lehet sikeresen dolgozni. Nincs fegyelem, nincs csönd és semmi esélye az önálló munkának. Természetesen nem volt ez az osztatlan, négy osztályos oktatás olyan sokrétű mint az osztott iskolákban! [Tele volt ismétléssel, hiszen mind a négy osztály tanulói akaratlanul is hallották az alsóbb osztályokkal való foglalkozást, de fordítva is: a nyíltabb agyú kisebbek nem csak hallották, de részben meg is ismerték azt is, amit majd később nekik kellett elsajátítaniuk.]

Úgy is mondhatom, hogy a tananyag és a tanítás csak a lényegre összpontosított, de arra – tapasztalataim szerint – a mainál sokkalta erősebben és főként hatásosabban. De tény az is, hogy ennél az oktatási módnál különösen fontos a tanító szerepe és pedagógiai készsége, fantáziája, rugalmassága. Mára ez a pedagógiai felfogás nagyrészt áldozatául esett a központosító és „gleichschaltoló” oktatáspolitikáknak. Nekem óriási szerencsém volt azzal, hogy 6 éven keresztül csak anyám és apám tanított, akik mindketten megszállottjai voltak a szakmájuknak és nagyon jó pedagógiai érzékkel tudták kezelni ennek az oktatási módnak a gondjait. Rossz pedagógus azonban többszörös károkozó is lehet ilyen rendszerben.

Hatalmas hátránya az volt ennek az iskolának – szenvedtem is később emiatt –, hogy nem tanultunk idegen nyelveket. Bármilyen furcsának tűnik is, azt tapasztaltam, hogy a „csendes foglalkozások” egyfajta önállóságra neveltek bennünket. Az alsó négy osztályban folyó tanítás és a tananyag általában nem lépte át a helyi kereteket, s a környezettel kapcsolatos ismeretek is a vidéki-falusi léthez kapcsolódtak. Iskolás koromban ez teljesen természetes is volt, s csak az 1960-as évtizedre változott meg úgy a világ, hogy a város, Budapest, illetve az ipar és a különféle gazdasági szereplők bekerüljenek az érdeklődési körbe. De ehhez már szükség volt az ország gazdasági és társadalmi megújulására, egy sajátos polgárosodási folyamat elindulására is.

Majdnem eljutottam a ciszterciek pécsi gimnáziumába!

Amikor „fölsős” lettem, 1948-ban, államosították az egyházi iskolákat, így környék összes településén és szülőfalumban is az állam vette át a felügyeletet. Apám nem maradhatott tovább kántor, amit vegyes érzelmekkel vett tudomásul: szívesen orgonált volna továbbra is, de a papi felügyelet megszűnését nem bánták szüleim. A – néha megalázó – természetbeni juttatásokat fix bér váltotta föl, inkább előnyösen, mint veszteséget okozva. Az államosítás az oktatást csak annyiban érintette, hogy elmaradt a hittantanítás.

Az 1948-as államosításnak az volt a következménye, hogy a pécsi ciszterciták gimnáziuma helyett otthon maradtam, hiába volt az oda szóló felvételim és mindenféle papírom gondosan összerakva, s volt már utazásra kész a „betyárbatyum”. Tíz évesen egyáltalán nem voltam elkeseredve, hogy anyám szoknyája mellett maradtam, aminek következtében aztán – a szakemberek biztatására tervbe vett – zenei képzésem is mindörökre elmaradt! Ellenben ennek köszönhető, hogy aztán 4 évvel utóbb soproni diák, mégpedig berzsenyista, sokak szóhasználata szerint. licista lettem…

A gimnázium

Tehát 14 éves koromra, 1952-ben jött a „gimi”, a Soproni Berzsenyi Dániel Általános Gimnázium. Örököse és folytatója a ma már több mint 450 éves evangélikus líceumnak, az ország második legrégibb iskolájának. A frissen államosított evangélikus gimnázium tanári kara nagyrészt megmaradt a korábbi időkből (élükön Pröhle Jenő igazgatóval, majd tanárral és a híres könyvtár gondozójával), de kiváló új erők is sokat lendítettek egy változatlanul igényes, de a korábbinál szabadabb légkörű, világi intézmény kialakításában. Ebben Peéry Rezső – a szlovákiai Sarló mozgalom Magyarországra emigrált egyik vezető egyénisége, Pröhle utóda az igazgatói poszton – játszotta a főszerepet.

|1|

Ebbe a híres iskolába kerültem tehát a korábban tervezett pécsi helyett, anélkül, hogy igazán tisztába lettem volna ennek jelentőségével. Azt hiszem, hogy az iskola kiválasztásában az itt érettségizett, s háborúban nyomorultan elpusztult nagybátyám emléke volt a meghatározó: szüleim és nagyapám is ezt a gimnáziumot ismerte, meg Augusztinovicz igazgató urat, akit így illett szólítani, bár csak helyettese volt Peéry Rezsőnek. A gimnázium alapvetően humán beállítottságú volt, s ez igazán testhez állt nekem. (Az orosszal és a némettel viszont meggyűlt a bajom, s ahogyan a középiskolában, ugyanúgy az egyetemen is végig mumusom volt az idegen nyelv. Csak amikor később, Lipcsében anyanyelvi környezetbe kerültem, akkor barátkoztam meg a némettel.)

Noha az [osztálytársaim] közül – emlékezetem szerint – egyedüliként én jártam csak osztatlan általános iskolába, ez a tanulás újfajta ritmusának felvételében és a többiekkel való lépéstartásban – az említett nyelvtanuláson kívül – nem okozott különösebb gondot. Menzásként – egyébként 1952 és 1956 között bűnrossz ebédeket kaptunk a kollégiumi konyhán – [kötelező volt a tanulószoba] látogatása, ahol nagyjából el is készítettem a házi feladatokat, sőt a másnapi felkészülésre is jutott több-kevesebb időm. (Itt jut eszembe, hogy gyorsan olvastam és tökéletesen értettem is a szöveget, köszönhetően a könyvekkel kötött kora gyerekkori barátságnak. Ami zavart, éspedig nagyon, az a dadogásom volt, amit nagyon empatikusan kezeltek tanáraim, sőt osztálytársaim is. Ráadásul amit kevésbé tudtam, ott fokozottan jelentkezett a beszédhibám, amit aztán az érettségiig sikerült szerencsésen végérvényesen „kinőnöm”. Majd aztán évtizedekig a beszédből éltem…)

A gimnázium első évét kitűnő eredménnyel zártam, igazán sok jó versenytársammal lépést tartva. Ez az elsők közé kerülés később kissé megkopott ugyan, de a dobogós helyek egyikét azután is rendre megszereztem. A kitűnő bizonyítványhoz azonban mindig kellett tornatanárom – Zombori „Zsoli” bácsi – jóindulata is, mivel nekem már a tigrisbukfenc is alig leküzdhető félelmet és elsajátíthatatlan technikai gondokat okozott, nem is szólva az olyan kínzóeszközökről, mint a korlát, vagy a gyűrű. Igyekezetemben sokat segített, hogy elkezdtem kosárlabdázni – a tornatanárunk által edzett „Pamut SE” harmadosztályú ificsapatában –, s mint jó tanuló, így az országos versenyen igen eredményes iskolai csapatba is bekerültem. Igaz, csak a cseresor végére. Az akkoriban gyenge fizikai képességeimből és a faluról hozott (több osztálytársamnál is jelentkező) kisebbrendűségi érzéseim levetkőzésében ennek a szerény „sportkarriernek” is nagyon fontos szerepe volt.

|2||3|

Az első osztályban Peéry Rezső tanította a magyar irodalmat, aki szellemileg és a maga fizikai valóságában is messze fölénk emelkedett, és e kettővel, sokakban némi félelmet keltett. [Hatalmas tudásbeli fölényéből, valamint sajátos, kedves és gunyoros megszólításaiból is fakadhatott – gyakran „ostoba tanulócskának” hívott bennünket, és néha „zöld kádernek” nevezte az irodalomban járatlan, falusi osztálytársaimat –, hogy néhányan még évtizedek multával is nehezteltek rá emiatt, de elismerve tanári erényeit.] Bizony eléggé esetlen és sérülékeny kis „Nyilas Misik” voltunk mi, faluról jött gyerekek, s ezt eleinte elég nehezen éltük meg.

Negatív élményem – Peéryvel kapcsolatban – nekem csak egy volt: mivel jó helyesíró voltam, nehezen emésztettem meg (és hogy ma is emlékszem még erre az esetre, talán kellően bizonyítja is ezt), hogy [egy különösen súlyos hibát kiemelve, és ennek megfelelően erősen leminősítve kaptam vissza a tollba mondott szöveget.] A hibám az volt, hogy a „kordély” szót „kordé-nak” írtam, s ezt trükknek minősítette tanárom, mondván, az ly-nal való áthidalhatatlan gondomat így akartam kikerülni. Amit igazán fájlaltam, az az volt, hogy nem tudtam Peéry igazgató úrral elhitetni, hogy én egész életemben csak a „kordé” szót hallottam, a kutya sem említette az én környezetemben ezt az irodalmias hangzású kifejezést, amit egyébként ma már leírok ugyan, de ma sem vagyok hajlandó kimondani! Ráadásul egy nyugat-dunántúli falusi gyereknek a vérében van (volt, hogy pontosabb legyek) minden az ly-os szavak írását illetően, hiszen amit j-vel és l-lel is értelmesen kimondhatunk, az ly-nal írandó!

|4|

De az irodalomórák, azok bizony számomra felejthetetlenek voltak! Peéry igazgató úr és utána Tóth Ferenc tanár úr volt az, aki még jobban megszerettette velem az általam egyébként is kedvelt, s meglehetősen jól ismert magyar- és világirodalmat. Nem csak a 19. századit, hanem a majdnem kortársakét, Adyt és József Attilát és költészetük szeretetét először Peéry-től kaptam. És Tóth Árpádét, Babitsét is. Tőle hallottam először Bernard Shaw és Oscar Wilde nevét de Walt Whittmanról és Majakovszkijról is, sokoldalúságukat ismertetve, szemben a kor több mint sematikus irodalomelemzésével. Hatásukra döntöttem úgy, hogy irodalmár és újságíró leszek.

A Berzsenyi Gimnázium szinte teljesen politikamentes, sőt inkább apolitikus tanári karától – a tisztesség és a becsület mindent megelőző fontosságán és példázatán kívül, amelyre személyes példát adtak – én bizony semmilyen gyakorlati hasznosságú eligazítást, se rosszat, se jót, nem kaptam további, a társadalomtudományok körében folytatandó tanulmányaimhoz, kivéve Peéry Rezsőt. Azt tudtuk, hogy őt, mint a szlovákiai Sarló mozgalom egyik fontos emberét elüldözték szülőföldjéről. De ezzel kapcsolatosan egyetlen panaszszavára sem emlékezem. Arra viszont igen, hogy – német származása ellenére – öntudatos magyar volt, de semmi sem volt benne a manapság oly divatos – az egyszerre gőgös, de egyben folyton a kisebbrendűséggel is küzdő – mai nacionalizmusból és nemzetsirató nyafogásból.

A falukutatókról, a népi irodalomról, mindent megelőzően a „zömök Móricz Zsigmondról”, majd Illyésről, Németh Lászlóról, s későbbi tanítómesteremről, Erdei Ferencről is tőle hallottam először. Ha minősítenem kellene politikai arcát, akkor őt népi, nemzeti liberálisnak mondanám, demokratának, akinek – kellő okkal – nem volt egyetlen jó szava sem a Horthy-rendszerről, de éppen úgy nem illet bele az 1950-es évek szovjet mintát utánzó „feudálkommunizmusába” sem. Hozta magával a korábbi Csehszlovákia – idehaza teljesen ismeretlen – demokratikus életfelfogását. Ma sem értem, s csak a [Sopronban kitört hisztériával magyarázom, hogy 1956-ban miért hagyta el az országot.] Nekünk, Budapesten tanulóknak, akik igazán „tűzközelből” figyelhettük és élhettük át a forradalmat, többnyire eszünkbe sem jutott elmenni. De akik csak a mindkét oldalról hazug hírekből „ismerték” a helyzetet, reszketve menekültek. Berzsenyista osztálytársammal, a fertődi Porpáczy Alival – a későbbi mosonmagyaróvári kertész- professzorral – teherautón és gyalogosan jöttünk haza (ő Fertődre, én Pokvárra) november 3-án és 4-én Budapestről. Mindketten meg voltunk győződve személyesen is arról, hogy puskákkal nekimenni a tankoknak nem hősiesség, hanem ostobaság, s ebből ki akartunk maradni!

|5||6|

Meggyőződésem, hogy Peéry távozásával az ország nagyot veszített! Majdnem annyit, mint maga Peéry igazgató úr, aki – kétszeres menekült létére végülis számkivetett és folyamatosan gyanúba kevert baloldaliként –, nem kapott tanári állást Ausztriában, majd az NSZK-ban egy könyvtár magányában töltötte el hátralévő éveit! Szerintem Peérytől alkatilag is idegen volt a könyvtárosság, szemben a tanárság helyett főhivatásúan könyvtárossá vált Pröhle Jenő tanár úrral, aki engem ugyan sose tanított, és mégis hosszú éveken át tartó, igen szívélyes, meleg „tanár-öregdiák” kapcsolatban voltam vele. Szivarfüstös odújában, szokásos barna munkaköpenyében üldögélve íróasztala mellett, sok órát töltöttem el nála a földszinti könyvtár előszobájában, mindig tartalmas beszélgetéssel múlatva az időt, s bámulva a világról szóló – rendre kellő iróniával előadott – tanulságos történeteit. Nála találkoztam aztán újra Csatkai Bandi bácsival is, aki nem csak, hogy megismert majd 15 után, hanem az egykor rámragasztott csúfolódó nevemen – „szervusz Sotex Gyuszi!” – szólított meg. Hajdanában sokszor voltam küldönc, földimmel – a soproni múzeumok későbbi igazgatójával, korán elhalt barátommal – [Környei Attilával], elvíve a múzeumba hozzá a gimnázium könyvtárából valamely kiállításra szánt anyagot.

Máig büszke vagyok arra, hogy az iskola tanárainak és diákjainak munkáiból – a Pröhle Jenő és Csatkai Endre 1957-ben alapította iskolamúzeum – néhány évvel később összeállított kiállításán – az iskolai könyvtárnak ajánlott – első könyveimből is beválogatott egyet, amelynek kezdő kutatóként, a szakmai pályafutásomat elindító és mindvégig meghatározó szerepű mesterem, Erdei Ferenc volt a társszerzője.

Nagyszerű emberek voltak a tanáraim, ma is vallom! Tudós elme igazán csak Peéry Rezső és Pröhle Jenő voltak, de nagyszerű pedagógusok és jó tanárok annál többen. Osztályfőnököm Földi Lőrincné, Dr. Boros Judit a másik gimnázium igazgatójának felesége volt, aki igazán szép kort élt meg és rendre részt is vett az ötévente megrendezett találkozóinkon. Feledhetetlen volt a második magyartanárom, Tóth Ferenc is, akit csak Csipszi-ként emlegettünk, átvéve az előttünk végzettektől a neki adományozott nevet. Fontos nevelői szerepe volt a testnevelő (az ügyetlen és a „szeren lógó” jó tanulókon rendre megkönyörülő, így nekem is jó jegyet adó) Zombory Zsoli bácsinak, s a látszólag komor, csak ritkán szóló, de bajusza alatt mindig mosolygó Kozák tanár úrnak, azaz „Kozlaj-nak” is.

|7|

Szelídsége ellenére mindig féltem Pepi bácsitól, Leitner József kémiatanártól, mert nem szerettem és nem is tudtam igazán ezt a tantárgyat. Kedvenc szavajárása volt, ha valamelyikünk fegyelmezetlenkedett közülünk, hogy „Varga, vagy Bujtás, te rettenetes ember! Én nem bánom! Én neked megyek, még ha elvisz az ÁVH is!” Pedig sose haragudott igazán, csak zsörtölődött és persze az ÁVH emlegetésében is a gúny dominált. Azt az elhíresült szófordulatot is neki tulajdonítottuk, amely szerint azt mondta volna feleségének, hogy „Helén! Helén! Te még mindig szebb vagy, mint a mostani nők!” A kémia-terem, vagyis a „Pepitórium” mindvégig idegen és rideg világ maradt számomra.

2016 első napjaiban még két egykori, most is élő tanárunkat szeretnénk meghívni az immár 60. érettségi-találkozóra, Bognár Éva nénit és Bálint Jóskát, akiknek hajdan mi voltunk az első tanítványai.

Külön bekezdést érdemel a tanulószoba. Ide a nem kollégista menzások és a „bejárók” voltak hivatalosak (12 osztálytársam jött és ment haza vonattal minden tanítási napon, a legtöbben Petőházáról és Kapuvárról), s tanári felügyelet mellett tanultunk, ha jól emlékszem fél ötig-ötig. Itt vállalt felügyeletet – némi kiegészítő kereset ellenében – néhány tanár, nem csak a mi, hanem a Széchenyi Gimnáziumból is. Itt találkoztam én is Csanády (azaz Vekker), Németh (azaz Pimpi) és Kamondy tanár urakkal, akiket [Jakatics Árpád említ visszaemlékezésében]. Németh tanár úrra később még külön is visszatérek egy nem is akármilyen csínytevés kapcsán.

A tanulószoba a mi osztálytermünk volt, amit egésznap fűtöttek egy nagy, ha jól emlékszem Kalor nevű nagy vaskályhával, meglehetősen rossz minőségű, büdös, kénszagú szénnel. A Leitner tanár úrnál albérletben lakó Bakody testvérek, hogy szobájuk fűtését kiegészítsék, az egyik aktatáskájukat használták szénszállításra, amit a tanulószoba végeztével szoktak föltölteni. Jellegzetes figura volt Kutas Laci – mára már nemzetközi hírű szobrászművész, akinek tucatnyi munkája látható ma Sopronban – aki mindig loholva és elkésve érkezett, majd és rendre kitalált ürügyekkel korábban lépett le, hogy találkozhassék szerelmével, [későbbi feleségével].

|8||9|

Ekkoriban – és bizonnyal a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is – szokásban volt az egyetemi felvételhez ajánlásokat gyűjteni, támogatót szerezni. Így írt Bóka Lászlónak, az ELTE professzorának, jó ismerősének Peéry Rezső engem beajánló levelet, az irodalom szakra beadott jelentkezésemhez. Ennek a levélnek a sorsáról és hatásáról semmit sem tudok, de az biztos, hogy a maximumot megközelítő eredményem ellenére sem vettek fel bölcsésznek. Ehelyett – megütvén a mércét – kaptam egy levelet, hogy átirányítanak a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ahol új felvételi vizsgára kell jelentkeznem. Annak ellenére, hogy minden határidőt lekéstem, fölvettek és lassanként beletörődve a dolgokba, végül örömmel és némi sikerrel művelem a közgazdasági szakmát, immár hatodik évtizede.

A középiskolás évek Sopronban

Először soproni nagyszüleimnél laktam, de hamar rájöttünk, hogy ez sok fölös konfliktusokkal jár, s „kölcsönös megegyezéssel” elváltunk egymástól. A konkrét okot nagyapám szolgáltatta, aki bemenve a gimnázium igazgatóhelyetteséhez, Guszti bácsihoz, s panaszt tett rám, hogy a „Sotex” nevű kultúrházba járok, az ott működő rosszlányokhoz. Tényleg jártam oda – asztaliteniszezni. Tisztázván az iskolában a dolgokat, annyi „haszna” lett az akciónak, hogy Peéry igazgatótól megkaptam a [„Sotex Gyuszi” nevet], s hetekig rajtam röhögtek a tanáraim!

Albérlő lettem tehát, teljesen önálló, 16 éves koromtól kezdve, a Julianum-tól pár lépésnyire, a Mikovínyi úton. Ma is emlékszem, mennyire élveztem a korlátlannak mondható szabadságot, ami a barátaimmal való éjszakai csatangolásoktól és sorozatos szamárságoktól kezdve egészen addig terjedt, hogy az iskolai hiányzást is magam igazoltam magamnak. Egyszer-egyszer „unva a banánt, szabadságot vettem ki”, de azért tanultam rendesen. Külön élményem volt, hogy a korábbi albérlővel – a diplomája írásának hónapjai alatt – meg kellett osztanom a szobámat, ami meglehetősen kicsi és borzasztóan hideg volt, amit a kis vaskályha csak átmenetileg tudott fölmelegíteni. A selmecbányai hagyományokat Sopronban is ápolva, tehát „kamarása” lettem a végző erdőmérnök szobatársamnak, ami nagy megtiszteltetés volt a köztünk lévő 7 év korkülönbséget, meg azt nézve, hogy ilyen posztot gólyák szoktak betölteni, s nem egy taknyos gimista. A kamarás dolga volt a takarítás és a fűtés, meg a közeli (a Julianum melletti) borkimérésből elhozni számára esténként a vörösbort, amelynek elfogyasztásából én is illő arányban részelhettem. Korlátlanul játszhattam a fölnőttet!

Egy kis ideológiai kitérő, avagy hogyan is lettem DISZ-titkár?

Egy falusi gyerek akkoriban egész egyszerűen csak szőröstől-bőröstől belenőtt abba a világba, ahova beleszületett. A tanítóé is, különösen, ha valamelyik egyház volt a kenyéradó gazdája. Hinni, kétkedés nélkül, de legalábbis szigorúan követni az előírt viselkedési normákat. A 60-70 év előtti katolikus egyház szabályai és egy színtiszta katolikus falu, amely végképp mentes volt minden hagyománytöréstől, meghatározta a mi életünket is. Ilyen volt indulásom feltételrendszere Keresztényben.

Mégis, utólag nézve, volt egy-két fontos momentum, amelyben némileg különböztem a falu többi gyerekétől. Éveken keresztül nyaranta nekem kellett például ministrálnom, amit szívből gyűlöltem, mert féltem a közszerepléstől, ráadásul nem tudtam a latin szöveget sem. A másik fontos momentum az volt, hogy nekem (nekünk!) a templom nem áhítatos kegyhely volt, hanem mindenek előtt az apámnak az egyik munkahelye. Emiatt aztán majdhogynem profán intézmény, csak az ottani viselkedési szabályok voltak egyediek.

Középiskolás koromban – köszönhetően a gimnáziumban uralkodó, utólag is nagyra értékelendő semleges légkörnek – semmilyen említésre méltó ideológiai hatás nem ért. Tanáraink elmondták azt, amit el kellett mondaniuk, de sem többet, sem kevesebbet. Sas Náci bácsi matematikaórájának elején egyperces néma felállással emlékeztünk meg Sztálin haláláról, de senki nem zokogott, s nem is örvendezett. Május elsején mi is felvonultunk, énekeltük a különböző zenei színvonalú mozgalmi dalokat. A világ folyásáról pedig csak tanítási szünetekben, odahaza értesültem a rádióból és a megyei napilapból. Schmiedl Robi barátommal – idézve az akkori sajtót, kínai mintára, „az ötszázadik komoly figyelmeztetést intéztük egymáshoz” –, hogy ne lazsáljunk a tanulásban. Éltem a magam életét az otthonról és korábbról hozott szokások, lagymatag és felszínes világnézete szerint.

Egyszer mégis majdnem közelebb kerültem a templomhoz, amikor beiratkoztam egy kántorképző tanfolyamra. Megirigyeltem apám orgonatudását, s pótolni akartam a Pécsre tervezett, de az államosítás miatt elmaradt zenei képzésemet. De még mielőtt belekezdhettem volna, a harmadik év elején vagy közepén Peéry igazgató úr hívatott és közölte velem, hogy mostantól én vagyok az iskola DISZ-titkára. A kántorképzőre hivatkozó kifogásomat pedig azzal intézte el, hogy amint beiratkoztam, úgy ki is iratkozhatok onnan. Kész! Kénytelen voltam tehát el sem kezdeni. Ettől – vagyis az iskolai ifjúsági szervezetben viselt tisztségemtől – függetlenül, megszokásból, barátaimmal együtt alkalmanként éppúgy jártam templomba, vagy lógtam onnan, mint annak előtte. Vagy a fenét sem érdekelték az ilyesmik Sopronban 1955-ben, vagy csak eltűrték valami miatt. Szólni nekem sosem szólt senki!

Manapság gyakorta tulajdonítanak az akkori középiskolai DISZ-vezetőknek valamilyen hatalmat, uralkodási lehetőséget. Lószar volt az én kezemben, nem hatalom! Szava Peéry Rezső igazgató úrnak és Augusztinovicz Elemérnek, helyettesének volt a mi gimnáziumunkban… [Ha jól meggondolom, az iskolai DISZ-nek egyetlen megmozdulására, rendezvényére sem emlékszem, és így szereplésemre sem.] Egyébként alkalmatlan is lettem volna ekkor igazi vezetői funkcióra. Talán az is, hogy nem voltam kezdeményező alkatú, közrejátszott a megbízatásomban, mert szó sem volt választásról, meg ilyen demokratikusnak nevezhető cafrangokról. Politikai meggyőződésem pedig valójában kimerült az – otthonról magammal hozott, általános érvényű, de konkrétumokat nélkülöző – egyértelmű rendszerellenességben és a „hallgatni arany” bölcsességében! Ekkorra már Gyarmatot és a kényszerlakást is elhagyhattuk. Az iskolában én az 1956-os forradalomnak az égvilágon semmilyen előszelét nem észleltem, s ezért is éltem meg olyan döbbenettel szeptembertől, a szemeszter kezdetétől az egyetemen rám zúduló, felforrósodott új világot.

Legközelebbi barátaimról

Nem életrajzokat akarok közölni, hanem három karaktert bemutatni, s ezzel közvetetten pedig azt a gimnáziumi légkört, amelyben akkor éltünk. Ennek egyik jellemzője az általános szegénység volt, a másik pedig a városi életbe való beilleszkedés elősegítése az iskola mellett barátaim családján keresztül is.

Csak aki faluról, vagy éppen még ennél is eldugottabb helyről kerül be gyerekkorában egy városi intézménybe, „dörzsölt” osztálytársak közé, akik közül addig soha senkivel sem találkozott még életében, az tudja felfogni, mit is jelent egy olyan fiú frissen megszerzett – és kivételesen tartós, egészen a halálig tartó – barátsága, aki hangadója és sok szempontból példaképe is volt az osztály tanulóinak. Ilyen volt Robi, akinek nevét tréfás kedvű magyartanárunk, „Csipszi”, Schmiedl-ről „Smidel Robi-ra” magyarította. Egy évvel idősebb, hozzám képest fölnőttes viselkedésű, kisportolt, jóvágású, kitűnő tanuló, néha túlzottan is magabiztos srác volt, született vezéregyéniség.

Robi apja a Kassa környékén élő cipszerek közül származott, anyja inkább szlovák eredetű volt, mint magyar. Hármas kötődésű, vagyonos polgári család volt az övék. A sors fintoraként aztán gazdag magyarként ki is telepítették őket, s rövid fővárosi időszakot követően – hogy ne legyenek annyira szem előtt – Sopronban telepedtek le. Ez azonban mégsem volt igazán elegendő ahhoz, hogy a kitűnő bizonyítványa ellenére ne utasítsák el barátomnak az orvosira beadott jelentkezését. Így 1956-ban – a teljesen és teljesen indokolatlanul felbolydult Sopronból – kényszerűen újabb „hazát váltott”, a neve ellenére egyetlen kukk német szót sem ismerő Robert Schmiedl barátom, aki az áradattal együtt Bécsbe ment. Itt annak rendje-módja szerint tanulta a nyelvet, s bár beiratkozott az orvosira, a nagy szabadság azonban neki is, mint sokaknak „megártva”, oda vezetett, hogy a tanulás bizony háttérbe szorult, s így kikopott az orvostudományi egyetemről. Ezt követően válságos évek jöttek számára. Szerencséjére osztrák barátnője, későbbi felesége segítségével lakberendezői képzettséget szerzett, s ezt a szakmát művelte, egyre nagyobb elismertséggel és sikerrel, egészen a haláláig.

Székely Misi egész életem legbohémebb barátja ő volt, akit igazából sohasem tudtam teljesen kiismerni. Ez – úgy gondolom – senkinek sem sikerült, beleértve szüleit is. Fantáziadús, kiszámíthatatlan és váratlan dolgokra mindig hajlamos, sokoldalúan tehetséges, de a tanulásban sose jeleskedő fiú volt. Volt valami megfejthetetlen számomra a családjában is. Mélyen vallásos katolikusok voltak, látványosan templomba járók, vasárnaponként gyóntak-áldoztak, azokban a ma rettenetként emlegetett „ötvenes években” is, miközben a papa a tejgyárnak volt teljhatalmú főnöke.

Találkozásunk Misivel úgy kezdődött, hogy az osztályfőnökünk bemutatta őt, az új jövevényt a II/B. osztályban, miután kicsapták a másik, a reálgimnáziumból. „Vétke” egy saját költésű sanzon volt, melyet az iskolája őszi nyitóbálján adott elő, egy azóta sem teljesen elfeledett, „Én fütyülök reggel, ha felkelek, és jókedvűen ébredek” sláger dallamára. Misi átköltése – a különben nagyon rendes – Németh tanár urat (Pimpit) parodizálta. A tanár úr enyhén pösze volt és orosz nyelvet tanított, az óráján pedig hátratett kézzel, kulcscsomójával játszva, járkált fel-alá az osztályteremben. Ideális adottságai voltak a kifigurázásra! A szövegre ma is emlékszem, íme:

Én pütyölök jeggel, ha pelkelek,
és pényes kulcsot csöjgetek,
és pütyölök jeggel és délután,
ha püttyre áll a szám!
A jeálban tanítom a pőnevet,
s ki nem tudja, pülön pogom,
és Pimpinek neveznek engemet,
a pene egye meg!

A siker frenetikus volt – s a mindenki által szellemesnek tartott átköltésnek köszönhetően – végülis enyhe büntetésnek számított, hogy a tér másik oldalán lévő suliba kellett Misinek járnia. Misinek nagyszerű zenei képességei voltak, de legalább ennyire jók a színészi adottságai is. De a felvételije nem sikerült. Így a barátom 1956-ban – mint a másik soproni, Robi is – a továbbtanulás lehetőségének hiánya miatt, elment az országból. Én Budapestre kerültem, Misi Németországba ment, s ott elérte célját, rövidesen bekerült az ottani filmes világba. Rendezőként dolgozott, majd az 1960-as évek közepén, talán a 10. évi érettségi találkozón ért utol halálhíre: autóbalesetben vesztette életét.

Környei Attilával valamikor 1953 nyarán ismerkedtem meg, amikor Attila is a Berzsenyi-be készült. Két évvel volt nálam fiatalabb, de korához képest nagyon járatos a szépirodalomban. Nekem ugyancsak igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele, pedig akkor már két gimnáziumi év volt a hátam mögött. Attila már ekkor tudta, hogy mi akar lenni, én inkább csak sejtettem. Apja, anyja szintén tanítók voltak, s ez a közös származás ugyancsak hozzájárult gyors megbarátkozásunkhoz.

Attila a középiskolások országos tanulmányi versenyének megnyerésével – a Berzsenyi dicsőségére – felvételi vizsga nélkül lett a bölcsészkar hallgatója, s Eötvös-kollégista is. Végzés után visszakerült Sopronba, a múzeumba, ahol az igazgató, Domonkos Ottó mellett elsősorban Csatkai Endre, Kossuth-díjas művészettörténésszel alakult ki szoros kapcsolata, aki fiaként szerette, s anyagilag is támogatta Attilát, egyengetve számára az utat további pályáján.

Helytörténészként és muzeológusként gyorsan felfelé ívelt a pályája és kitűnő szervezőnek is bizonyult. Brennbergbánya, Nagycenk, Fertőszéplak múzeumait Attila hozta létre, aki aztán a város összes múzeumának is vezetője lett. Ő alapította meg a Széchenyi István kört, s mozgatta, titkáraként irányította is az egyesületet. Széchenyi sokrétű személyiségének Attila volt a legaktívabb ismertetője és emléke fáradhatatlan ápolója. Nagyon igazságos volt és egyben roppant szigorú is. Magával szemben pedig különösen az. A pénz és az anyagi dolgok szinte egyáltalán nem érdekelték, s még a jövővel kapcsolatosan indokolt gondoskodást is mellőzte.

Súlyos, későn diagnosztizált betegségét és az azzal járó fájdalmakat egyaránt nagy türelemmel viselte, egészen az elviselhetőség határáig, amikor maga vetett véget életének. Misi után ő volt a második, velem egykorú és mindvégig szoros kapcsolatban lévő barátom, aki végleg eltávozott. És még 60 éves sem volt!

Végül néhány csínytevésünkről

Minden normális diák valamiképpen megpróbálja tanárait megtréfálni, világosabban szólva, valamiképpen kényelmetlen helyzetbe hozni, legalább egy pillanatra legyőzni őket. Nem bosszú ez persze, de valamiként vissza akar vágni, egy kicsit törleszteni szeretne a tanár-diák – valóban egyensúlyhiányos és majdnem mindig egyenlőtlen kimenetelű – viszonya miatt. Lázadás az ellen, hogy „Mindig a tanárnak van igaza!”

Márpedig csak nagyon kevés az olyan tanár, akinek nincs, vagy nem igen lelhető fel gyengéje. Mert mindig a tanár gyengéjének meglelésével van esély a találatra, s nagyrészt ennek sikerén múlik a megtréfálás vagy kicsúfolás eredménye, célba találása is. Gyakran a csíny nem is más, mint ennek a fellelt gyenge pontnak a túlzásba hajló fölerősítése. A Németh tanár urat (Pimpi-t) szellemesen kifigurázó dalszöveget már leírtam, s most mondok még néhányat, ami megragadt az emlékezetemben:

• Mantuanó tanár úr, ha magyarázat közben nem találta gyorsan a helyes kifejezést – s bizony sokszor nem találta –, akkor amíg gondolkozott, azt mondogatta félhangosan, hogy „Akkor fiúk, ugye mostan! Mostan!” És ezt mi látványosan kinevettük és megtöbbszörözve utánoztuk őt, számolva, hogy egy-egy órán hányszor hangzik el a „mostan, mostan”. A csúcs az volt, hogy panaszként eljutott ez osztályfőnöknőnk fülébe is, akinek végül megígértük, hogy megjavulunk. De ezt nem tartottuk be! Így aztán nem sokkal később kifakadt a tanár úr, és emelt hangon előadta, hogy továbbra is kinevetjük őt, „Pedig mostan már nem is szoktam mondani, ugye, hogy mostan, mostan! Ugye fiúk? Mostan!”
• Csacska, de kihagyhatatlan történet a következő, amit következetesen folytattunk minden alkalommal, ha az első óránkon Maár Margit tanárnő – aki nekünk németet tanított – velünk kezdte a napot. Akkoriban az első órán énekléssel indítottunk. Maár tanárnő másoknak oroszt is oktatott a gimiben, akik ráragasztották a „Dunnyuska” nevet. Mi ezért minden ilyen órát következetesen azzal a nótával indítottuk, hogy „A folyónál áll Dunnyuska, Dunnyuska, Dunnyuska …” . Kérdezte is aztán, hogy más dalt nem ismerünk? S valami süket magyarázattal elütöttük a dolgot, ő meg tűrte a szamárságunkat.
• Kezdő tanárként tanított angolt az igen alacsony termetű Cséby Valéria tanárnő, aki a diákokkal eleinte a táblára íratta, majd ott is javította az angolra fordított mondatokat. Egészen addig, amíg Langer Bencére a majd 2 m magas osztálytársunkra került sor, aki rendre csak a tábla legfelső soraiba volt hajlandó írni. Oda, ahova a tanárnő, csak fellátott, de székre állva sem ért volna föl. Az osztály végigkuncogta az egészet. Ugyanő ráadásul erős szemüveget is hordott, és néhányan – bosszantásául –rendre bolha nagyságú betűkkel írtak a tábla fölső soraiba. Mindezek addig tartottak, amíg a kezdő tanár nem találta meg a védekezés eszközét, s aztán el is maradtak a próbálkozások.
• Emresz Károly tanár úr a rendetlenkedőt gyakran azzal a katonásan pattogó mondattal (végtére is katona volt korábban) küldte ki az osztályteremből, hogy „Csukd be gyorsan kívülről az ajtót!” Egyszer valamelyikünk – többszöri sikertelen fegyelmezés után – úgy vélvén, hogy most őt hajítják ki, mintegy előzékenyen felállt és azt mondta, hogy „Igenis, tanár úr, becsukom kívülről az ajtót!” Meglepő választ kapott. „Nem kell, csak hozd ide az ellenőrző könyvedet!” Itt tehát a tanár győzött, gyorsan felismerve a riposzt lehetőségét.

A csínytevésekről szóló mesék, beszámolók azonban rendre a diákot hozzák ki győztesnek. Alig találkoztam olyan esettel, hogy még a mesélő is ne együttérzően és némi elégtétellel számolt volna be a gyenge diáknak az erősebb tanár felett aratott diadaláról. Pedig többnyire bizony elég sekély volt e kéj!

Mire vittük, mi harmincegyen?

A lehető legrosszabb időpontban érettségiztünk. Élt még a Rákosi-rendszer számos ostoba és antiszociális intézkedése, de az „osztályharc” már nagyrészt elveszítette agresszívebb formáját. A Kádár-rendszer liberálisabb politikája, s benne az oktatási rendje meg sok évvel később kezdődött el. Mindenesetre amikor félévkor az egyetemi jelentkezéseket be kellett adnunk, még nagyon sokat számított a származás megjelölése: M (munkás), P (paraszt), É (értelmiségi) és az X vagy E (egyéb). Van akit felvettek, többeket elutasítottak, s engem pl. „átirányítottak” az ELTE-ről a Közgazdaságtudományi Egyetemre, amit aztán el is végeztem. A felvételi döntések – az egyéb származásúak rendszeres elutasítása mellett – meglehetősen véletlenszerűek, lényegében kiszámíthatatlanok voltak.

A forradalom kitörésekor a sikertelen felvételiző osztálytársaim tényleg kellő lökést kaptak az ország elhagyására, de mások is indíttatva érezték magukat erre, okkal vagy ok nélkül. Politikai okokból menekülő osztálytársamról azonban egyről sem tudok, ilyesmire nem is hallottam példát. Mindenesetre Sopronban olyan feszült hangulat alakult ki, amelyre én – a frissen érettségizett 18-19 éves fiúk körében – csak egyetlen komoly indokot tudok említeni: a tájékozatlanság közben kialakult tömegpszichózist, a konkrét indítékok nélküli felhorgadást.

A számok önmagukért beszélnek, s a következőkben egy kis statisztikai áttekintés következik, sorsunkról, karrierünkről, jelezvén egyben az ilyenféle kutakodásra való hajlamomat, vagy szakmai ösztönzöttségemet is:

• A 31 fős osztályból 18 fiú itthon maradt, 13 külföldre távozott. A megoszlás tehát 61:39 arányú.
• A legtöbb társunk, azaz 3 fő Bécsben élt illetve él, de 2-2 Svájcban és Németországban, 1-1 Angliában, Franciaországban, Svédországban és az USA-ban lelt új hazára, és a többségük sajnos, már örök nyughelyre.
• Ma, azaz a 2016. év elején 15 fiú él még közülünk, 16 a meghalt vagy halottnak tudott (eltűnt) osztálytársak száma. Az itthon élőknek egyharmada, az elmenteknek pedig már több mint kétharmada nincs az élők sorában. A külföldre távozás bizonnyal nagy lelki megterheléssel is járhatott, vélem a nagy eltérés okaként.
• Az osztályból minden második személy egyetemi vagy főiskolai diplomát szerzett, mégpedig az itthon maradottak 58, az elmentek 38%-a.
• A diplomákból 5-5 ipari mérnöki, illetve jogi vagy közgazdasági, 3 orvosi, 2 agrármérnöki és 1 tanári képesítésű.
• Az osztálytalálkozókon összegyűjtött információim szerint, az anyagiakat tekintve nem alakult ki értékelhető különbség a hazaiak és a külföldön élők között. A külföldi társaink viszont jóval korábban vettek autót és többet láttak a nagyvilágból mint mi, az itthoniak. Közülünk meg több az ingatlantulajdonos, köszönhetően a bérleti rendszer hazai fejletlenségének és a nagyobb megtakarítási hajlandóságunknak.
• Osztálytársaim között háromnak van nagyobb családja (4-5 gyermeke), ők mindahányan élnek is. A halottaink nagyobb hányada gyermektelenül hunyt el.

És ha a címben feltett kérdésre, hogy mire is jutottunk, röviden válaszolni akarok, akkor azt mondhatom, hogy mindnyájan legalább annyira vittük, mint azt hajdanán terveztük, de valószínűleg – szinte mindannyian – sokkal többre annál. S azt is mondhatjuk, hogy e helytálláshoz sokat adott nekünk az iskolánk, amiért igazi köszönet és elismerés illeti. De – láthatóan – azért mi sem hoztunk rá szégyent!

|10|

Befejezésként

Sokminden kihullott már emlékezetem egyre ritkuló hálójából, de ugyancsak számos, még élő emlékről sem szóltam. Olyanokról, amik nem annyira a Berzsenyi-hez, hanem inkább a soproni diákélethez, a város sportéletéhez és kulturális megmozdulásaihoz tartoztak, a város gazdag közéletéhez. Akkoriban esemény volt a vasutas csapat focimeccse (sztárja a népszerű Stixi, a kapus, akinek rendes nevét talán nem is ismertem), egy Pamut-SVSE kosárlabda-mérkőzés, iskolánk tornatermében, az e célra éppen csak megfelelő nagyságú pályán, ahol szinte a játéktéren is álltak a nézők. Volt bokszegyesület és meccs is, a Papréten tornászok használták a csarnokot, vízilabda-csapat is, de pedagógus- és templomi énekkarok, ifjúsági szimfonikus zenekar, kiállítások sora a Festő-teremben és sok minden más esemény is. A határ közelsége miatt elzárt város sajátos szubkultúrát alakított ki: befogadó volt, de egyben büszkén megbecsülője is a történelmi örökségének, értékeinek.

A Kisvárkerületen működő piacra – általam másutt sose látott – kisszekerekkel jöttek bevásárolni az idősebb soproniak, akik délutánonként sétapálcával rándultak ki a „Neuhof-ba”, azaz az Erzsébet kertbe és a férfiak – látványos kalaplengetés mellett – gyakran úgy köszöntötték egymást, hogy „Alászolgája” vagy „Van szerencsém” és „Ajánlom magamat”. A hölgyeknek pedig a „kisztihand” dukált.

A soproni diákélet elengedhetetlen része volt a tánciskola. Itt magam is sok időt töltöttem el – az örökifjú Mici néni felszólításai ellenére is a mamlaszokból kialakult – majomszigeten, s ezzel le is késve az esélyről, hogy a szemrevalóbb lányok közül kérhessek föl partnert a „koszorúcskára”, a záróünnepélyre. Így a petrezselyemárusokból jutott csak valaki, akit büntetésül még minden alkalommal haza is kellett kísérni, s unalmas társalgást folytatni a mamával, a „gardedám-mal”.

„Szép idő volt, jó idő volt, kár, hogy elmúlt, jaj be kár!” Búcsúztunk a várostól, az iskolától, tanárainktól és egymástól is, ahova osztálytársaim zöme – velem együtt – már legfeljebb csak látogatóba, vagy az ötévenkénti érettségi-találkozókra járt vagy jár vissza.

Budapest, 2016. január
Varga Gyula
professor emeritus