A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

Egy reálgimnazista osztály története

Hozzászólok
Osztálykép 1935.
Kabaré 1939.
Meghívó Balekbálra 1939.
Meghívó Balekbálra 1939.
Meghívó Balekbálra 1939.
Meghívó Balekbálra 1939.
Tablókép 1938/39.

Bevezetés

1931 szeptemberében írattak be szüleim Sopronban az addig – és a közszájon még sokáig – reálnak nevezett, nagy múltú intézetbe a Templom-utcában. Az iskola akkor volt átalakulóban, 1930 óta már reálgimnázium, 1936-tól pedig gimnázium. Minket nem érintett az átalakulás szele. Természetesnek vettük, hogy első osztálytól tanulunk német nyelvet, harmadiktól latint, ötödiktől pedig - fakultative – franciát vagy görögöt.

A beilleszkedés az elemi környezetéből a középiskolásba persze nem ment simán. Nekem a szabadkézi rajz jelentett kezdeti nehézséget. Az első feladat az volt, hogy párhuzamos egyenesek közé kellett köröket rajzolni, persze körző-támogatás nélkül. Nekem kimondott krumplikra sikeredtek, amit a kiváló festőművész, Horváth József alias „Hosszi” tanár úr határozott szekundával díjazott. Ez volt a legrosszabb jegy akkor. Komoly munkámba tellett, de év végéig ledolgoztam a hátrányos szituációt.

Az alsó négy osztály párhuzamos volt. Ez után sokan más iskolába iratkoztak, például a [zögereibe], a kereskedelmi iskolába vagy pedig nem akartak, illetve nem tudtak továbbtanulni. A katonai pályát választotta például Chapó György, Esső Zoltán, Hajdan Kálmán és Ongjerth Richárd.

|1|

Az újonnan alakult V. osztályban nyolcan szerepelnek a hajdani IV./a osztályból, a többiek a IV./b osztályból valók. Néhány hétig furcsa a helyzet, de aztán lassan hozzá idomulunk a nagy létszámhoz és jobban megismerjük osztálytársainkat.

Új nyelv a francia, Dr. Legény János alias Zsan a tanárunk. Igen korszerű módszert alkalmaz. Mindenki felel minden órán. Magyar szó alig hangzik el. Így jutunk el majd a második évre ahhoz a nyelvtudáshoz, amelynek révén a jobbak számára délután tartott külön francia órán szinte kapásból fordíthatjuk André Gide: La symphony pastoral-ját. A Franciaországba kikerülők elboldogulnak nyelvtudásukkal.

A hatodikban ősszel kezdődik a várva-várt tánciskola. Ez fontos alkalom volt ahhoz, hogy a fiúk megtanulják, hogyan is kell viselkedni a kislányokkal, hiszen abban az időben még nem volt ám koedukáció az iskolában!

A tánciskola színhelye a Petőfi téren a szomszédunkban álló ház első emeletén levő nagyterem. Tánctanárunk Horváth Alfréd alias „Csúcsos”, Bécsben szerezte tánctanári képesítését. Az egyes táncok bemutatására mindig a nyurga, kissé szeplős Hartmann Hertát kéri fel. Ő lesz majd a partnerem a koszorúcskán a palotás eltáncolásakor. Ez az első, vallomásmentes szerelem, ami fájdalommentesen múlik majd el, amikor Herta és az én számomra is megjelenik a nagy Ő.

1937 márciusában nagy csapás ér: meghal Édesapám 51 éves korában. Megható, hogy Dr. Emmer József osztályfőnökünk kivezeti az egész osztályt a temetésre. Nem hagynak magamra nagy bánatomban.

Emlékek az utolsó békeévből

Az 1938/39-es tanévben sok emlékezetes esemény történt velünk, nyolcadikos Széchenyi-reálgimnazistákkal Sopronban.

Az ősszel az első bécsi döntés értelmében visszatért a csonka országhoz a Felvidék magyarlakta területeinek nagy része. Hazafias neveltetésünkből kifolyólag őszinte lelkesedéssel fogadtuk a hírt. Büszke magyarként magunk is szerettünk volna tevőlegesen is részt vállalni a történelmi eseményben. Ezért egyhangúlag fogadtuk el azt a javaslatot, hogy az igazgató úrtól – akkor a nagytekintélyű Lauringer Ernő töltötte be ezt a posztot – engedélyt kérjünk a bevonuló szabadcsapatokhoz – a „harcétákhoz” – csatlakozásra. Az egyik óraközi szünetben katonás rendben vonultunk az igazgatói iroda elé, hogy megbízottunk igazgató elé járulását megfelelően megtámogassuk. Szerencsénkre magyar tanárunk, a karakán és szigorú Dr. Augusztinovicz Elemér– becenevén „Guszti” – kijött a nagy zajra a tanáriból és megtudakolta felvonulásunk okát. Válaszára nem kellett soká várakoznunk. A tőle nem szokatlan emelt hangon küldött vissza bennünket a jó édesanyánk szoknyája mellé azzal a gyakorlatias tanáccsal, hogy a mi kötelességünk most nem más, mint a tisztességes felkészülés az érettségire. Nolens volens (akarva akaratlan) megértettük a fejmosást és kissé szomorúan kullogtunk vissza osztálytermünkbe.

Az ősz során meg kellett kezdeni a felkészülést a farsangi kabaréra is. Hagyományosan a nyolcadik osztálynak illett felvállalnia a szereplés nagyobbik részét. Jeleneteket írtunk diákéletünk néhány jellemző eseményéről. A mondanivalót általában az akkor legsikeresebb slágerek szövegei adták, melyeket a jeleneteknek megfelelően átírtunk. Például az akkor igen népszerű csacska dalocska:

„Komédiások vagyunk, hazugság minden szavunk…”

Mondanivalója aktuálisan a következő lett átiratunkban:

„Komisz diákok vagyunk, hasalás minden szavunk,
Hasalni jó, hasalás ó, te vagy a védangyalunk!”

Ennyire persze nem voltunk vásottak a valóságban, de a kabaréban „elment” a túlzás.

A jelenetek szövegeit Bagossy Sanyi barátunknál, a GYSEV állomásfőnökének fiánál, a „színdarab” nagy részének szerzőjénél írta a csapat. Volt persze egyéni mű is, például egy szavalókórus, melynek szövegét jómagam „alkottam”. Ez fricska volt a kor két – véleményünk szerint túlzó - irodalmi irányzatának: akkoriban úton-útfélen szavalókórusba lehetett botlani, másrészt teret nyertek a számunkra teljességgel érthetetlen, többnyire rím nélküli, „posztmodern” versek

Az előadott szavalókórus szövege eltűnt a világháború forgatagában, de néhány sora megmaradt emlékezetemben:

„…vasreszelékes torták gurulnak fel az ég tetejére,
Na végre, na végre!
Paccs!!! Ez egy atombéka volt…”

(A kabaré után hat évvel következett be Hirosima!)

A jelenetek énekbetétjei közül egy ártatlan szöveg komoly bonyodalmat okozott. Így szólt:

„Nincs énnékem fogatom,
Se kocsim, se lovam.
Hát azért járok gyalog,
Mert az én nevem Balog!”

Az inkriminált szöveg ugyanis nagy haragra gerjesztette a Szombathelyen székelő és az ifjúság köreiben enyhén szólva utált tanfelügyelőt, akit történetesen Balogh Ányosnak hívtak. A diákcsínyre érzéketlen úr személye elleni támadást és gúnyt érzett ki a dalszövegből, amikor a kabaré 1939 február 12-i, szombati előadását megnézte. Három nap múlva visszatért ellenőrző szerepében. Magyar irodalomból – stílszerűen – Az ember tragédiáját kellett elemeznünk Dr. Augusztinovicz Elemér tanár úr féltő támogatásával. A zord ellenőr természetesen nem volt megelégedve teljesítményünkkel és azt is tudomásunkra hozta, hogy nem tetszett szereplésünk sem a kabarén. Ellenszenve az osztállyal szemben az érettségin is kitűnt, ahol vizsgabizottsági elnökként a 34-ből 15-ünket kívánt volna megbuktatni. Ezt a katasztrofális számot aztán Dr. Emmer József osztályfőnökünk és „Guszti” hősi ellenállásával háromra sikerült redukálni. Ezeknek a történéseknek hátterét csak a harmincéves érettségi találkozón tudtuk meg. Kisült, hogy a tanfelügyelő unokaöccse, aki „rangrejtve” velünk járt, volt a „tégla”, aki mindenről tájékoztatta nagybácsikáját. A delikvens először csak az ötvenéves találkozón jelent meg egy távoli kontinensről érkezve és akkorra már nagyvonalú feloldozást nyert részünkről az elkövetett bűn alól.

|2|

Az emlékezetes kabaré műsorát betanítók és szereplők néznek le ránk a mellékelt fényképen. Az ülő sorban balról jobbra Vas Jenő matematika tanár, -„Dodó”-, a Széchenyi Reálgimnázium cserkészcsapatának akkori parancsnoka, Kovács Ferenc fakultatív görög tanárunk, a fehér és feketeruhás hölgyszereplők között Dr. Halász Gyula – „Pacu” – a Berzsenyi önképzőkör tanárelnöke és a kabaré betanítója, irányítója, Dér Zoltán fizikatanárunk, -„Maxi” -, a reálgimnázium zenekarának dirigense, aki a kabarén Mozart Es-dur szimfóniáját vezényelte, a sminkelést végző sötétruhás hölgy és végül Dr. Legény János franciatanárunk „Zsan” -, aki a nyelvtanítás második évében már André Gide La symphony pastorale-ját fordíttatta sikerrel a haladóknak tartott délutáni különfrancián. Jómagam, mint az önképzőkör diákelnöke, „Pacu” mögött állok, mellettem megyesi Schwartz Kálmán, az Állami Leánygimnázium hajdani igazgatójának fia, mint kabarébeli rádióriporter, mikrofont tart elém.

Természetesen Ámor nem sztrájkolt a számunkra utolsó iskolaévben sem. Az újabb nyilak kilövésére megfelelő terep kínálkozott egy 1938 őszén indult tánciskolán, melyet az Állami Leánygimnázium internátusának igazgatónője, Bata Erzsi rendezett Katrics Klári tornatanárnővel és „Gusztival” a bentlakó hatodikos kislányok és néhány kiszemelt nyolcadikos fiú részvételével az iskola dísztermében, a népszerű „Dóra néni” vezényletével, persze a rendező pedagógusok folyamatos jelenléte és együttérzése mellett. Az egyik „áldozat” jó barátom, Török Sanyi –„Buki”- , a híres külügyér, [Ullein-Reviczky Antal] unokaöccse volt, aki Barta Évába lett szerelmes. Engem a hozzám hasonlóan nemrég atyát vesztett Zábrák Éva – barátai között „Zuba”- fűzött kedvesen lelki „rabláncra” pillanatok alatt („Feketeszárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske…”) Egy bentlakóval kevés lehetőség nyílott akkoriban a tánciskolát követően találkozásra: egy „zsúr” Ruhmannéknál – Mimi együtt érző osztálytárs volt -, egy tea Budakeréknél – Edda is hatodikos akkor. A kialakult romantikus szokás szerint vasárnaponként a templomba menő kis bentlakó csapatot „meglelve”, az Erzsébet utca másik oldaláról nyílott egy-egy alkalom az odaköszönésre és egy óvatos, mosolygós fejbiccentésre akkor, amikor a kísérő tanárnő éppen nem nézett arra. Hasonló „köszöntésre” volt mód – ha esett, ha fújt – a karácsonyi, húsvéti és a nyári szünet előtt, illetve után azon a nyúlfarknyi úton, ami a leánygimnázium és az állomás között volt. No meg persze folyt a titkos módon lebonyolított levelezés.

Természetesen meghívtam Évát a kabaré vasárnapi előadására, amelyet néhány órás táncmulatság követett. A kabarét nyitó köszöntőt nekem kellett elmondanom. A színpad függönyének kémlelőnyílásán kinézve örömmel állapíthattam meg, hogy a második sorban ott ül Éva. Így a szöveget tulajdonképpen neki mondtam el. Az akkori idők erkölcsi kívánalmainak és gyakorlatának megfelelően nem egyedül jött, egyik unokatestvére, az elegáns Dr. Gyalog Dezső jogász gardírozta édesanyja megbízásából, aki nem tudott Pestről eljönni. De a földszinti sarokteremben berendezett büfé irányítója, Macherné – egy ma is köztiszteletben álló széchenyista öregdiák édesanyja – is a „megfigyelő” státuszából üdvözölte Évát és persze engemet. Ő a nagynéni volt. Gondosan le lettem tehát „káderezve”.

Érdemes megemlíteni néhány eseményt a SZIG-honlapján található 1938/39-es évkönyv segítségével is. Május 7-én az önképzőkör elnökeként búcsúztam a a szakosztályoktól, amelyek közül különösen kitűnt az irodalmi szakosztály Török Sándor főtitkár vezetésével. Ők tanulmányokat készítettek főleg a legújabb erdélyi írók, Kós Károly, Nyírő József, Tamási Áron, Reményik Sándor műveiből, valamint az erdélyi népballadákról és Erdély modern képzőművészetéről.

Két napra rá ballagást rendezünk az 1919-ben Selmecről Sopronba menekült Bányászati és Erdészeti Főiskola szép hagyománya alapján. A feldíszített folyosókon az alsósok sorfala között vonulunk a „Ballag már a véndiák…” búcsúdalt énekelve az Intézet főbejáratánál levő, a világháborúban elesett hajdani reálisták neveit megörökítő emléktábla megkoszorúzásához. Majd a tornateremben gyűlünk össze, ahol rövid beszédben, a meghatottságtól küzdve mondok köszönetet az igazgató úrnak és a tanári karnak azért a sok munkáért, melyet nevelésünkre fordítottak Az igazgató úr búcsúzik tőlünk a tanári kar nevében is és sok sikert kíván az élet forgatagában. Aztán átadom az Iskola zászlaját a hetedikes Horváth Béla barátomnak. Most már csak az érettségire készülés következik.

|7|

Az izgalmas érettségi után a felejthetetlen Erzsébet kerti kioszkban – ma hűlt helye sincs – került sor az érettségi bálra. Itt mindegyikünk üdvözölhette és jól megtáncoltathatta a neki legkedvesebb kislányt. A hajnalig tartó, jóhangulatú mulatság után – még fülünkben a [„Der Wind hat mir ein Lied erzählt, von einem Glück unsagbar schön…”] akkor divatos, külhonban Zarah Leander-énekelte slágerrel – a „gardedámokkal együtt kísértük az Évákat a Lőverek erdei útjain keresztül a vasútállomásra és intettünk nekik búcsút, részemről a tizennyolcadik születésnapomra kért ábrahámhegyi viszontlátás reményében.

A nyár derekán, azon a gyönyörű napon Éva kishúgával, Pirossal várt az állomáson. Édesanyjával együtt vitorláztunk egy nagyot a verőfényes tavon, majd az ifjak „elkeseredett” vízi csatájára került sor a strandon. Barangolás a húgocska vezetésével a lebilincselő Káli-medencében, estefelé búcsú az állomáson: Ábrahámhegy is bevonult diákkorom legszebb emlékei közé.

Akkor nem sejthettük, hogy az az év volt az utolsó békeév. A „kimondhatatlan boldogság” álomképét pedig lassan elfújta a szél…

Az osztály a Nagy Életben

Az osztálynak jóval több, mint fele szeretne továbbtanulni. Hogy ez mégiscsak szűk felének sikerül, annak egyszerűen pénzügyi okai vannak. Ugyanis az a rend, hogy az első szemeszterre csak tandíjbefizetéssel lehet bejutni, még a kitüntetéssel éretteknek is. A 85 Pengő pedig nagy pénz. Özvegy Édesanyám nem is tudná kifizetni, ha nem adná el kedves pianínóját. Azt is ki kell egészítenem némi instruálásért kapott pénzzel. Az első szemeszter vizsgáinak sikeres letétele után azonban teljes tandíjmentességet kapok.

Hammer Feri és én iratkozom be a Műegyetem soproni karára, a kohómérnöki tagozatra. Hogy miért éppen ezt a szakot választottuk, annak az is az oka, hogy az utolsó évtizedekben nagyon sok eminens Sopronban érettségizett diák lett kohómérnök és hozott haza jó híreket üzemeiből, ami bizony nem érdektelen a javadalmazás szempontjából. A nyári korzó láthatóan elegáns közönsége is bizonyíték erre.

Az osztályból pár év múlva Hartmann Herbert is kohásznak iratkozik, Horváth Emil pedig erdésznek.

A bányász-kohász.erdész évfolyamunk hamar túlesik a selmeci diákhagyományokon alapuló balekvizsgán, majd a balek-keresztelőn és az első nagy szakestélyen. Ennek ünnepélyes keretét a Kaszinó kisterme adja. A főasztalnál ül Sopronyi Thurner Mihály polgármester, Zalai városparancsnok, Glattfelder tábori püspök és néhány professzorunk is. Jelenlétük megerősít bennünket abban, hogy tanulmányaink fontosak a nemzetgazdaság szempontjából is.

Itt vannak Budapestről a diák-társegyesületek képviselői is zászlóikkal. Virágh Béla, az Ifjúsági Kör elnöke tartja kézben a kulturált sörivászatot és a szakestély ünnepélyes lefolyását.

De már nyakunkon az évfolyam Balekbálja, amelyen mind az elsőbálos kislányok, mind az elsőéves hallgatók bemutatkoznak egymásnak.

|3|
|4|
|5|
|6|

Jó néhány házasság születik majd ennek a kedves éjszakának felejthetetlen emléke nyomán!

Aztán indul a komoly munka az Egyetemen. A kohómérnökképzés kilenc szemeszteres ekkor. A negyvenes évek elejére tovább nő a mérnökhiány az ipar nagyiramú fejlődése miatt. Még az is segít a helyzeten, hogy a 9-ik szemesztert azonnal le kell hallgatnunk a 8-ik után még júniusban, majd júliusban vizsga mindkét szemeszter tárgyaiból. Aki bírja, záradékol július végén és kikéri a harmadik - záró - szigorlat tervfeladatát.

Az a megtiszteltetés ér, hogy Dr. Verő József professzor meghív ujjá alakult Fémtechnológiai tanszékére. A végszigorlat után adjunktus leszek. Ez azért lehetséges, mivel a tanársegédek és az iparban elhelyezkedett mérnökök fizetése között olyan nagy különbség alakult ki, hogy gyorsan csak így tudták rendezni a tarthatatlan helyzetet.

Mondanom sem kell, hogy minden újdon sült mérnök állást kap, sőt, van aki válogathat is. Zsidó barátaink is azonnal munkába állhatnak, hárman Csepelen, egy pedig az alumínium iparban.

Egy év múlva SAS-behívó, minden fiatal oktatónak! Bánhidán légvédelmi tüzér-kiképzés, 1944 december elején székesfehérvári bevetés, pillanatok alatt a frontvonalban. Karácsonykor visszavonulás, zárt alakulatban Westfáliába szállítás, csodafegyver kilövő reptérépítés Paderborntól délre, 1945 március végén amerikai fogságba esés, Cherbourg és Mailly-le-Camp.. 1946 március derekán hazaszállítás, komáromi táborban „igazolás”, aztán haza, Sopronba.

Kezdődik a rögösebb élet. Megtudom, hogy özvegy Anyám 1945 március 29-én szovjet légiakna támadásban meghalt. Mindkét fia fronton, illetve távol lévén a lakást a [Pejácsevich-házban] a lumpen elemek még a szovjet csapatok megérkezése előtt teljesen kifosztják.

Az Egyetemen visszakapom állásomat. Augusztusban B-listáznak a legszigorúbb paragrafus alapján, ami olyan hazaárulás-féle. Az amerikai hadifogság miatt.

Pár nap múlva megérkezik a 44-kgra felhizlalt bátyám keletről. 1947 februárjától Geleji professzor támogatásával bejutok a Weiss Manfred Művek laboratóriumába.

Mi lett közben az osztály többi tagjával? Lassan megtudjuk majd a találkozók alatt. Úgy hírlik, hogy két hősi halottunk van: Major József és Gréczi László. A gépészmérnök hallgató, kiváló sprinter Laci 1944 őszén utcai harcokban esett el az Aradi-utca környékén.

Az első találkozót a tabló szerint 1949-ben kell tartani. Időközben olyan politikai és társadalmi változások történtek az országban, hogy – különösen Sopronban – nehéz volt a bevezetett [határsáv-engedély] rendőrségi megszerzése is. Ezért például a licisták Győrött rendezték meg tízéves találkozójukat. A mi Bettelheim Vili barátunk – a selyemipar személyzetise - úrrá tudott lenni a nehézségeken és összehívta a társaságot. Csak én nem lehettem ott. Egyrészt megszületett Erzsébet leányunk, másrészt egy hónapra Svédországba küldtek, hogy egy [know-how-t] vegyek át a göteborgi SKF golyóscsapágy gyárban. Nesze neked B-listázás szolid bája.

Érdekes találkozó a húszéves, 1959 júniusában. Ezen persze már magam is részt veszek feleségemmel, Erzsi lányommal és Laci fiammal. Az állomáson Vili és Török Buki vár ránk. Majd meg is látogatjuk őket Zrinyi utcai lakásukban. Házi Jenő Mária lányát vette el barátom és már két gyermekük is van. A falakon néhány Horváth akvarell.

Az ebéd a Deák kerthelyiségében, a vacsora a Pannónia üvegtermében. A tanárok közül Dr. Emmer József, Dér Zoltán, Dr. Augusztinovicz Elemér és Csanády Sándor tisztel meg bennünket jelenlétével.

Nyár végén Sopronban hivatalos vacsora a [Palatinuszban], ahol Buki és felesége is megjelenik. Közben barátomnak megsúgja az illetékes, hogy tűnjön el, mert le akarják tartóztatni. Ugyanis feltűnt a hatóságoknak, hogy Sanyi, mint régi katonatiszt nem disszidált, mint a többiek. Ennek oka csak az lehet, hogy valami összeesküvésen törheti csak a fejét.

Buki azonnal lelép és Kárpáti atya segítségével átmegy a határon. A következő hónapokban felesége viselkedése bizonyítja, hogy férjével megszakított minden kapcsolatot.

1960 tavaszán osztályfőnökünk, Dr. Emmer József ortopéd-orvos fiánál, Ottónál tesz látogatást Mindenben. Haza térőben Bécsben találkozik Bukival, aki arra kéri, hogy mondja meg feleségének, az adott napon éjfélig várja őt testvére lőverében a gyerekekkel együtt, mert át fogja vinni őket a határ aknazárán.

Az adott napon Buki éppen éjfélre megérkezik a lőverbe és a kimenekítés vadregényes körülmények között meg is történik. Óriási hír Sopronban a drukkolók számára és nagy blamázs a határ gondos őrizőinek.

25 éves találkozó 1964-ben. Ez az első alkalom, hogy a haza mernek jönni a disszidálók. Itt van feleségestől Krizanits Feri, a bozi vendéglős nagyobbik fia. Ő először Brazíliában kereste a boldogulás útját, de nem találta meg. Közben összefutott Chapó Gyurkával, akivel én utoljára 1947 nyarán a csepeli kémiai laboratóriumban találkoztam. Gyurka, a hajdani ludovikás katonatiszt kohómérnök hallgató akkor, majd még a diploma megszerzése előtt emigrál. Brazíliában egyszer operálni kell és a műtét közben a sebész elmeséli, hogy 1944 végefelé, a soproni, szükségkórházzá átalakított [Zrinyi Ilona Tisztilányképző Intézetben] kellett megműtenie Gyurka apját. Kicsi a világ.

Feri most a Nürnbergi Biztosító oberhauseni megbízottja. Igen gyorsan növekszik klientúrájuk.

A bánfalvi születésű Peischl Ernő Mannheimből érkezik. Ő közgazdász és tanácsadó irodája jól működik. Nem úgy a házassága. Az asszony túl nagyravágyó. El is kell válnia. Majd találkozni fog ifjúkori szerelmével, Elvirával, aki valéta társunkhoz, Preisinger Nándor bányamérnökhöz ment feleségül mégis. Nagy bánatuk, hogy fiúk nem az apja mesterségét folytatja. Otthagyja az aacheni egyetem bányamérnöki szakát és a görög vizeken telepített tengeri olajfúró torony fizikai munkása lesz. Nándi halála után Ernő és Elvira próbálják visszaidézni a múltat, de lelki találkozásuk már nem sikerül.

A harmincéves érettségi találkozón már Farkas János alias Lupusz is megjelenik soproni származású feleségével. A volt ludovikás katonatiszt a háború után cipésznek képezte át magát. 1956-ban Hollandiába emigrált. Ott először a királyné őrző gárdájának tagja, majd egy komputeres osztály vezetője a középiskolai matematikához gyengén értő barátunk.

Hammer Feri már a Kohászati Gyárépítő Vállalat vezérigazgatója. Feleségével és lányával is részt vesz majd Nagycenken egy családlátogatáson a TSz elnök Nagycenki Emilnél. Jól érzi magát köztünk hajdani franciatanárunk, Dr. Legény János is, aki sok megpróbáltatás - Délbuda-internálótábor, eltiltás a tanítástól, stb. - után többek között Csepelen oktatja a gyerekeinket is angolra, matematikára és hittanra.

Kadnár Pista jelenleg templomi megbízásokat teljesít festmények készítésére. Eredetileg állatorvosnak készült, de nem sikerült végeznie, így most hasznosítja a Horváth József tanárunktól tanultakat.

Kedves meghívást kapunk Bettelheim Viliéktől. Vállalja, hogy kivisz bennünket a Fertőre egy motorcsónakázásra. Ez nem olyan egyszerű dolog ám. Fertőrákoson az éberség okán le kell adnunk a csatorna torkolatánál személyi igazolványunkat egy géppisztolyos marcona őrnek. Ha majd visszajövünk a tóról, megkaphatjuk. A csatorna végén egy külön őrzött helyen vannak a csónakok motorjai. Ki kell a kalodából szabadítani és aztán fel lehet szerelni a csónakra. Végre elindulhatunk, persze nyugat felé, a határ irányába. De alig érünk az első, a határtól egy kilométerre levő cölöpsorig, már felbőg a katonai rocsó, azaz rohamcsónak és szigorúan visszaparancsolnak bennünket a tiltott területről! Egy órácskát kőrözünk, aztán befejezzük az élvezetes túrát, majd fordítva csináljuk végig a leírt procedúrát. Este kedves vacsora az újabb Hubertuszon: szép emlék szülővárosunkból.

Szomorú gyászjelentés érkezik. Meghalt kedves barátunk, Dr. Horváth János, alias Hanzi. A legfőbb ügyészség magas beosztású tagjával néhány hónappal ezelőtt futottam össze Pesten. Szomorúan panaszkodott lélekőrlő feladataira, főleg az ügyészek továbbképzésével kapcsolatban. Persze szívinfarktus vitte el 50 évesen. Természetesen ott vagyok a temetésen a Farkasréten. Krisztának, a megtört, csinos húgnak – Dr. Bertalan Ernőnének – kondoleálok azoknak az osztálytársaknak a nevében is, akik valamilyen ok miatt nem tudtak eljönni a végtisztességre.

A 35 éves találkozón „Gusztin” kívül megtisztel bennünket volt matematika-tanárunk, Vas Jenő, alias „Dodó”. Jó hangulatú vacsora a Kaszinóban. Sorra vesszük azokat az osztálytársainkat, akik nem tudtak eljönni az összejövetelre. Ilyen például Karvalits Imre, aki Veszprémben állomásfőnök.

Hauszner Fricitől megtudjuk, hogy a bonyhádi előzmények után a szekszárdi kórház főkönyvelője. Frici egyébként azoknak a jó képességű osztálytársainknak egyike, aki anyagi okokból nem tanulhatott tovább. Ő viszont lehetővé tette eszes Ernő öccsének, hogy elvégezze a kohómérnöki stúdiumokat. Most a Dunai Vasműben van jó állása.

A mellettünk levő asztalnál úgy tűnik, tanítók találkozója zajlik. Az asztalfőn egy régi soproni szépség, Bauer Gréti, egy festő kisiparos lánya. 1937-ben a reál kabaré egyik ünnepelt szereplője volt. Nem régi udvarlója, Cotel professzorunk Kornél fia ül mellette. Ugyanis Dégai Zoltán, a karakán tanítóképezdei tornatanár vette el. Tempora mutantur et nos mutamur in illis (Az idők változnak és mi is változunk bennük).

1979-ben már mint a budapesti Műszaki Könyvkiadó vezérigazgatóját köszönthetjük a vegyészmérnök végzettségű Fischer Herbertet. Egyébként ezen a találkozón is részt vesz „Guszti” tanár úr és örömmel ül be a padokba a legendás nyolcadik osztály tantermében.

Barabás Elemérről az a hír járja, hogy agronómusi doktorátusa ellenére nem jelentetheti meg könyveit saját nevén. Ehhez politikailag nincs megfelelően öltözve!

A Palatinus különterme. Görögtanárunk, Kovács Ferenc „elnököl” a 45-ik találkozónkon, amit már Lamp Sanyi rendez Bettelheim Vili korai halála után. Most először mer Török Sanyi barátunk megjelenni Sopronban az 1959/60-as események után. El is mondja nekem töviről-hegyire a kalandfilmbe illó határátkelések részleteit. Még hallani is hátborzongató! Elújságolja azt is Buki, hogy a már Bécsben született, harmadik gyermeküket Mindszenty bíboros keresztelte meg.

Ez az az év, amikor már halottainkat látogatjuk a temetőben. Dr. Emmer, Dr. Augusztinovicz, Horváth József tanáraink, no meg Bettelheim Vili osztálytársunk már nincs közöttünk.

Milyen híreket tartogathat még az ötven éves érettségi találkozó? Először utazik haza a messzi Ausztráliából Szép Miklós. Ő volt, mint pár éve kiderült, a tanfelügyelő rokona és beépített „téglája”, akitől mindent megtudott az osztályviselt dolgairól. Mi már régen megbocsátottunk neki ezért a tevékenységéért. Most arról mesél, hogy 1948-ban egy határ menti helyiségben szolgabíró volt. Nemzeti érzelmű, amit már nem tolerált a hatalom. Értesült letartóztatásának tervéről és átment a határon. Ausztriában ácsmesterséget tanult, majd kiment Ausztráliában szerencsét próbálni.

Az új hazában ingatlan ügynökséget sikerült alapítania. Az üzlet már jól működik és színvonalas életmódot biztosít egész családja számára.

A forradalom után nagyon sok magyar került ki Ausztráliába. Még ismerős is akad. Ő Kulcsár Kálmán osztálytársunk, aki anno a soproni Szent Domonkos Rend internátusából járt át a Templom-utcába. Érettségi után belép a rendbe. 1947 október 11-én kérésemre ő esket össze engemet laborbeli csinos Margit kolléganőmmel Csepelen, a Sportpálya melletti „kistemplomban”.

A következő évben már egyházüldözés folyik hazánkban. Kálmánt rendje Rómába küldi ki továbbképzésre. 1956 után hiány van Ausztráliában magyar katolikus papokban. Rendje most a messzi kontinensre vezényli a hívek lelki gondozására.

Kálmán beleszeret egy csinos magyar hölgybe. Kiugrik a rendből,, családot alapít. Négy gyermekük születik. Sofőrként keresi meg kenyerét.

Kiről nem emlékeztem meg eddig osztályunkból? Talán megyesi Schwartz Péterről, aki Londonban telepedett le és egy posztókereskedő családjába nősült, sikeresen. Krizanits Feriék Peischl Ernővel és Farkas Jánossal tartották vele a kapcsolatot odakünn. Kálmán bátyja Pestre került egy hús szállító cég kocsikísérőjeként élte le életét, lelkileg teljesen kiegyensúlyozottan. Nem tudtam elcsábítani találkozóinkra!

A hatvanéves találkozón – már én rendezem Sanyi halála okán - végre megjelenik Révész Bandi, zsidó barátunk, a posztógyár igazgatójának rendkívül intelligens fia. A negyvenes évek elején Svájcba utazott nagynénjéhez, azzal a szándékkal, hogy a zord időkben a szép alpesi országban maradjon. Csak három hónapra kapott tartózkodási engedélyt! Aztán Palesztinába, ebbe az akkor virágzó országba ment. Itt belépett az angol hadseregbe, hogy „ha kell, fegyverrel a kézben haljon meg!” A negyvenes évek végén hazatért és a Műegyetemen megszerezte a gépészmérnöki oklevelet. A Központi Fizikai Intézetben talált megfelelő működési területre. Algírban is volt tanácsadói minőségben. Most bevallja, hogy Fischer Herberttel együtt jól érezték magukat osztályunkban, diszkrimináció nem létezett.

Csatlakozik hozzánk Buda Ernő alias „Öcsi” is. Ő a hetedikig járt velünk, de egy furcsa ügyben megharagudott osztályfőnökünkre és átment a licistákhoz. Ettől kezdve mindkét találkozón részt vesz. Öcsi bányamérnök és olajmérnöki gyakorlatot szerzett először a MAORT-nál, aztán az alföldi olajmezőkön. 1956 után koholt vádak alapján halálra ítélték, majd pár hónap múlva kegyelmet kapott. Két évet azonban le kellett húznia a Fő-utcában. Közben egy jóakarója becsempész hozzá egy amerikai szakkönyvet, amelyből megtanulja a rezervoár mechanikát. Nemzetközi hírű gázkitörés-szakértő élete utolsó szakaszában.

Az ebéd után – kávé mellett – mindegyikünk elmondja – felállva – élete rövid történetét. Fischer-Colbrie Jenő – egyik rokona püspök volt Kassán – főleg első házassága zátonyra futását ecseteli szomorúan, közben elszédül, meg kell kapaszkodnia az asztal szélében…

A Bozi Roziban tudjuk meg, hogy a reálgimnázium negyedik osztályából a katonai pályára került, rendkívül eszes Esső Zoltán barátom a háború után kényszerűen pályát választva Győrött villanyszereléssel szerezte meg kenyerét. 56 után Svájcba disszidált. Zürichben az ETHZ-n gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Érdekes Egresi Matyi sorsa is. Ő harkai szegénysorsból küzdötte fel magát, valódi „self made man”. Jogi doktor és agronómus. Annak idején a Földművelésügyi Minisztériumban kapott állást, pontosan nem lehetett tudni, hogy milyen beosztás volt az. Csak az tűnt fel, hogy sohasem utazhatott külföldre…Próbáltunk családilag összejárni, de megszakadt a kapcsolat.

Dr. Bagossy Sándor barátom kerülte újabban a társaságunkat. A MÁV vezető jogászaként ment nyugdíjba. Próbáltam volna személyesen meghívni, de budai lakásán már nem találtam „Sándorkát”, gödöllői lakásából pedig már a temetőbe költözött.

A hatvanöt éves találkozón már csak hárman vagyunk: a hites könyvvizsgáló Tarnai Feri, Buda Öcsi és jómagam. Szabó Miklós igazgató úr az osztályunkra vonatkozó dokumentumokkal érkezik régi osztálytermünkbe. Szeretettel üdvözöl bennünket és élvezettel kapcsolódik be visszaemlékezéseinkbe. Látszik rajta, hogy „készült” osztályunkból.

A hetven éves találkozó előkészítése során megtudom Tarnai Feritől, hogy olyan sok orvosi vizsgálat előtt áll, hogy nem tudja beiktatni a soproni utat programjába…

Sorsomról az eddig leírtakon kívül annyit mondhatok, hogy szülővárosomból való „kiűzetés” után megtaláltam a lehetőségét annak, hogy Csepelen, az ottani innovatív szellemnek köszönhetően bevezethessek néhány korszerű acélminőség-vizsgáló és acélgyártó technológiát, a Vasipari Kutató Intézetben is megismertethessem a fejlődés korszerű irányait és még aktív pályám végén, az akkor szokásos „parkoló pályára” helyezve is igyekeztem érdemes kohászati témákkal foglalkozni. Közben megismerhettem egy sor kutató intézetet és neves kohászt, Düsseldorftól Kairóig és a francia IRSID-től a moszkvai CNYICSERMETIG. Elég gyorsan visszatérhettem az egyetemre Miskolcon. A Fémtani Tanszéken, majd a Vaskohászattani Tanszéken adtam elő és kandidáltam-doktoráltam, végül UNIDO-szakértő voltam Törökországban és Szíriában.

Végezetül nem maradhat megemlítés nélkül, hogy a múlt század közepén mind a reálgimnáziumi osztályom, mind az egyetemet elhagyó kohász évfolyamom szenvedte el a legnagyobb mérvű exodust. Előbbiből szűk 30%, utóbbiból 25% volt a veszteség az ország számára.

A reálgimnazista osztály megtartotta a ballagáskor tett ígéretét: nem hozott szégyent az Alma Materre. A viharos huszadik században is helyt állt hazánkban és külföldre űzve is, ahogy azt az átlagosnál nagyobb ívű életpályák is bizonyítják.

/A lábjegyzetek elkészítéséhez használt források:
Ullein-Reviczky Antal: Német háború-orosz béke. EURÓPA-HISTORIA 1993 304-305.o.
Cotel prof. - Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok Lilium Aurum Dunaszerdahely 40-41.o.
Buda Ernő - Pápai Gábor: Gyökerek és lombok Az Országos Erdészeti Egyesület kiadványa, 2005 327-469.o.

A Széchenyi István Gimnázium 1939-ben végzett tanulóinak tablójának forrása, ahol a kép nagyítva is megtekinthető: http://www.soproniszig.hu/ext/szig_tablo/

Az 1943-ban valétáló bány-kohó- és erdőmérnökhallgatók tablója
Fotók készítői: 
Képek beküldői: 
A történet kezdete és vége: 
1935-2015
Szerző: 
Dr. Szőke László

Az egykori Hadapródiskola. Ma már kevesen tudják, hogy az intézmény homlokzata a József Attila út keleti oldalán volt a Loko-tól a vasutas sportpályáig terjedt, a többi épület a focipályával, teniszpályákkal és a lovagló pályával ettől keletre.A Loko kezdetben fedett uszoda volt.

Ullein-Reviczky Antal (Sopron,1894 - London, 1955) Diplomáciai pályáját az első világháború után, 1919-ben a bécsi magyar követségen kezdte. Aktív szerepet vállalt az 1921 évi soproni népszavazás előkészítésében és lebonyolításában. 1943 szeptemberétől stockholmi követként maga is részt vett a nyugati szövetségesekkel folytatandó tárgyalások előkészítésében. 1944 március 21-én, tiltakozásul Magyarország német megszállása ellen, lemondott követi tisztéről és nyilatkozatot adott közre a nácik által hatalomra segített Sztójay-kormány ellen. Pár napra rá megfosztották magyar állampolgárságától.
1950 januárjában Londonban telepedett le.

Egy kimondhatatlanul kedves boldogságról mesélt nekem egy dalt a szél...

A Pejácsevich-palota a Petőfi-tér és a Pejácsevich-köz sarkán áll. Mi az emeleten laktunk, ablakaink a közre néztek Hálónk a XIX.század végén a későbbi IV.Károly király édesanyjának boudoir-ja volt

1948 őszétől hermetikusan lezárták a nyugati határt, annak érdekében, hogy senki se tudjon eltávozni az országból. Még a soproni születésű, de máshol élőknek is ki kellett a rendőrségen váltani ezt azn iratot, aminek meglétét már akár Bicske táján is elkérhették a zord, fegyveres határőrök.Sopronba érkezve azonnal be kellett mutatni az engedélyt az illetékes rendőrörsön, ami a régi Pinezich-házban volt, a Kossuth utca elején. Aki a vasútállomás előtt taxiba vágta magát, azt a sofőr egyenesen ehhez az őrshöz vitte, minden utasítás nélkül.

technológia átadásáról van szó, valamint a hozzávaló gépek megvételéről.

A Palatinus akkoriban a Győri út és a Kőszegi út sarkán álló vendéglő volt.

A II.Rákóczi Ferenc utcában, később ebben az épületben működött a Ruhagyár.

A bejegyzés létrehozása: 2015. június 26.

Hozzászólások

Friedrich Rezső képe

Érdekes életút/ak... jó volt elmélyedni benne. Kösz és gratula!

Németh György képe

Az egyetemi tablóról:
1. Lichner Aurél: Szilas A. Pál -ra magyarosított. Egyetemi tanárként szerzett magának jelentős hírnevet: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szilas_A._P%C3%A1l
2.Lugosi György:Koncepciós perben ártatlanul elítélték, tönkretették Lásd: "A Rákosi korszak bányamérnök perei" https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7429/file/Cser%C3%A9nyi... . A közelmúltban egykor elítélt társaival együtt Pécsett kapott emléktáblát