Mesék egy régi házról - Újteleki utca 14.

Hozzászólok
1927.05.22. Cserkész őrsi zászlóátadás
1930-as évek. A Rupprecht cukorgyár főépülete.
1870-es, régi kataszteri térkép részlet
1946. október 20-án készült felvétel
1946. október 20-án készült felvétel
1946-47 táján a bombatalálatot kapott cukorgyári főépület
1960-as évek második fele
Az egykori, átalakított cukorgyári főépület jobb oldali szárnya
1990-es évek első fele, az egykori Rupprech cukorgyári főépület
Az Újteleki utca és környéke a 2012-ben kiadott várostérképen
1947. nyár. Más házak gyerekeivel megerősített színészgárda.
1930-1940 között, az Újteleki utca 14. házhoz tartozott kertben
1963 nyár. Napozás az Újteleki utca 14-es ház kertjében
1900 körül készült felvétel. Az Újteleki utca 14. ház.
1950-es évek. Disznóölés az Újteleki utca 14. házban.
1925-35-ös évek, a cégalapító id. Gecseg Gyula
Zamostny János a cserkész. id. Zamostny Róbert képe, fotós ismeretlen.
1927. május 27. Cserkész őrsi zászlóátadás
Zamostny Jani bácsi, a házgondnok. id. Zamostny Róbert képe, fotós ismeretlen.
1950 táján, Zamostny János kelmefestő és vegytisztító és felesége
1960-as évek első fele. Zamostny János, a nagyapa
1965. táján készült kép. Schuh Matyi bácsi az Újteleki utca 14. ház alatti udvarában
1965-68.  Schuh Mátyás udvara a Zamostny udvar felől
1950. Vidám szüretelőkkel teli szekér a Hujpajeron
1955-60 táján, Schuh Matyi bácsi, a szorgalmas gazda
Schuh Matyi bácsi fákat permetez az Újteleki utca 14. udvarán

Az egykori Rupprecht féle soproni cukorgyár, a kezdetektől a második világháborúig.

A soproni Rupprecht féle cukorgyár, az Újteleki utca 14. ház és a Rupprecht család története összefonódik, egymástól el nem választható. Bevezetőként ismertetem az épületegyüttest, az egykori cukorgyár és boldog gyermekkorom színhelyét.

A szóban forgó ház (Újteleki utca 14.) meglehetősen keskeny udvarral, és kétoldalt házsorral kezdődött. Udvara nagy T betűhöz volt hasonló, az udvar vége felé kiszélesedett, mivel a 12-es és 16-os számú házak itt véget értek, és 14-es házként folytatódtak. Ezáltal udvarunk e részében tágas, szabad tér alakult ki, ami az egykori gyár főépületéig ért. A háromemeletes gyárépület a második világháborúig a környezete fölé emelkedett. Mögötte terjedelmes kert volt. mely a külső várfalig ért. Ott helyezkedett el, ahol jelenleg a Várfal lakópark kezdődik, a piac egy részét és a Csarnok utca egy részét ebből a kertből szakították ki. Ez a nagy terület és a rajta lévő összes épület annakidején mind a cukorgyártást szolgálta. (A ház és kert akkori és mai kiterjedése és elhelyezkedése a mellékelt térképen nyomon követhető)

|1|

Mit lehet tudni a gyárról? A korábbi sikertelen kezdeményezések után a Rupprecht család kezén nyílt meg 1806-ban az első jól működő cukorgyár Sopronban, az Újteleki utca 14. szám alatt. Rupprecht János céltudatos vezetése eredményeként nagyon felvirágzott. A gyár készítményei még szerepeltek az 1847-es soproni iparkiállításon. Később a sajtoskáli, majd petőházi cukorgyárak alapítása és beindulása után itt rohamosan elsorvadt a cukortermelés. Csak annyit tudunk, hogy az 1880-as évek végén szüntette be soproni cukorgyárának üzemét Rupprecht János. A gyár végleges megszűnésére az 1880-as évek soproni földrengése tett pontot, ugyanis ekkor a gyárkémény félig összeomlott. Ez után a megmaradt és életveszélyessé vált részt az egykori kazánház magasságáig visszabontották, a főépületet raktárhelyiségekké, a melléképületeket bérlakásokká alakították és így próbálták hasznosítani.

Sok cég bérelt itt raktárhelyiséget. Emlékeim szerint az 1944. december 6-i bombázás után a Soproni Selyemszövőgyár is itt tárolta termékei egy részét, ezen kívül a németek a megszállás alatt élelmiszer raktárbázisként használták az üresen álló részeket. A padlástér és a raktárhelyiségek egy része üres volt, ahol mi gyerekek sokat játszottunk, keresgéltünk és kutakodtunk. Cukrot sajnos sosem találtunk, süvegcukor előállításához szükséges formákat viszont igen. Hű, ezekre nagyon büszkék voltunk, mint valami drága aranyleletre. Baglyok is éltek itt, kerekre nyitott szemmel figyeltek bennünket és hangtalanul, suhanva indultak vadászatra. Leggyönyörűbb egy gyöngybagoly volt, ilyen szép madarat soha többé nem láttam. Gyermekkoromban a visszabontott gyárkémény még megvolt. Nyári estéken denevérek hada rajzott ki belőle.

A háromemeletes épület földszintjén vegytisztító műhely és üzlethelyisége volt, ezen kívül a hozzá tartozó lakás, a többi mind raktár és szárító helyiség. Az udvar elején, a többi épületrészben sok bérlakás volt. Itt laktunk mi is 1939-től 1963-ig. Békességben, összetartásban és barátságban élő lakóközösség volt.

|2|

Befejezésül egy kis családtörténet:
II. Rupprecht Jánosnak, a cukorgyárosnak elsőszülött fia az 1911-ben elhunyt Rupprecht Kálmán volt, akinek két leánya született: Aliz és Valéria.

Rupprecht Valéria tiszaujhelyi Ujhelyi Kálmán császári és királyi aranykulcsos kamaráshoz ment férjhez. Valéria nászajándékul az Újteleki utca 12, 14 és 16. számú házakat kapta szüleitől. Gyermekük nem született.

Valahányszor Sopronban tartózkodtak, itt laktak: lakásuk az Újteleki utca 12 es 14-es számú házakban volt, Mindkét ház utcai frontján az egész emeletet elfoglalta, főbejárata a 12. számú házban volt, de a 14-es házból is volt bejárat a lakáshoz.

Ujhelyi Kálmánt és feleségét gyermekként személyesen is ismertem. Jó és emberséges háziurak voltak, rendszeresen és szépen gondoztatták a tulajdonukban lévő házakat. Gyakran tartózkodtak itt. Télen autóval, nyáron homokfutóval közlekedtek. Parádés kocsisuk is volt és gyönyörű lovaik. Mikor a hintó megállt a kapuban, a méltóságos úr és felesége kiszálltak, mi gyerekek odaszaladtunk. Mindig megengedték, hogy felmásszunk, és beüljünk a homokfutóba, és a parádés kocsi végignyargaljon velünk az udvaron. Hű, micsoda kaland volt ez! A kocsis akkorát tudott pattogtatni az ostorával, hogy csuda.

A háziúrnál mindig volt egy cukorkával teli ezüst szelence, ilyenkor kinyitotta és minden gyerek vehetett belőle. Nagy szó volt ez akkoriban, mert ritkán jutottunk édességhez, legfeljebb Mikuláskor.

A háború utáni megaláztatások sora, vagyonuk elkobzása és ki tudja még mi minden aláásta a hajlott életkorú ember egészségét és agyvérzést kapott. Elméje tiszta és ép maradt, de járni nem tudott. Felesége jó időben gyakran lehozta az udvarba (segítséggel) kisszekéren hátrahúzták a diófához, ahol órák hosszat üldögélt és nézelődött. Az államosításkor vagyonuktól megfosztották őket. Ettől kezdve a feleség virágtermesztésből és annak eladásából próbált némi jövedelemre szert tenni.

Ujhelyi Kálmán 1952-ben bekövetkezett halála után özvegye még egy ideig a házban lakott, aztán unokahúgához, Kalmár Dezsőné Losonczi Melindához költözött, 1972-ben halt meg.

Mindketten a soproni evangélikus temetőben, a Rupprecht család kriptájában nyugszanak.

|3|

***

Források:

Elhalálozási évszámok a soproni evangélikus temetőben a Rupprecht családi kripta feliratai alapján

Javasolt link mind a hat fejezethez egy album, amely a Sopron annora fel nem tett képeket tartalmazza:
http://indafoto.hu/tacsifoto/mesek_egy_regi_hazrol_cimu_tor

A cukorgyári főépület sorsa a második világháborútól

A második világháborúig, jobban mondva a bombázásokig nagyjából változatlan volt a ház elrendezése. A végzet azonban bennünket sem került el, mert a háború vége felé bombatalálat érte a háromemeletes főépületet, valamint a kertet. Akkoriban már napok óta lent voltuk a pincében és mire feljöttünk onnan, a félig beomlott, életveszélyessé vált ház látványa fogadott bennünket. A ház többi része, a bérlakások viszonylag épek maradtak, kivéve, hogy az ablakok (bár nyitva voltak) mégis betörtek és a lakásaink berendezési tárgyaival elegy üvegszilánkokat a légnyomás szétszórta az udvarban. De ki törődött ilyen apróságokkal, mikor az volt a legfontosabb, hogy éltük!

|4|
|5|

Amint véget ért a háború, a tulajdonosok (Ujhelyi Kálmán és felesége Rupprecht Valéria) visszajöttek Sopronba. Első dolguk volt a romos ház helyreállításának megkezdése. E feladat megtervezésére és lebonyolítására Kalmár Dezső építészmérnököt kérték fel, aki haladéktalanul nekilátott a feladatnak. A romok eltakarítása és az életveszély elhárítása után egy emeletessé bontották vissza a házat, és új tetőszerkezetet építettek. Ekkor bontották le és tűnt el végleg a régi gyárkémény.

|6|

Kicsivel később a tulajdonosok a hátsó épületet a hozzá tartozó udvarrésszel együtt fele-fele arányban eladták Zamostny János kelmefestőnek és az akkor már ott lakó Schuh Mátyás gazdálkodónak. A továbbiakban az új tulajdonosok folytatták a ház átalakítását.

Évekig fejlesztette, komfortosította és csinosította ki-ki a maga részét. Az vetett véget ennek az idilli állapotnak, hogy szárnyra kapott a hír, miszerint a Városi Tanács épp ezen a helyen képzeli el a kisvárkerületi piac jövőjét.

|7|
|8|

Úgy is lett: először több más ház kertjével együtt a házunkét is kisajátították, majd Zamostnyék épületrésze következett. Az épületből egy méternyit meg akartak hagyni nekik, ami még viccnek is rossz lett volna, de aztán mégis engedtek és józan eszükre hallgatva a maradék egy métert is kisajátították.

Zamostnyék kénytelenek voltak elköltözni a város különböző pontjain számukra kijelölt lakásokba. A nagy múltú kelmefestő műhelyt máshova kellett áttelepíteni.

Schuhék házrésze egy ideig megmaradt, bár az állattartási tilalom miatt hagyományos poncichter gazdálkodást folytatni nem lehetett.

Aztán megépült a piac, amit 1971-ben adtak át a város lakosságának, és ami azóta sem felel meg az elvárásoknak.

A mi történetünk ezzel nem fejeződik be, mert amikor a Schármár Károly utcát meghosszabbították, nem csak Schuh Mátyás gazdasági épületeinek jó része esett áldozatul, de az összes közműtől pár órán belül elvágták őket (víz, gáz, csatorna, villany stb.) azzal, hogy a Schármár Károly utcán túli rész többé nem az Újteleki utca 14. ház része. Két új lakcímet is kaptak, egy Vitnyédi és egy Csarnok utcait.

Az 1990-es évek elején bontották le a régi cukorgyári épület utolsó, még megmaradt darabját, amely kevés híján 50 évig Schuh Mátyás és családja otthona volt. Az épület helye ma is beépítetlen.

|9|

Ez egy olyan történet, aminek a végén sajnos nem mondható el: Minden jó, ha jó a vége!

|10|

***

Forrás:
Schuh Vera és id. Zamostny Róbert visszaemlékezése és a saját emlékeim.

Ajánlott link:
http://indafoto.hu/tacsifoto/mesek_egy_regi_hazrol_cimu_tor

Színielőadás a kerti házban

Az Újteleki utca 14. ház az új piac építéséig olyan terjedelmes volt, hogy kertje a külső várfalig ért. Szorosan a várfalhoz simulva kőből épült kerti ház állt.

|11|

Eleje nyitott, két oldalt oszlopokkal. Lépcsősor vezetett a nyitott, földszinti teremhez. Emeleti szobájának, ahová csigalépcsőn lehetett feljutni, két nagy ablaka volt, egyik a kertre (ma úgy mondanánk: a Csarnok utcai Spar felé) másik a Vitnyédi utcára és az akkor még beépítetlen Várfal utcára nézett. Bádoglemezzel borított lapos tetejét vaskorlát vette körül. Oda is fel lehetett jutni, kiváló napozóhely volt.

|12|
|13|

A „Lusthaus” (mert így neveztük) kimondottan színdarabozásra csábított. Mi gyerekek sokat játszottunk itt. Szavaltunk, rövid, humoros jeleneteket adtunk elő saját magunknak.

1946 táján kapcsolatba kerültünk Sörtély Mimi nénivel, aki az Újteleki utca 6. szám alatt lakott. Foglalkozása varrónő volt, de kiderült, hogy amatőrként szövegkönyveket írt és jelmezeket varrt a darabjaihoz. Gyümölcsöző kapcsolat lett az ismeretségből. Mimi néni azonnal kiosztotta a Hamupipőke általa írt színpadi változatának szerepeit, mi pedig nekiláttunk a megtanulásának. Mire eljött a főpróba kiderült, hogy a házibeli felnőttek muzikális tagjai négytagú zenekart alakítottak a készülő előadás színvonalának emelésére. Mialatt mi a kertben a darabot próbáltuk, a zenekar a kocsiszínben gyakorolt.

Eljött az előadás napja. A szépen feldíszített Lusthaus volt a színpad, a nézőközönség a szabad ég alatt helyezkedett el. Aki ülni akart, széket, sámlit kellett hoznia. Az időjárás kegyes volt hozzánk, az előadás remekül sikerült. Olyannyira, hogy pár hét múlva a városi színházban is előadhattuk a darabunkat.

Hogyan ment tovább az élet a sikeres előadások után? Minden a régi maradt. Sörtély Mimi néni továbbra is varrónő volt, mi gyerekek lassan felnőttünk, befejeztük tanulmányainkat, hivatásunk, szakmánk, állásunk lett. Egyikünkből sem lett színész, de az biztos, hogy életünk e szakasza nagyon boldog volt.

|14|

***

A visszaemlékezésben segítségemre volt Lőrincz Lászlóné Wagner Gertrúd és id. Zamostny Róbert
Ajánlott link mind a hat fejezethez:
http://indafoto.hu/tacsifoto/mesek_egy_regi_hazrol_cimu_tor

Disznóölés

A második világháború után nagy volt az élelmiszerhiány. Aki tehette, háziállatokkal foglalkozott, hogy hetente legalább egyszer hús kerüljön a család asztalára.

Ahol laktunk, több család is volt, akik rendszeresen disznót vágtak. Az ólak az udvar rejtett zugaiban voltak, ott cseperedtek, híztak a süldőként megvett állatok.

Mikor megérkezett a hideg, télies idő, elkezdődött a vágási szezon. Ez általában a karácsony előtti hetekre esett, nem úgy, mint manapság. A sertések mit sem sejtve, elégedetten szuszogtak az ólakban, egész nap pihentek, mert ekkorra már jó kövérre híztak. Minél elégedettebben nézte a gazda a hízót, annál inkább nőhetett volna a sertésben a szorongás, de szerencséjére halvány sejtelme sem volt a közelgő végveszélyről.

A kiszemelt állatot négyen-öten elkapták és leteperték. Néha megszökött, ilyenkor nagy hajsza kezdődött az udvarban és ahol utolérték, ott ütött az ártány utolsó másodperce. Egy ember mindig a böllér mellett loholt lábossal a kezében, hogy a leölt állat vérét felfogja. Legtöbbször a házbeli Schuh Matyi bácsi volt a böllér, aki oly ügyesen kezelte a disznóölő kést, hogy az állatot egy szempillantás alatt átsegítette a túlvilágra.

Ha ez megvolt, következett a szőrtelenítés. Nálunk az volt a szokás, hogy a kimúlt sertést forró vízzel teli, hatalmas teknőbe emelték, amin láncok voltak átvetve. E láncok segítségével forgatták, közben folyamatosan pótolták a forró vizet, hogy az összes szőrtől megszabadítsák. Egy-egy fordítás után kaparóval borotválták, mindaddig, míg végül egy parányi piheszőr sem maradt.

A megkopasztott, hófehérre mosott sertést egyesült erővel felakasztották egy állványra. Ekkor fontos feladat kezdődött: kizsigerelni, majd hosszában kettévágni és feldarabolni a disznót. Ez mindig a böllér dolga volt. A levágott, elkülönített részek pillanatok alatt a megfelelő munkaasztalhoz kerültek feldolgozásra.

Matyi bácsi saját maga fűszerezte, ízesítette a különféle hurka és kolbász masszákat, ami hatalmas tudomány volt. A kész masszákat a patyolat tisztára mosott gyomorba és belekbe töltötték. Külön rakták azt, ami a füstölőbe kerül és külön, ami azonnali felhasználásra.

Zsírszalonna aprítással megbízott brigád is volt, míg mások folyamatosan olvasztották a szalonnakockákat. Egy ember feladata az volt, hogy az üst alatti tűz állandó erős lánggal égjen. Mások húst daráltak, hurkát, kolbászt töltöttek. Teltek a zsírosbödönök, gyűlt a tepertő. A munka előrehaladtával a szaporodó finomságok és a sütés-főzés miatt egyre kellemesebb illatok lengték be a házunk táját.

A disznóölés végén a segítők fizetsége egy kiadós tál disznóölési kóstoló volt. Természetesen mi is kaptunk, mert édesanyánk ki nem maradhatott az ilyen munkákból. A koronát az tette rá az egészre, amikor hosszabb idő múltán, mikor már-már feledésbe merült az elfogyasztott hurka, tepertő és egyebek íze, a füstölőben érlelt kolbászok megfüstölődtek, és abból is kaptunk kóstolót.

Sok idő eltelt, ötven éve is van már annak, mikor ezek a kellemes események zajlottak. Azóta is minden ehhez hasonló ételben Matyi bácsi fűszerezésének a harmóniáját keresem, mindhiába. Félek, hogy soha többé nem lesz részem benne.

|15|

***

Forrás:
Saját fiatalkori emlékeim felidézése

Zamostny János a cserkész, kelmefestő, és házgondnok

Az Újteleki utca 14. házban emberemlékezet óta működött az id. Gecseg Gyula által alapított kelmefestő és vegytisztító műhely. Súlyos betegségétől kezdődően egyik unokája, Zamostny János vezette és irányította tovább a családi vállalkozást, majd nagyapja halála után tulajdonosa lett az üzletnek. A házhoz szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott a Zamostny család, illetve Jani bácsi, aki a ház legrégibb lakója volt.

|16|

Fiatal korától részt vett a cserkész mozgalomban, 1927-től a 365. számú cserkészcsapat parancsnoka volt. Átszervezés kapcsán a két soproni csapatot 1937-ben összevonták. Ettől kezdve nem vállalt vezető szerepet, de veteránként továbbra is segítette az ifjúsági mozgalmat.

|17|
|18|

Jani bácsi az Ujhelyi család mind a négy bérházának a gondnoka is volt, ami komoly és felelősségteljes feladatot rótt rá, olyasfélét, mint ami manapság a közös képviselők dolga. Ezt a megbízatást évtizedekig ellátta.

|19|

Kedves, barátságos, ember volt, a gyerekeket különösen nagyon szerette. Csapatostól vitt bennünket fagylaltozni a Danis cukrászdába, közben beszélgetett, tréfálkozott velünk.

|20|

Idősebb korában 1971-ben bekövetkezett haláláig minden idejét az unokáinak szentelte.

|21|

***

Forrás:
Saját emlékeim és fia, id. Zamostny Róbert visszaemlékezése.

Egy soproni poncichter család

Schuh Mátyás sokgyermekes poncichter család sarja, fiatalon nősült és fiatalon lett özvegy. Első felesége 1944-ben, súlyos betegségben halt meg, két árvát hagyva maga után.

Második feleségével, aki magyar származású, bogyoszlói lány volt, és első házasságából született gyermekeivel költözött a házba rögtön a háború végén. Zamostny Jani bácsi az 1944-ben elhunyt nagyapjának, id. Gecseg Gyulának a lakását adta át nekik arra az időre, míg saját házrészükben fel nem épült a lakásuk.

|22|

Azonnal nekiláttak az építkezésnek. Egyetlen komfort volt az egész lakásban: villanyáram, de akkoriban minden környékbeli lakásra ez volt jellemző. 1946-1947 táján Zamostny Jánossal közösen, fele-fele arányban megvásárolták a félig-meddig helyreállított főépületet a hozzátartozó udvarrésszel az akkori tulajdonostól (Ujhelyi Kálmán és neje Rupprecht Valéria). Most már teljes lendülettel folytatták az építkezést, átalakítást. Idővel csinos, kétszobás lakásuk lett verandával és komforttal, mert időközben a víz, a gáz és a csatornázás is megérkezett hozzájuk.

A hátsó udvar bal oldali része takaros gazdálkodó udvarrá alakult: istálló, kocsiszín, csűr, pajta, szénapadlás, szerszámos kamra, hombárok, füstölő, elkerített rész disznóknak, baromfinak. Voltak lovaik, tehenük, kutyájuk és mindennek megvolt a helye.

|23|

Közben második házasságából is született két gyermeke: pár év korkülönbséggel két kislány.

Matyi bácsi főleg fuvarozással foglalkozott, mellette hagyományos gazdálkodást is folytatott. Több helyen volt szőlőjük, szántójuk, zöldséges kertjük, amit folyamatosan művelni kellett. Legtávolabb a Fertő menti szőlőskert volt, aztán az Angeron, Hujpajeron (Pihenőkereszt után) Káposztás kerteknél, Glockenbergen (Szent Mihály temető mögött) mind-mind a feladatuk volt. Hol ide, hol oda mentek dolgozni.

|24|

Alig pirkadt, mikor Matyi bácsi lovas szekéren, Bözsi néni pedig gyalog indult útnak, nagy, fonott hátikosarával. Matyi bácsi fuvarozott, szántott-vetett, szőlőt és gyümölcsfákat metszett, boronált, aratott, szüretelt, permetezett, hordta haza a terményeket, gondozta a lovait kezelte a borát. Bözsi néni szőlőt kötözött, kukoricát, zöldséget kapált, leszedte a termést. Bármilyen későn ért haza, nekiállt főzni, majd megfejte a városi legelőről hazaért tehenet. A friss tejet kimérte az ott várakozó vevőknek, elmosta a tejes edényeket, ellátta a jószágot, majd ment a kertbe, ahol sötétedésig megint csak kapált.

Kéthetente kenyeret dagasztott, majd elküldte a közeli pékmesterhez, aki kisütötte. Három-négy darab hatalmas fehér cipó lett, pompás kenyér sült belőle. Ha néha hátramentem hozzájuk, mindig jutott nekem is egy karéj ebből a finom kenyérből, mellé egy darab füstölt kolbász. Istenem, micsoda finom volt!

Gyerekeik is kivették részüket a munkából: Matyi le tudta szerszámozni a lovakat, lecsutakolta, megitatta a kútból húzott friss vízzel, majd száron vezetve bekísérte az istállóba, bekötötte a helyére, ellátta ennivalóval. Kisebb gyerekeik is kezdtek alkalmasak lenni apróbb feladatok ellátására.

Gabonacséplés is volt, ami nagy felhajtással járt. Reggelre hatalmas cséplőgép állt a hátsó udvarban. Elképzelni sem tudtam, hogy fért be a kapun. A mellé állított Hoffer traktor kerti törpének tűnt, mégis úgy meghajtotta az óriásgépet, mint a pinty. Gyorsan fogyott a csépelni való, teltek a zsákok. Estére végeztek, a padlás megtelt friss szalmával, a hombár búzával.

Az egykori légoltalmi pince lett Matyi bácsi borospincéje. Ott sorjáztak a hordók nagyság szerint. Szüretelni mehetett mindenki, aki kedvet érzett és ideje is volt. Édesanyám mindig elment ezekre a szüretekre a kishúgommal, mert ilyenkor gyerekek is mehettek. A leszüretelt szőlőt soproni szokás szerint behozták a városba és a házban dolgozták fel. Préseléskor mindenki odatarthatta poharát a csordogáló musthoz, hogy megkóstolja.

|25|

Akkoriban igen sikeresen működött a Haladás TSZ, ahova a szőlősgazdáknak kötelező volt belépni. Egyetlen napra őt is bekényszerítették, de akármilyen rövid tagság volt, lovait és állatait be kellett adni a közösbe. Később minimális, pénzbeli kárpótlást kapott értük.

Ez után az incidens után önálló vállalkozó és gazdálkodó maradt élete végéig.

|26|

Így múltak az évek, aztán jött a hír, hogy ott lesz a piac, kisajátítják a kertet és az udvar egy részét. Így is lett. Ennek a történetét és az ott élő családokra gyakorolt hatását a 2. részben írtam meg.

Matyi bácsi és Bözsi néni már nem élnek, de sokunk emlékezetében továbbra is élénken él a végtelenül szorgalmas, kitartó, újra meg újra kezdeni tudó, mosolygós házaspár emléke.

Áldott legyen emlékük.

***

Forrás:
Schuh Vera visszaemlékezése a szüleire és saját fiatalkori emlékeim.

Javasolt link mind a hat részhez:
http://indafoto.hu/tacsifoto/mesek_egy_regi_hazrol_cimu_tor

A történet kezdete és vége: 
1806-1990
Szerző: 
Tarcsai Mária
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Tarcsai Mária
A bejegyzés létrehozása: 2015. február 21.

Hozzászólások

Both István képe

Nagyszerűen összeállított és elmesélt épület és családtörténet. Élvezettel olvastam. Gratulálok Tacsinak és segítőinek.

Tarcsai Mária képe

Köszönöm István. Valami miatt sajnos a facebookra belépni nem tudok, így a többi véleményt nem ismerem, de ezt nagyon köszönöm. Teljes szívemből, szeretettel írtam....

Kovács Péter képe

Tacsi! Nagyon jó lett!

Tarcsai Mária képe

Köszönöm Péter! Borzasztó, hogy a facebookra ne engednek be, (pont most) bármit is csinálok.....
Remélem, holnapra megváltozik a helyzet. Nem ismerem a véleményeket, de a Tieteknek nagyon örülök!

Horváth Péter Pál képe

Én is gratulálok, és még egy adalék a cukorgyár történetéhez, Wälder József 1905-ös városfejlesztési terve a környéket átalakította volna: “Különösen jelentős iskolafejlesztést irányzott elő a város nyugati kerületeiben, az Újteleki városrészben. Itt – egy nagy elemi iskolán kívül – két polgári iskola, egy gimnázium és egy technikum épült volna. Ismert, hogy a Wälder-féle terv megvalósítását sok körülmény gátolta (világháborúk, a város vonzáskörzetének elvesztése, gazdasági válság, stb.), hatása mégis maradandó volt a város építési munkáira és építészeti arculatára.”(SSz)
Érdekesség, hogy a Rávai Lexikon térképe már tényként kezelte...
http://kepfeltoltes.hu/view/150222/1905-20_www.kepfeltoltes....

Tarcsai Mária képe

Köszönöm ezt az értékes és érdekes kiegészítést.

Tarcsai Mária képe

A cikk megírása előtt sokat beszélgettem gyermekkori barátaimmal és igen sok dolog felmerült. Sok-sok mindent be lehetett volna még írni, de akkor regény hosszúságúra bővült volna a történet. Például azt, hogy a második világháború alatt a kert mögötti egykori ferencesek kertje - ami akkor szabad terület volt (mező) - német fogolytábor működött a külső várfal és a Mező utca között.

Más: a sok bombázás és az összeomlott házak látványa nagyon megviselte a felnőtteket, ezért elhatározták, hogy bunkert építenek a kertben. Neki láttak a munkának a férfiak (már akik nem lettek besorolva katonának) Az elkészült bunkerba egyszer-kétszer behúzódtunk, de aztán mégis az eredeti légoltalmi pince volt maradt a fő menedékünk. Ez volt a szerencsénk (mindenkié) mert mikor a ház bombatalálatot kapott, a kertben lévő egyik bunkert is találat érte (mert kettőt is építettek), csak egy kráter maradt a helyén. Ez a mély gödör a háború végéig úgy maradt. Az időközben bevonult szovjet hadsereg jó néhány katonája egy ideig itt lett elszállásolva. Ez alatt az idő alatt ezt a gödröt használták hulladéklerakónak.

Tarcsai Mária képe

Azon mindig elgondolkodtam, hogy ennek a háznak a lebombázása, csakúgy, mint a volt Képezde utcai óvoda teljes megsemmisülése miért nem szerepel a bombázási térképeken?

Rácz Gábor képe

Marika! Mint kis részben, de érintett a ház történetében NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM ezt az írást,a sok képpel! Igen voltak pillanatok, főleg a képek láttán mikor kicsordultak a könnyeim!! Hálát adok az égieknek, hogy abba az udvarba születhettem ahol Te is töltötted gyerekkorodat és büszke vagyok, hogy anyukám egyik legjobb barátnője voltál és ezáltal én is megismerhettelek! Most nem akarok nagyon többet írni, de kívánom Neked hogy még nagyon sok cikket írj és millió fotót szeretnék még látni Tőled itt és a facebookon is!!! KÍVÁNOK HOZZÁ JÓ ERŐT ÉS EGÉSZSÉGET!!!!!!! (ja és pont ma lenne anyu 82 éves! 1933.02.23.)

Tarcsai Mária képe

Gabi! Nagyon megilletődtem a válaszodtól, jól estek a soraid. Hiszen Te is tudod, hogy már réges-régen nem laktunk ott, sem mi, sem Ti, de anyukádékkal és a Zamostny és Schuh családdal, csakúgy, mint a Rábai családdal, Juhászékkal, igen szoros maradt a kapcsolat. Jól esett ezt a cikket megírnom, mert nekem is életem legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka volt, dacára a háborúnak, bombázásoknak nélkülözésnek, éhezésnek.... mindenki boldog lelet, aki ott töltötte a gyerekkorát.....

Rácz Gábor képe

Egy kis személyes emlék! Ha szabad! Van a kép-1965-67 Schuh Mátyás udvara, Zamostny János udvara felől-. Látszik egy jó rész Zamostny János hatalmas udvarából, amit telente id.Zamostny Róbert a fia felöntött vízzel és felszerelt pár lámpát. Ide járt a fél utca korcsolyázni!! Mondjuk akkoriban télen tél volt! Ez csak egy hirtelen emlék volt.

Tarcsai Mária képe

Gábor, köszönöm ezt az értékes kiegészítést, nagyon klassz lehetett. Sajnos nekem már nem volt részem ebben, mert akkor már nem laktunk ott. Bár ez nem lett volna akadály, a fő ok az volt, hogy akkor már nem korcsolyáztam, mert cca 25--26 éves korban abbahagytam. Városunkban nem volt illő felnőttként korcsolyázni. Aki mégis megtette, kész csodabogárnak számított, én meg nem akartam az lenni :D

Rácz Gábor képe

Lehet azért volt "magán"koripálya hogy a felnőttek is élvezhessék!

Vendég képe

Gratulálok !Lenyűgözve olvastam.Tényleg szívből íródott,mint minden munkája.Verát személyesen is ismerem.
Beküldte: Dorn Ferencné

Tarcsai Mária képe

Hálásan köszönöm az elismerő sorait

Kovács Péter képe

Tacsi! Látod érdemes volt! Örülök a sok hozzászólásnak, örülök,
hogy ilyen klasszul összeállt a régi ház sorsa, nagy gratula!!!

Tarcsai Mária képe

Péter, én is nagyon örülök és meg vagyok lepve és hatódva a cikk népszerűségétől... Neked is mindent köszönök, mert sokkalta nehezebb lett volna....

Most is elég nagy fába vágtam a fejszémet, majd priviben beszámolok az elképzeléseimről. Már gyűlnek a képek és az adatok....és a fejemben is kezd összeállni a történet. De ami a legfontosabb, most végre megjött az íráshoz való kedvem megint, mert nálam ihlet és kedv nélkül nem megy.

Farkasné Bárczy Éva képe
Németh György képe

Nagyszerű történet! Számomra rengeteg ismerős névvel, talán ismerőssel. Emlékszem néhai Édesanyám gyakori intelmére" nem vihetjük minden nap a nadrágodat a Gecsegékhez...!"Felteszem az id. Zamostny Robert az egyik kedves régi gyerekkori ismerősöm. Robi ! Hogy vagy?

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Továbbítottam a hozzászólást a szerzőnek, hátha elkerülné a figyelmét. Ő fog tudni érdemben reagálni.

Rácz Gábor képe

Az idősebb Robi (Bobi) köszönöm szépen kiváló egészségnek örvend! Januárban lesz 88éves. Ideje nagy részét Nicken tölti, mikor hideg van Sopronban a Magyar utcában van lakása! (Ő a nagybátyám, anyu testvére) a fiatal Robi meg az Erzsébet utcai órásnál dolgozik! (Gecseg Jenőbácsi a keresztapám, a Robi apja a Zamostny a nagyapám)

Gyurátz László képe

Schuh család sokáig dacolt az idővel, még az 1980-as években is hozzájuk hordtuk füstölni a házilag spicchúsból!!!! készített húsos kolbászt!