Sopron 1956 őszén

Hozzászólok
Tank a Lackner Kristóf utcában
A Lackner Kristóf utca egy részlete
A régi szovjet emlékmű a Kisvárkerületen
A régi szovjet emlékmű a Kisvárkerületen
A régi szovjet emlékmű ledöntése
A ledöntött régi szovjet emlékmű darabjai
A ledöntött régi szovjet emlékmű darabjai
Pillanatkép a Széchenyi térről
Pillanatkép a Széchenyi térről

|1|

A szobában csend volt, de nem az a megnyugtató szelíd fajta, hanem feszült, ideges, drámai csend. Két srác pakolt szótlan kapkodással egy hátizsákba, szinte gondolkodás nélküli esztelenséggel dobáltak be pulóvert, bakancsot, meleg zoknit. Egyikük fölvett egy keskeny keretes képet, kicsit nézte, azután lefelé fordítva betette a fiókba. Nem néztek egymásra. Nem mertek. Féltek, hogy egyikük visszadől a sezlonra és lerúgja sáros cipőjét. De nem maradhatnak. Nem. Itthon a halál lesi minden léptüket.

Pedig milyen szép volt, milyen igaz, bátor és biztató az a pár nap. A szabadság lehetősége, egy értelmes élet ígérete. A lengyelországi és budapesti lelkesítő hírek összerántották az ifjúságot. Érezték, tenniük kell valamit.

|2|

Október 22-én a [SOTEX] kultúrházban összeült az első diákparlament. Szinte mindenki ott volt, forrt a levegő. Sorra következtek a bátor, nyílt, okos felszólalások. Egymás szavába vágva sorolták a kommunista diktatúra elmúlt tíz esztendejének minden bűnét, aljasságát; az elsorvasztott évszázados diákhagyományokat, a kirekesztést és megbélyegzést, cenzúrát, a kommunista félórákat, a vonalas oktatók futtatását.

Kimondták; kilépnek a [DISZ]-ből, megalakítják saját, független diákszervezetüket, a [MEFESZ]-t.
Pontokba foglalták a nemzet, az egyetemisták és kifejezetten a soproni diákok követeléseit: többpártrendszerű demokráciát, szabad választásokat, gyülekezési és sajtószabadságot, Nagy Imre vezette új kormányt és nem utolsó sorban a szovjet csapatok kivonulását.

Másnap, 23-án néma felvonulást rendeztek a Várkerületen. Méltóság, erő és elszánt akarat sugárzott a nyolcas sorokban kart karba öltve menetelő fiatalokból. Megkoszorúzták az akkor a Tűztorony tövében álló ’48-as emlékművet (ma a Fegyvertár utca egyik beszögelésében árválkodik), majd a Petőfi szobornál elszavalták a Nemzeti dalt.

Október 24-én még tanítás volt, de figyelni már senki nem tudott, izgatott kíváncsisággal tapadtak a rádiókészülékekre és újukra égett cigarettáikat szíva vitatták a történteket.

Szó sem lehetett már az élet megszokott rendjéről, megindult az események sodró, lélekemelő, felszabadító, megállíthatatlan folyamata.

|3|
|4|

A közintézmények, üzemek, gyárak és iskolák homlokzatáról leverték a rossz emlékű, keserű jelképet, a vörös csillagot.
26-án, hivatalnokok, munkások, tanárok és diákok együttes erővel, sőt rendőri segédlettel döntötték le a szovjet megszállás gyűlölt szimbólumát, a Kisvárkerületen álló szovjet emlékművet, (a mai Hűségkút helyén állt).

|5|
|6|
|7|

Dicsőséggel és büszkén mondhatjuk el, hogy városunkban vér és erőszak nélküli tiszta forradalom zajlott. A soproniak, a rendőrség és határőrség, az egyetem professzorai és oktatói szíve mind együtt dobbant az ifjúsággal, hittek, bíztak bennük és segítették harcukat és hétköznapi munkájukat.

A helyzet egyre komolyabbá vált. A városi tanácsban ülő „régi gárda” képtelen volt ellátni az új feladatokat, így az egyetemistáktól kért és kapott segítséget. A soproni MEFESZ a közigazgatás biztosítására és a naponta felmerülő problémák megoldására bizottságokat szervezett.

Később a sztrájkba lépő munkástanácsok feladatait is átvették, őröltek lisztet, sütöttek kenyeret, biztosították a város élelmiszer ellátását.

Őrségben álltak, nemzeti színű karszalaggal, fegyverrel a kézben a város középületei és üzemei előtt, védve a nép vagyonát.

Járőrosztagokat szerveztek, egy rendőr egy határőr és egy hallgató pásztázta az utcákat, biztosítva a város nyugalmát.
Röpcédulákon és hangszórókon tudósították a lakosságot a soproni és országos történésekről.
Teherautókkal járták a környéket és gyűjtötték a falvak élelmiszer adományait a városnak, a forradalomnak.
A főiskola tornaterme volt a raktár és elosztóhely, ahol a hallgatók osztályozták a segélyeket és élelmiszert, majd teherautókon hordták ki a rászorulóknak.

A MEFESZ bizottsága az egyetem igazgatója Roller Kálmán szobájában ülésezett éjjel-nappal , sokszor a szőnyegen, vagy a fotelban aludtak. Az egyetem professzorai készségesen segítették tanácsaikkal és gyakran cigarettával, szendvicsekkel a hallgató-parancsnokot, a 21 éves [Bujdosó Alpárt] és harcos társait.

Lefegyverezték és az egyetem egy előadójában fogva tartották a városi pártbizottság tagjait, és az [ávosokat].
Őrizték őket, de nem engedtek a tömeg lincshangulatának.

Szolgáltak a határon is, fogadták a nemzetközi segélyszállítmányokat, elosztották és rendszerezték azokat, majd a felesleget Budapestre kísérték.

Futárszolgálatot szervezve kapcsolatot tartottak a fővárossal és a vidéki egyetemekkel.

Több nyugati újságíró, rádió és TV-stáb megfordult Sopronban, őket okosan, bölcsen, érett harcosként fogadták és kalauzolták a hallgatók. Jó hírét keltve a magyar forradalom és szabadságharcnak.

|8|
|9|

November 4-én minden álom szertefoszlott, megindult a szovjet támadás Budapest és a vidéki nagyvárosok ellen.
A hallgatók kezdetleges fegyvereikkel Nagycenknél várták a szovjet harckocsikat. Tudták, hogy minden elveszett, tudták, hogy vége, de nem akarták megadni magukat harc nélkül. Szerencsére összetűzésre nem került sor.

És most itt ez a szoba, a csend a búcsúzás. Menni kell. Szótlanul léptek ki a kapun. A nyirkos hideg, nyálkás hüllőként siklott a bőrük alá. Szülővárosuk utolsó csókja.

A teherautó pontosan érkezett. Két erős kar fölrántotta őket a platóra.

És a kocsit lassan elnyelte a novemberi köd.

1956 novemberében a soproni egyetemi hallgatók közül mintegy 550 fő és 50 tanár az emigrációt választotta. Sokan közülük Kanadában fejezték be az egyetemet, találtak új otthont és egzisztenciát. De ez már egy másik történet.

***

Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban. NYME, 2006
Bujdosó Alpár: Emlékpontok weboldal http://www.emlekpontok.hu/hu/vetito/sopron-1956
Magda visszaemlékezései

Fotók készítői: 
Képek beküldői: 
A történet kezdete és vége: 
1956
Szerző: 
Farkasné Bárczy Éva

Ma a GYIK, Gyermek és Ifjúsági Központ

Dolgozó Ifjúság Szövetsége, magyar ifjúsági tömegszervezet volt az 1950-es években. A szovjet mintára épült, központi irányítás alatt álló, 14-26 éves fiatalokat tömörítő szervezet célja az ifjúság egységesítése volt.

Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége

Bujdosó Alpár, 1954-1956 között a soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatója. 1956-ban a MEFESZ Intézőbizottság elnöke. 1956 novemberében a Kéthly Anna vezette magyar küldöttség egyetemi képviselője New Yorkban.

ávósok-ÁVH-Magyar Államvédelmi Hatóság, 1948-1956 között, feladata az akkori rendszer ellenségeinek üldözése, a rendszer védelme volt.

A bejegyzés szerzőjének életrajza: Farkasné Bárczy Éva
A bejegyzés létrehozása: 2015. október 23.

Hozzászólások

Horváth Péter Pál képe

Volt olyan nap, amikor leköltöztünk a pincébe, de mászkáltunk tankok között is...

Bujtás Csaba Imre képe

Szilvási Lajos: Bujkál a hold

"1956 novemberében a soproni erdőmérnöki akadémia hallgatóinak zöme elhagyta az országot. A fiúk közül jó néhányan - miután egy ideig Európában hányódtak - átmentek Kanadába. Azt remélték, hogy ott jó körülmények között folytathatják félbeszakadt tanulmányaikat. Nem így történt. Egy hányadukat valóban felvették a kanadai erdőmérnöki főiskolára, az egykori soproni akadémisták jó részének azonban nem volt ilyen szerencséje. Az időben, amikor a soproni fiúk megérkeztek Kanadába, az egyik ottani fakitermelő társaság éppen arra készült, hogy új nemesfa-kitermelő telepet létesítsen a Winnipeg-tótól keletre, a Severn folyó partján, több mint száz mérföldre a legközelebbi civilizált helytől..."

Szilvási Lajos: Egyszer volt szerelem

"Főszereplőnk Holló. A fiatal fiú éppen hazatér Kanadából, ahova az 56-os káosz elől menekülve disszidált, mindent és mindenkit hátrahagyva a barátaival. Öten indultak, de csak ő tér vissza egyedül. Kanadában csapdába esnek, kényszermunkára fogják őket, de sikerül megszökniük... az igazi megpróbáltatások viszont csak ekkor kezdődnek. Egyikük megbetegszik, és hiába lelnek menedéket végül egy családnál, nem tudnak már rajta segíteni... közben van akit elfognak, és hogy a többieket mentse feladja magát, van aki hátat fordít a barátainak és a tőlük ellopott pénzzel csendben távozik, és Holló legjobb barátja sem tér már vissza Magyarországra, eljegyzi a segítségükre siető család lányát, letelepszik. Így, teljesen egyedül indul hát vissza Holló a szüleihez, majd vissza az egyetemre, Sopronba, ahol egy félbeszakadt szerelem is várja talán. Az egyetemen azonban képtelen beilleszkedni. "

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Nagyon köszönöm az idézeteket! A Bujkál a holdat nem olvastam, de az Egyszervolt szerelem kamaszkorom meghatározó olvasmánya, nagyon szerepe volt abban, hogy ennyire szeressem a városomat. Az elején a Belváros leírása egyszerűen csodás!

Both István képe

A Mező u. 27. második emeletéről ráláttunk a Bécsi útra és - bár este volt - láttuk, hogy a szovjet tankok a Bécsi úton, majd a Ferenczy János utcában vonulnak be a városba. Édesanyám elhúzott az ablakból, mert félt, hogy meglátnak és lőni fognak.
A Szilvási regényeket én is olvastam, mindkét kötet ma is megvan a kis házi könyvtáramban.

Friedrich Rezső képe

Emlékszilánkok: apám a Szabad Európát hallgatja...micisapkás felkelők Csepel platóján, zàszlókkal, indulnak az Ötvös utcán Kópháza felé, "megállítjuk őket"... csendesebben érkeznek vissza...nővérem vőlegénye, kézigránátokkal feldíszítve jön búcsúzni...a padlón gurigáztam velük... elszöktem a Széchenyi térre, tankot nézegetni...kijárási tilalom...menjünk?...apám: "én maradok, itt születtem"...már december és anyámmal, növéremmel a Dudleszen átszökünk...tábor a cukorgyár után, banán, Milka, piros holland sajt...láger...onnan szökés...Bécs...búcsu növéremtől...Somfalva, határőr, géppisztollyal...újra itthon!!

Kőmives József képe

Csöngei József tanító barátommal felkerestük a Soproni Járási Műv.Osztályt,ahol Hajdú Árpád volt isk.ig. fogadott bennünket! Beszélgettünk az eseményekről. Soproniak voltunk.
A következőt mondta: " Nem fog sokáig tartani a helyzet"! Sajnos neki lett igaza!
A bátyám 1951-ben (19),az öcsém 1956-ban (14) lépte át a határt!
Nem hagytuk cserben a falusi gyerekeket! Maradtunk!