Sopron 1956 őszén

|1|

A szobában csend volt, de nem az a megnyugtató szelíd fajta, hanem feszült, ideges, drámai csend. Két srác pakolt szótlan kapkodással egy hátizsákba, szinte gondolkodás nélküli esztelenséggel dobáltak be pulóvert, bakancsot, meleg zoknit. Egyikük fölvett egy keskeny keretes képet, kicsit nézte, azután lefelé fordítva betette a fiókba. Nem néztek egymásra. Nem mertek. Féltek, hogy egyikük visszadől a sezlonra és lerúgja sáros cipőjét. De nem maradhatnak. Nem. Itthon a halál lesi minden léptüket.

Pedig milyen szép volt, milyen igaz, bátor és biztató az a pár nap. A szabadság lehetősége, egy értelmes élet ígérete. A lengyelországi és budapesti lelkesítő hírek összerántották az ifjúságot. Érezték, tenniük kell valamit.

|2|

Október 22-én a [SOTEX] kultúrházban összeült az első diákparlament. Szinte mindenki ott volt, forrt a levegő. Sorra következtek a bátor, nyílt, okos felszólalások. Egymás szavába vágva sorolták a kommunista diktatúra elmúlt tíz esztendejének minden bűnét, aljasságát; az elsorvasztott évszázados diákhagyományokat, a kirekesztést és megbélyegzést, cenzúrát, a kommunista félórákat, a vonalas oktatók futtatását.

Kimondták; kilépnek a [DISZ]-ből, megalakítják saját, független diákszervezetüket, a [MEFESZ]-t.
Pontokba foglalták a nemzet, az egyetemisták és kifejezetten a soproni diákok követeléseit: többpártrendszerű demokráciát, szabad választásokat, gyülekezési és sajtószabadságot, Nagy Imre vezette új kormányt és nem utolsó sorban a szovjet csapatok kivonulását.

Másnap, 23-án néma felvonulást rendeztek a Várkerületen. Méltóság, erő és elszánt akarat sugárzott a nyolcas sorokban kart karba öltve menetelő fiatalokból. Megkoszorúzták az akkor a Tűztorony tövében álló ’48-as emlékművet (ma a Fegyvertár utca egyik beszögelésében árválkodik), majd a Petőfi szobornál elszavalták a Nemzeti dalt.

Október 24-én még tanítás volt, de figyelni már senki nem tudott, izgatott kíváncsisággal tapadtak a rádiókészülékekre és újukra égett cigarettáikat szíva vitatták a történteket.

Szó sem lehetett már az élet megszokott rendjéről, megindult az események sodró, lélekemelő, felszabadító, megállíthatatlan folyamata.

|3|
|4|

A közintézmények, üzemek, gyárak és iskolák homlokzatáról leverték a rossz emlékű, keserű jelképet, a vörös csillagot.
26-án, hivatalnokok, munkások, tanárok és diákok együttes erővel, sőt rendőri segédlettel döntötték le a szovjet megszállás gyűlölt szimbólumát, a Kisvárkerületen álló szovjet emlékművet, (a mai Hűségkút helyén állt).

|5|
|6|
|7|

Dicsőséggel és büszkén mondhatjuk el, hogy városunkban vér és erőszak nélküli tiszta forradalom zajlott. A soproniak, a rendőrség és határőrség, az egyetem professzorai és oktatói szíve mind együtt dobbant az ifjúsággal, hittek, bíztak bennük és segítették harcukat és hétköznapi munkájukat.

A helyzet egyre komolyabbá vált. A városi tanácsban ülő „régi gárda” képtelen volt ellátni az új feladatokat, így az egyetemistáktól kért és kapott segítséget. A soproni MEFESZ a közigazgatás biztosítására és a naponta felmerülő problémák megoldására bizottságokat szervezett.

Később a sztrájkba lépő munkástanácsok feladatait is átvették, őröltek lisztet, sütöttek kenyeret, biztosították a város élelmiszer ellátását.

Őrségben álltak, nemzeti színű karszalaggal, fegyverrel a kézben a város középületei és üzemei előtt, védve a nép vagyonát.

Járőrosztagokat szerveztek, egy rendőr egy határőr és egy hallgató pásztázta az utcákat, biztosítva a város nyugalmát.
Röpcédulákon és hangszórókon tudósították a lakosságot a soproni és országos történésekről.
Teherautókkal járták a környéket és gyűjtötték a falvak élelmiszer adományait a városnak, a forradalomnak.
A főiskola tornaterme volt a raktár és elosztóhely, ahol a hallgatók osztályozták a segélyeket és élelmiszert, majd teherautókon hordták ki a rászorulóknak.

A MEFESZ bizottsága az egyetem igazgatója Roller Kálmán szobájában ülésezett éjjel-nappal , sokszor a szőnyegen, vagy a fotelban aludtak. Az egyetem professzorai készségesen segítették tanácsaikkal és gyakran cigarettával, szendvicsekkel a hallgató-parancsnokot, a 21 éves [Bujdosó Alpárt] és harcos társait.

Lefegyverezték és az egyetem egy előadójában fogva tartották a városi pártbizottság tagjait, és az [ávosokat].
Őrizték őket, de nem engedtek a tömeg lincshangulatának.

Szolgáltak a határon is, fogadták a nemzetközi segélyszállítmányokat, elosztották és rendszerezték azokat, majd a felesleget Budapestre kísérték.

Futárszolgálatot szervezve kapcsolatot tartottak a fővárossal és a vidéki egyetemekkel.

Több nyugati újságíró, rádió és TV-stáb megfordult Sopronban, őket okosan, bölcsen, érett harcosként fogadták és kalauzolták a hallgatók. Jó hírét keltve a magyar forradalom és szabadságharcnak.

|8|
|9|

November 4-én minden álom szertefoszlott, megindult a szovjet támadás Budapest és a vidéki nagyvárosok ellen.
A hallgatók kezdetleges fegyvereikkel Nagycenknél várták a szovjet harckocsikat. Tudták, hogy minden elveszett, tudták, hogy vége, de nem akarták megadni magukat harc nélkül. Szerencsére összetűzésre nem került sor.

És most itt ez a szoba, a csend a búcsúzás. Menni kell. Szótlanul léptek ki a kapun. A nyirkos hideg, nyálkás hüllőként siklott a bőrük alá. Szülővárosuk utolsó csókja.

A teherautó pontosan érkezett. Két erős kar fölrántotta őket a platóra.

És a kocsit lassan elnyelte a novemberi köd.

1956 novemberében a soproni egyetemi hallgatók közül mintegy 550 fő és 50 tanár az emigrációt választotta. Sokan közülük Kanadában fejezték be az egyetemet, találtak új otthont és egzisztenciát. De ez már egy másik történet.

***

Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban. NYME, 2006
Bujdosó Alpár: Emlékpontok weboldal http://www.emlekpontok.hu/hu/vetito/sopron-1956
Magda visszaemlékezései