1940 - 1.

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

„Egy nagy gyümölcsöskertet, vagy ahogyan mi soproniak mondjuk: egy „lővert" vásároltam a Felső-lőverekben.”

Amíg Hitler korbácsa 1940-ben mind mélyebbre hajszolta a német népet az erőszak és jogszegés mocsarába s megszállta Dániát, Norvégiát majd Hollandiát és Belgiumot, legázolta Franciaországot, a Szovjetunió pedig Besszarábiát kanyarította ki Romániából, addig én erőszak nélkül, rendes adásvételi szerződéssel egy nagy gyümölcsöskertet, vagy ahogyan mi soproniak mondjuk: egy „lővert" vásároltam a Felső-lőverekben.

Ez a darab saját föld életemnek új szakaszát nyitotta meg. Boldoggá tett az európai boldogtalanság közepette. Volt immár egy szigetem, ahova menekülhettem a profán élet elöl. Huszonöt év óta az enyém ez a kert, sok gond, de sokkalta több öröm forrása, melybe még ma is azzal az érzéssel megyek, mint az első találkára. Különösen, amióta ketten szeretjük Máriával.

Ha visszatekintek életem folyására, akkor bizony be kell vallanom, hogy létem eredménye szegényes, szinte szánalmasan szegény, tele hibákkal, tévedésekkel, elmulasztott tettekkel, azonban van benne három remeklés: ennek a kis, de igazi otthonnak, az öröklakásnak megszerzése, a lőver vásárlás és mindezek megkoronázása – házasságom Máriával.

Meg sem kísérlem ennek az 1940-es évnek ragyogó és gyászos emlékszilánkjait a „bűvös henger" csillagképévé összerakni. A csalfa emlékezetnél hitelesebb az a „Kert a viharban" című írásom, amelyben még 1940 őszén, tehát azon melegében, az első szerelem lobogásával, megírtam a Lőver első évének történetét a világtörténelem sötét háttere előtt.
Ebből a részleteiben már újságokban leközölt, de egészében még meg nem jelent könyvből hadd idézzek részleteket, amelyek talán felidézhetik ennek az évnek a légkörét és benne engem.

Részletek a „Kert a viharban" c. írásomból:

Sárkány ringott a szeptemberi égben, hosszúfarkú, tarka papírsárkány. Felette hárommotoros német bombavető dübörgött a Fertő túlsó partja felé, ahonnan esténként a fényszórók eget kutató csóvái és a nyomjelző lövedékek sziporkázó csíkjai ostromolták a felhőket.

Már hónapok óta hömpölyögtek ezek a felhők konok, sötét vonulásban nyugat felől, engesztelhetetlenül, végeláthatatlanul. És szinte óránként meghasadtak a bennük kavargó dühtől, hogy lezúdítsák a fuldokló mezőkre az áldott csapadékból maró vitriollá vált esőt, vagy végigpaskolják jeges ostorukkal a gyümölcsösöket és a gabonaföldeket.
Versenyre keltek az emberrel, aki tavaly ősz óta ismét az örök átok rabszolgájává lett, és az építésre teremtett vas százezernyi tonnáival pusztította azt, amit évszázadok alkottak és szelíd szemű anyák évtizedeken át neveltek. Az őrjöngő ember megőrjítette a levegőeget és a benne úszó jólelkű felhőket. Félelmetes a jólelkű lények őrjöngése, mert bennük nem a rosszakarat tombol, hanem a kétségbeesés és az önpusztító gyász a kiirthatatlan Rossz felett.

Ezek a felhők a halálos verejték páráiból születtek, a fjordok megkeseredett vizéből szálltak fel. Hollandia, Flandria és az Isle de Francé megsötétedett, ezüstös páráin nevelkedtek, égő francia városok, belga gyárak és otthonok pernyéit hordták magukban. A bombák robbanásai cafatokra szaggatták, s a repülőgépek csavarja újra egybeköpülték őket. Sűrű fátyolt vontak a nap elé, hogy fényes arca ne láthassa az Ember eltorzult ábrázatát.

Nekik maguknak azonban látniuk kellett az űző és űzött embert, a tank-skorpiókat, a süllyedő hajókat, a lángszórók tüzében füstölgő eleven húst, a sötétségbe menekült nagyvárosok patkánnyá vedlett földalatti népét. És mindettől a felhők áldott vére rothasztó méreggé keseredett.

Így történt, hogy a gabonaasztagok még szeptemberben is künn hevertek a tarlón, feketén, mint a múmiák. De ezeknek a múmiáknak halványzöld üstökük nőtt, amely betegen lebegett a mocsaras földek fölött: – a keserű év keserű kenyerének lidércfényei.

A gabonakereszteket itt a kert alatt internált lengyel dzsidások rakták permetező esőben. Meglátszott rajtuk, hogy keserű szívű kereszthordozók rakták őket. Ettől sem lesz édesebb a liszt.

Most már be lehetne hordani a kévéket, mert a felhők két nap óta majdnem elapadtak, s a föld felszikkadt, de a szekerek, lovak és legények messze járnak: Kolozsvár és Marosvásárhely felé. Ez ennek a keserű évnek fájdalmas öröme.

Fájdalmas, mert ennek a könnyel öntözött termésnek is csak a felét takaríthattuk be. A másik fele künn maradt a sötét mezőn, és a keserűség csírázik belőle. Az egyik villa nyitott ablakán át a rádió valamelyik hazatért székely város polgármesterének elcsukló hangját hozza, amint köszönti a bevonuló honvédeket. De jó volna örülni, szárnyaló örömmel örülni! De az örömöt is [spagétra] fűzték, mint a sárkányt. Csak addig röpülhet, ameddig a spárga tart.

Furcsa látvány az a papírsárkány ott fent, a késő délután aranyszélű színeiben. Megható és elszomorító, mint minden idejét múlt dolog. Visszajáró kísértet a meseízű múltból, a békevilág játéka egy békéjét vesztett világ gyilkos szeleiben.
Ingujjra vetkőzött, öregedő polgár eregeti a sárkányt a domb alján elterülő tarlón. A gyerekeket akarja elcsudálkoztatni a saját gyerekkora játékával, amelyről nem tudja, hogy a mai bombázók embriója. A gyerekek fitymálva nézik a [Messerschmittek és Spitfire-ek] korszakába tévedt együgyűséget, de az öreg csak gombolyítja lelkesen a spárgát, és csillogó szemmel kíséri ifjúsága tarka madarát.

Nem egyedül örül neki. A sétálók közül itt is, ott is megállnak az öregebbek, és kissé szédülve gyönyörködnek a múltból felröppent játékban, körül a kertekben pedig a szelídgesztenyék és körtefák ágai mögül fonnyadt szemek nézik sóváran a sárkány bukdácsolását. Rokonok nézik a rokont, a legombolyított életűek a legombolyított spárga rabját. Végre valami, ami az övék, ami egyszerű és érthető: néhány fűzfavessző, két árkus papiros, egy gombolyag spagét, no meg egy kis szellő, s ebből a semmiség¬ből mégis nagy kincs lesz: a békesség és jámbor derű meleg érzése.

– Hát nem szebb, mint ezek az átkozott repülőgépek? – kérdi Hatvanötéves János Hatvannyolcéves Istvántól.
– Szebb – feleli amaz, – akár a lovashintó az autónál. Azt mondják a fiatalok – gyorsabb... Na, és mire jó az a nagy sietség? Csak arra, hogy az ember elrohanjon a boldogság mellett.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső

Spagét, spagát. jelentése zsineg.

Német és angol harci repülőgép típusok.

A bejegyzés létrehozása: 2017. július 3.