A bécsi levelező

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Bécs! A diploma megszerzése után apám ígérete szerint Párizs, majd London következett volna, – ha anyai nagybátyám közbe nem lép. Ez a nagybácsi egy nagy sztearin- és szappan konszern budapesti gyárának igazgatója volt és azt hitte, nagy örömöt szerez apámnak és nekem, ha elintézi, hogy felvegyenek a tröszt bécsi központjába. Apám bizonyára hálás is volt neki, hiszen nagy anyagi gondtól szabadult meg, én nem, mert legszebb álmaimat dúlta fel ez a rokoni gondoskodás és protekció. Később mégis hálát éreztem a nagybácsi iránt, mert az ő révén megszabadultam Kuncz Aladár Fekete kolostor foglyainak sorsától. Igaz, így Szibéria jutott osztályrészemül.

1913. november 1-én tehát jelentkeztem a „Centra" Vereinigte Seifen-, Kerzen-, Sterin-, Elain- und Fettwarenwerke A. G. központi igazgatóságánál Bécsben, a Taborstrasse egyik nagy irodaházában, ahol mint német-francia-magyar levelező, havi 150 korona kezdőfizetéssel azonnal működni kezdtem. 150 korona nagy pénz volt abban az időben egy kezdő számára, de hát az egyik igazgató unokaöccse és Dipl. Kaufmann voltam, miért is mindenki bosszantó tapintattal és ki nem érdemelt tisztelettel bánt velem, úgy hogy sokat kellett pirulnom.

Nyilván azt hitték, egy ilyen kinyalt, zsakettes igazgató rokon a női nem körében tudja képességeit legjobban kifejteni, ezért kezdetnek beültettek a tizenkét gépírónő közös szobájába, mint egyetlen hímneműt. A lányok – köztük nem egy veszedelmesen csinos – kitörő örömmel fogadták megjelenésemet és nemes versenyre keltek, hogy megtanítsanak gépelni, mert a főiskolán a gépírást nem tanították, bizonyára abban a feltevésben, hogy egy Dipl. Kaufmannak úgyis van titkárnője.

Mint boldog-boldogtalan tizenharmadik ültem védtelenül a tizenkét kopogó írógép és azok felajzott gazdái között, akik önfeledten körüldongtak és állandó zavarban tartottak, amit elragadónak mondtak. A főnök urak ezekben a napokban csupa hibától hemzsegő levelet kaptak kisasszonyaiktól, akik olyannyira elfeledkeztek hivatalos tartózkodásukról, hogy munka után, a mosdóhelyiségben, még a kézmosás műveletét is el akarták helyettem végezni, és – miközben mélyen a szemembe néztek – buzgón szappanozták a kezemet.

Sajnos, ezt a paradicsomi beosztást nem tudtam úgy élvezni, ahogyan illett volna. Bécsbe érkezésem óta valami komor felhő lebegett felettem, valami állandó szorongás kínzott és tett visszavonulttá.

Ez a privát felhő csak egy foszlánya volt annak a szederjes színű nagy fellegnek, amely Európa felett mind mélyebbre ereszkedett. Májusban agyonlőtte magát Redl Alfréd vezérkari ezredes, aki eladta Oroszországnak a Monarchia felvonulási tervét. Andrássy Gyula gróf a nyugati hatalmak közvéleményének felvilágosítását követelte arra vonatkozóan, hogy a Monarchia szétdarabolása csak II. Vilmos Németországát erősítené meg, és felborítaná az európai egyensúlyt. Károlyi Mihály gróf a német szövetségből való kiválás és az antanthoz való csatlakozás mellett szállt síkra. Tisza István sorra vívta kardpárbajait politikai ellenfeleivel. A balkáni háború a bukaresti békével ugyan befejeződött, de nyitva maradt az albán kérdés, a Monarchia és Szerbia között újra fokozódott a feszültség.

Egyszóval: fűtötték a tűzhányót a talpunk alatt, mi meg, az eljövendő háború harcosai, kapkodtuk a lábunkat a mindinkább átforrósodó politikai talajon.

Az egyik gépírókisasszonynak, a szőke, gömbölyded Elsének az apja nyugállományú ezredes, a vőlegénye pedig huszár önkéntes volt, vagyis a hadsereg két olyan tagjához állott közel, akik különösen hajlamosak a rémhírterjesztésre. Így minden napra megvolt a legfrissebb vészhírünk, amit az agyunkban gömbölyűre csiszolhattunk.

Számomra a jövő egyelőre mindenképpen – háború nélkül is – borús volt. Legkésőbb jövő év októberében be kellett vonulnom a cs. és kir. 13. tábori tüzérezredhez Sopronba, hogy leszolgáljam az önkéntes évet. Bécs tehát csak rövid átmenet volt valamihez, aminek az elképzelése is megnyögetett. A katonaság fogalma hideglelést váltott ki bennem, s ha ehhez még a háború is társult, életkedvem is feneketlenbe zuhant.

Valamilyen más, közömbös, hűvös és süket városban talán belebetegedtem volna mindebbe, ámde Bécs, ez a leganyaibb, egyben legbarátnőibb város, a felpezsdítés, az életörömkeltés és a mámorító felejtés annyi eszközével rendelkezett, hogy a borús órák mindig feloldódtak a derűsekben. Pedig nem éltem a fiatalemberek normális életét. Remeteként egyedül éltem mind a tíz bécsi hónapban. A gépírókisasszonyok hiába lejtették körülöttem csábtáncaikat, mindig barátságos, hűvös és hozzáférhetetlen maradtam, sokszor úgy, hogy érzékeimmel irgalmatlanul szembeszálltam. Lehet, hogy az igazgató gőgös unokaöccsének gondoltak, aki másutt keresi a szív és tartozékai kielégülését. Pedig nem kerestem sehol. A fenyegető jövő előrevetett árnyékában magányosan éltem és szinte babonás mohósággal gyűjtöttem magamba a szépnek és nemesnek minden megnyilatkozását. Mintha éreztem volna, hogy fel kell vérteznem magam az erőszak, a szenvedés, az embertelenség és az aljasság erői ellen.

Minden este, amit az operában, minden este, amit a Burgtheaterben vagy a Musikvereinssaalban és a Konzerthausban töltöttem, egy-egy láncszem volt páncélingemen, melyet lelkem köré fontam.

Tíz órát álltam a jegypénztár előtt és aztán az Operában, a karzaton, hogy láthassam és hallhassam Wagner Parsifaljának első előadását, miután letelt a mester által kikötött harminc éves előadási tilalom. Ott szorongtam a Musikvereinssaalban, amikor Mahler VII.. szimfóniáját mutatták be a Bécsi Filharmonikusok, és láttam annak az utolsó békeévnek minden nevezetesebb prózadarabját.

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2015. június 29.