A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

A március 4-i bombázás

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A tél enyhe volt 1944/45-ben. Jókedvű nap ragyogott a tiszta égen. A természet vonakodott tükrözni azt, amit a földön látott. Már február elején a tavasznak és az új élet indulásának ígéretei úsztak az erdők és romtetők fölött, és míg sok lélekben is fényesedni kezdtek a remény rügyei a hat éve tartó tél után, addig az emberek egy része rémületbe dermedve hallgatta a híg levegőben gyorsan száguldó rémhíreket: A bolsevisták az egész ifjúságot Szibériába deportálják... a férfiak és nők haját leborotválják és a koponyára lemoshatatlan festékkel egy-egy számot festenek. Plakátok jelentek meg, rajtuk Sztálin, amint egérfogóba csalja a magyarságot.

Amikor Pest elesett, sokan még fölényesen mosolyogtak, mert még valami nagy titok birtokában vélték magukat. De amikor Budán is megszűntek a harcok, anélkül hogy a titkos fegyverek működésbe léptek volna, akkor a gutaütött remények rohamosan hervadni kezdtek és helyükbe lépett a lázas csomagolás.

Te is csomagoltál már egyszer életedben, Mihály, amikor hátat fordítottál Európának. Tudod tehát, hogy milyen szűkek a menekülők bőröndjei. És itt most a menekülők százezrei hömpölyögtek keletről nyugatra. Éjjel-nappal nyikorogtak a hazai németek a „Volksdeutsche" ponyvás szekerei. Évszázadok múltán a sors, melyet egy becsvágyó őrült személyesített meg, visszakényszerítette őket saját hazájukból az ősök egykori hazájába.

Titokzatos, szigorúan őrzött vagonok szaladtak át Sopronon. Talán Szent István koronáját vitték és a nemzet egyéb kincseit. Kerekekre rakták a magyar gyárakat és kilopták külföldre.

A háború már delirált. Mi meg a lelki hasadásnak valami mámorító fajtájában éltünk. Egyik énünk reggelente még bejárt a munkahelyre és mímelte a munkát, a másik félszemmel a légótáskán várta, hogy az üvöltő hang parancsára elbújjon a föld alá.

Fél tíz körül megkezdődött a tömegek rohanása az erdők és a bánfalvi Karmelita¬kolostor nagy sziklapincéje felé. Mert az újabb bombázások óta az emberek nagy része már nem a városi pincékben keresett menedéket, hanem kint a hegyekben. Ott ástak maguknak vermeket és barlangokat, azokban lapultak hóban-fagyban és később a csípős kora tavaszi szélben. Aki tehette, beszüntetett minden munkát és csak az önvédelemnek szentelte minden energiáját. A háziasszonyok este megfőztek másnapra és már hajnalban kivonultak az egész családdal és bőröndjeikkel az erdőbe.

Egész életünk csak ácsorgás volt a halál pitvarában, ahol minden pillanatban nyílhatott a belső ajtó és nevünkön szólíthattak.

A felettünk lebegő és berregő Halál azonban korántsem volt olyan idegtépő érzés – hiszen már megszoktuk, mert ezt is meg lehet szokni – mint az a tudat, hogy kétszáz-százötven kilométerre tőlük keletre hömpölyög felénk valami bizonyosság, amely talán szörnyű megpróbáltatásoknak fog majd alávetni bennünket, de mégiscsak véget vet annak a bizonytalanságnak, amely a mellünkön ül.

A [bilgeri csizmás], Árpád-sávos hatalom a delírium görcseiben vonaglott. Elfogyott a tüdeje – az ország. A nemzetvesztő „Nemzetvezető", aki hol Kőszegen, hol a szomszédos Brennbergbánya mély völgykatlanában lapult, a megalomániákusok konokságával ontotta hadparancsait. [Beregfy-Berger, Kovarcz] és a többiek az agyonlövetéstől a felkoncolásig minden halálnemet ígértek a plakátokon azoknak, akik az óránként megjelenő rendeleteket nem hajtják végre. Az utcasarkokon tábori csendőrök és német járőrök igazoltattak mindenkit. Éjjel, a riadók szüneteiben a magánlakások csengői csörögtek vészjóslóan, körül a falvakban pedig a munkaszolgálatosok sírjai szaporodtak.

Mindezt a kibírhatatlant csak az tette kibírhatóvá, hogy az ördögi szimfónia már az utolsó partitúra-oldalak crescendóiban tombolt, a hegedűk egetverő vijjogásában, az üstdobok puffanásaiban és kürtök és harsonák végítéletet hirdető zengésében. Most már csak a záróakkordok robaja volt hátra, hogy elérkezzünk az utolsó orkán mindent feloldó és lezáró csattanásáig, amikor a karmester égnek lódítja két karját.

De itt maga a Sátán komponálta a finálét. Nem tudott betelni művével. Semmilyen fortisszimókat sem talált elég méltónak belzebúbi kompozíciója méltó megkoronázásához, s ezért az emberi hegedűk ideghúrjait tépte cafatokra.

Március első vasárnapja volt, 1945. március 4-e.

Február eleje óta nem hullottak bombák Sopronra. Akkor is csak egy hazatérő raj három gépe oldotta ki a város fölött megmaradt bombáit a Győri pályaudvar környékén.

Ezen a vasárnapon megint az erdőt jártam. Tavaszi szél zúgatta a fenyveseket, és lent, a völgyek mélyén már sütkérezni lehetett a hófoltok között. Mindent elfelejtető békesség és biztonság volt a fűszeres levegőben. Néha harangszót hozott a szél a város felől.

Fél tizenegy lehetett, amikor megszólaltak a szirénák.

A természetben nem változott semmi. Az ég felhőtlen kék maradt, a nap tovább rajzolta a fák árnyékait a földre. Ám a test rögtön átvette az üzenetet, élesre állította be a szemet s a fület, a lélek pedig újra felkészült a százötvenegynéhányadik riadó eshetőségére.

Hosszú időn át nem történt semmi. Úgy látszott, hogy a jelzett gépek más irányt vettek. Visszafordultam a Hétbükkfától és felkapaszkodtam a Naphegy egyik kilátópáholyába, hogy ott várjam be a lefújást. Alattam ott terült el a város a völgy széles teknőjében. Erősödő, hideg szél zúgott fölöttem, s így csak akkor hallottam meg az első hullám dübörgését, amikor a gépek már előtörtek a mögöttem fekvő hegyhátak mögül.

Néhány pillanatra lenyűgözve bámultam a látvány szépségét: a csillogó fémmadarak ék alakú belefúródását a kék égbe és a párhuzamos kondenzcsíkok fehér ornamentikáját.

De aztán valami jeges futam szaladt végig rajtam az agyamtól a talpamig, mert a gépek hirtelen lefelé fordultak, orral a Győri vasút állomása felé és testükből apró fekete pontok rajzottak ki. Ösztönösen a páholy padja mögött lévő árok havába vetettem magamat és elhűlő vérrel hallgattam a hulló bombák sivítását.

Az arcomat belenyomtam a hóba és csak egy szót tudtam nyögni: Sopron!... Sopron!... Mintha azt reméltem volna, hogy ezzel az egyetlen szóból álló imával meg tudom állítani a levegőben a bombákat.

De máris megrázkódott a hegy, a föld, az egész világ körülöttem és bennem, s a völgyeken végighempergett a város felől jövő csattanások robaja.

Odarohantam a páholy korlátjához és letekintettem. Nem láttam a várost, csak egy nagy szürke felhőt és égnek törő vörhenyes gomolyagokat.

Aztán a szélroham felgöngyölte a felhőtakarót és – mint valami bűvészmutatványnál – a város látszólag ismét békésen, sebzetlenül fürdött a napfényben. Megszámláltam a tornyokat. Mind álltak. Csak a domb mögül, ahol a Győri pályaudvar és mellette az otthonom feküdt, csak onnan gomolygott fekete füst.

A tűnődésre nem maradt idő, mert a dermedt csöndben újra felmorajlottak a motorok, és mikor fejemet a hang irányába fordítottam, szúnyograjonként láttam előtörni minden hegy mögül a kötelékeket. Végeláthatatlanul és kérlelhetetlenül rajzottak elő, kondenzcsíkjaikkal befelhőzve az egész eget.

Az árokban hanyatt fekve kétségbeesetten néztem, hogyan oszlanak két ágra. Egy részük újra a Győri állomásra és a keleti városrészekre vetette magát, a másik nyugatnak fordult, a Déli pályaudvar felé.

És újra sivítottak a bombák és újra végigdübörgött a völgyeken a robbanások moraja. Újra és újra... vég nélkül.

Egyedül voltam. Az egyetlen, az utolsó embernek éreztem magam.

Egy kutya száguldott el mellettem, felborzolt szőrrel, hátracsapott füllel, a rémület [paroxizmusában].

Minden kis szünetben felugrottam és néztem a várost azzal az eszelős nézéssel, amellyel a fiú nézheti, amikor édesanyját véresre verik, és ő nem siethet segítségére.

Zakatoló szívvel meredtem a füst- és porfelhőre, amikor végre az utolsó kötelék is visszakanyarodott és valami kriptai csönd nehezedett a tájra.

Mi van a füst mögött?!

Mi maradt Sopronból?

Nem kellett soká gyötrődnöm. A szél nekifeszült a felhőnek, néhány perc alatt felgöngyölte és máris – mint valami bűvészmutatvány – ott feküdt alattam, látszólag épen és békésen a város.

Szinte lihegő szemmel vettem számba a tornyokat: Tűztorony, Szent Mihály, az evangélikus torony, a domonkosoké, a Kecsketemplom. Mind álltak! Túlélték ezt is! A jellegzetes épületek is helyükön voltak.

A város még élt.

De tudtam, hogy sebeit a távolság elkendőzi, hogy odalent az iszonyat vár reám.

Az elítéltek tétova lépteivel indultam neki az útnak. Biztosra vettem, hogy az út végén az elpusztult otthont fogom találni.

A Vashegy-kilátón néhány ember állt. Szoborként bámultak le a városra, némán, csak néha lendült meg a karjuk, ha valahol lángnyelvek és füstcsóvák törtek fel. Egy munkásasszony, karján csecsemővel, zihálva sírt. Idáig futott a bombaesőben, mert a kétemeletes háznak, ahol lakott, két szárnyát lerombolták a bombák, és az életösztön kihajtotta a hánykolódó óvóhelyről.

Mentem tovább, völgynek le. Ilyen borzongással száll le a modern ember a kétezer éves katakombákba. De a katakombák mélyén idegen csontok hevernek, itt ellenben a saját életünk szétroncsolt hullája vár.

Elkerültem a kertem felső kapuja felé. Róla remélhettem, hogy életben maradt. Érzelmileg is közelebb állott hozzám, mint a városi lakás.

A fáknak nem történt bajuk, legalábbis látható nem. Számukra csak valami szörnyű álmot jelenthetett ez a tavasz vasárnap. Talán majd a gyümölcs ízében jelentkezik ez az emlék.

Akármilyen hosszú is a kertem, egyszer mégiscsak elértem az alsó kaput. Azzal az érzéssel csuktam be a zárat, hogy ma még visszatérek ide, mert nem maradt egyebem, csak ez a kert és ez a kis ház…

Ezek a pontok egy negyedórai görcsös igyekezetet jelképeznek, hogy feltöltsem emlékezetem egy sötét foltját. Amiről azt hittem, hogy sohasem fogom elfelejteni tudni: az utat a kertemből a lakásomig, arról most, amikor le akarom írni, kitűnik, hogy szinte nyomtalanul elkallódott, kiveszett az emlékezetemből. Elpárolgott, gőzzé vált az agy és a szív túlhevítettségétől.

Csak annyira emlékszem, hogy egyetlen emberrel sem találkoztam. Azaz mégis – eggyel. A Városi Vízmű mérnökével, aki az Egyetem mögötti nyomásfokozó telepnél szállt le kerékpárjáról. Kábult kérdésemre, hogy az Udvarnoki utca házai állanak-e még, csak annyit felelt, hogy nem tudja.

Aztán rombadőlt házsorokra emlékszem és arra a pillanatra, amikor a sarkon befordulva megláttam a házat.

Állt.

Azon a napon az amerikai bombázók letarolták a két pályaudvart és a környező utcákat. A Déli vasút környéke egyetlen háztemetővé lett. Holdbéli tájjá változott a Győri állomás környéke és a keleti városrész. Ha szobám ablakaiból szétnéztem, csak csupasz tetőszékeket láttam. Húsz méterre a háztól egy fel nem robbant féltonnás bomba.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső

Elől részben fűzős csizma.

Beregfy Károly (1888-1946) vezérezredes, a Szálasi kormány hadügyminisztere, Kovarcz Emil (1899-1946) nyilas politikus.

roham, görcs

A bejegyzés létrehozása: 2018. január 29.