Amikor azon a szürke, fagyos novemberi reggelen Jaksch Pepivel kiugrottunk a marhakocsiból, hogy kissé fellazítsuk elgémberedett, tagjainkat, nem gondoltuk, hogy fogolyéletünk egyik legdrámaibb napja kezdődött meg. Mozdony nélkül állt a szerelvény a havas sivárságban, kitolva a világból, az életből. a jövőből. Rossz sejtelmek szorongattak. Talán csak nem fogunk itt rekedni, ahol már érezni lehet az óceán leheletét, ahol már csak száz kilométernyire van a kapu a szabadulás felé?!
Kilenc óra körül parancs jött az oroszoktól, hogy holminkkal együtt ürítsük ki a kocsikat. Nincs tovább, itt maradunk! A felbolydult nép két táborra szakadt. A józanabbak fogták kacatjaikat és gyülekezni kezdtek a nagy félkör közepén. De a többiek, élükön a törzstisztekkel, megtagadták a parancs végrehajtását és a vagonokban maradtak. A háborúnak vége. Ők már nem hadifoglyok, tehát nékik az orosz már nem parancsol! Ők bent maradnak a kocsiban, amíg vissza nem hozzák a mozdonyt és tovább nem viszik a szerelvényt Vlagyivosztokba!
Álltunk, megkeseredett szívvel topogtunk a hóban, a részvétlenül szürke ég alatt. Dél felé, amikor már ebédillatok szálltak a konyha-kocsi felől, a nagy lapály szélén színes pontok tűntek fel. Gyorsan közeledtek, nőttek, majd csatárlánccá rendeződtek és lobogó sörényű apró lovakon mind szűkebbre váló körben nekünk ügettek. Kozákok voltak. Kalmükov atamán rettegett sárga lampaszos mongol kozákjai. Ferdeszemű, fénylő pofacsontú, félelmetes hóhérlegények. Markukban [kancsuka].
Halálos csönd ereszkedett a nagy rétre. A lovasok megálltak, aztán néhányan odavágtattak a vagonokhoz és csak úgy nyeregből beugrottak a kocsik belsejébe. A következő percekben felháborodott tiltakozás, üvöltés és a kancsukák suhogása. Az idős ezredesek, őrnagyok, századosok vérző fejjel, a dühtől remegve ugrottak ki a kocsikból, ahonnan a kozákok korbácsa és csizmaorra söpörte ki őket. Amikor az utolsó is a réten volt és holmija után kapkodott, újra megindult a kozákok összeszűkülő csatárlánccá, hogy egy csomóba terelje a fejvesztett embernyájat. Sárga vigyorok közt és kegyetlen szemek kéjes tüzében táncolt a kancsuka a foglyok hátán a kör meg egyre szűkebb lett. Mi ketten Pepivel már a roham legelején a tömeg közepébe fúrtuk be magunkat, úgy hogy berniünket a korbácsok nem érhették el. Sápadtan, a szégyentől reszketve vártuk a megaláztatás végét.
Lőwenstein ezredes, egy szelíd, jóságos és a fogságban már szinte aggastyánná lett törzstiszt lihegett, mint a tüdőgyulladásos. Zsebkendőjével törölgette arcáról a vércsíkokat és néha egy-egy görcsös zokogás rázta meg. Másfelől is zokogás hallatszott. A felmorzsolt idegek ezt a meggyalázást már nem bírták elviselni. Mint a ragály, úgy terjedt a hisztérikus sírás az annyi veszélyt látott férfiak közt és groteszk hangfátylat lengetett a mező felett. Mintha a Kalmükov kozákok kezdtek volna észre térni. Megszűnt a korbácsolás. nyers parancsszavakká enyhült az üvöltés. Menetoszlopba tereltek bennünket, aztán elindítottak a város felé.
Fojtogató emlékem és mindig vissza-visszatérő lidérces álmom volt a fogság éveiben az a tíz napos menetelés ott Galíciában, Lembergben, a hadifogságban. De mi volt az ehhez mérve, ehhez az összevert, síró, holmiját cipelő, dülöngélő, kétségbeesett tömeghez!? Ez már előre vetett árnyéka volt azoknak a gyászmeneteknek, amelyek alig két évtized mélységében az emberiségre vártak. Csak az SS-ek és keretlegények helyett itt még Kalmükov kozákok terelték az állattá alázott embert.
Irgalmatlan út volt, havas, göröngyös. A teher meg súlyos volt és minden lépéssel nehezebbé vált. Egy sajátkészítésű katonaláda, benne kincseim: kézirataim, egy matrac, egy göngyöleg takaró, egy óriási pléh mosdótál és néhány kisebb gönc. Amikor a második kilométer után, már olyan helyen, ahol az út mentén itt-ott parasztházak álltak, a házak előtt meg férfiak és asszonyok, akik szörnyülködve bámulták a menetet, szóval a második kilométer után Pepi nem bírta tovább a cipelést. Én sem. A többiek sem. De amíg a többiek nagy része jajgatott, átkozódott és sírt, holmiját azonban roskadozva is cipelte tovább, addig mi ketten szótlanul, elszántan leraktuk az út szélére matracainkat.
Aztán mentünk tovább, összeszorított fogakkal. A harmadik kilométernél az útszélre került a mosdótál, később most már az elveszett fejsze nyelére gondolva – dacból a kegyetlen sors iránt, a takarógöngyöleg, és végül szép csendesen leállítottam a kincsesládát is. Semmim sem maradt. Zsebre vágott kézzel, a koldusok büszke felelőtlenségével lépegettem tovább Pepivel együtt, aki hűségesen követte példámat.
Mire a tulajdonképpeni várost elértük, mögöttünk az egész út tele volt elszórt holmival. Ám az eldobott holmik megkínzott gazdái most abban a lelki állapotban voltak, amikor a meggyötört ember kínjában nevetni kezd és akasztófaviccekkel könnyít magán. Egy nagy sivár téren várjuk, mi történik velünk tovább. Sokakat a halálos kimerültség már ledöntött a havas földre. Mi többiek állunk és várunk.
Köröskörül Kelet-Szibéria legnagyobb kaszárnyavárosának, Nikolszk-Usszurijszknak barakkjai bámulnak üres ablakszemekkel a szürke téli délutánba. Szemközt az egykori garnizon-színház komorlik, majdnem olyan szánalmas állapotban, mint amilyenben mi vagyunk.
Várunk. Csodára várunk. Mert csak a csoda adhatja vissza eldobált holmijainkat, melyekért egy emberséges orosz parancsnok néhány szekeret küldött vissza. Amikor az első szekér beérkezik és tele van ezerféle kacattal, halvány remény kezd ébredezni bennünk, hogy talán mégis... És – a csoda megtörténik. Elsőnek az egyik papucsom kerül meg, később a mosdótál, a következő kocsi meghozza a második papucsot és a takarókat. Most már szívdobogva várom a folytatást. És tényleg, egyszerre csak újra a kezemben van a matrac és a legféltettebb – a láda is.
A csodát egy másik csoda magyarázza meg. A Kalmükov kozákokat gyűlölő lakosság az út mentén a mi pártunkra állott és az eldobott holmit nemcsak bementette a házakba, hanem hiánytalanul ki is adta, amikor a szekerek megjelentek.
II. rész, 3. fejezet
Rövid nyelű, bőrszíjakból font korbács.